Olvastam, költőtárs – Kántor Zsolt – JÓNÁS TAMÁS: Szerelmes hexameterek

Jónás próféta eledel lett a cethal gyomrában, amikor megszökött a küldetése elől. A mi Jónásunk nem ott kötött ki, hanem a transzcendencia csipkebokránál. és világít körülötte minden jambus.

Kántor Zsolt

JÓNÁS TAMÁS: Szerelmes hexameterek

„Nem vagy ajándék. Nem lehet ennyire pontos a vak sors.
Megdolgoztam az illatodért, munkám fizetése az arcod.
Önzetlen szeretetre a két gyerekem szelídített.
Bátorságra a rossz intézeti évek aláztak.
Tudtom nélkül készültem neked éveken át, mint
évmilliókon készül a kozmoszi nagy kő Földbe csapódni.”
(részlet)

A Keresztények alkonya című Jónás Tamás-vers jogosít fel arra, hogy úgy beszéljek/írjak a szóban forgó lírikusról, mint aki ismeri a Bibliát, tekintetbe veszi a keresztény értékeket, ha nem is vallásos, liturgikus módon, hanem a maga autentikus, autonóm módján. A szerelmes lírájában ugyancsak ezeket a vonatkozásokat látom a háttérben munkálkodni.

Nélküle semmi nem lett, ami lett. Mondja az igéről az ige. Ezékiel prófétánál és János apostolnál eledelként is megjelenik a könyv, mint ige, amitől megédesedik és egyben meg is keseredik a szív. Martin Heidegger viszont azt mondja, hogy nem mi beszélünk, amikor megszólalunk, hanem a nyelvbeszél. A keresztény emberben pedig, ha tele van igével, akkor egy idő után az ige jön ki a száján. Tehát mi csak edények volnánk (lehet, hogy a beszéd edényei?), akiken átfolyik a hagyomány korszakokon átívelő folyója? Tegyük föl. Jónás (Tamás) apostol pedig kiteszi a szűrét a hiánynak, ahogy a Szógyász című versében aposztrofálja a profetikus feladatot. Jónás Tamás kitűnő tároló-közvetítő csatorna/kád. Medence, ami telítve van élménnyel és tradícióval. Frenetikus költői koncepciókkal, hercig fantazmagóriákkal, illusztris illúziókkal-allúziókkal. S ebben a térben egymásba szövődnek hagyomány és vér. Hallás és látás. Tapasztalat és hit. Jónás próféta pedig eledel lett maga is, tudjuk, a cethal gyomrában találta magát, amikor megszökött a küldetése elől. A mi Jónásunk nem ott kötött ki, hanem a transzcendencia csipkebokránál. és világít körülötte minden jambus. Teljesíti az elhívását.

Persze, mint csészék, csuprok, mi is hozzáteszünk a mondottakhoz, a tartalomhoz, hisz más-más formájúak lévén, egyedi az öblösödésünk, hangszínünk, más a repedezettségünk, másként foszlanak bensőnkből az idő fonalszálai, másként pattog le a zománcunk (más-más a poharak atmoszférája). Meg különben is: a sztereotípiák kiaknázottsága sem teljes. Van még mit lehántani a kérgekből, hogy kibomoljon a héjak alól valami régi, eredetinek hitt entitás. S ezt használja ki Jónás. Igaza van. Úgy beszél, mintha tudná, amit csak sejthet. Egy jó edény beleszerethet a benne tárolt dologba/szövegbe? Belebolondulhat-e abba a szellembe, lélekbe, aki beköltözött a szívébe?

A logoszt is tekinthetjük edényfüggőnek, akár a természetes beszédet. Ő általa lett, ami lett, nélküle semmi nem lett, ami létrejött. Teremtőereje van, mert az Örökkévaló kinyilatkoztatta, theopneusztosz, isteni inspiráció által. (Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, ami Isten szájából származik.) Ezek szerint az ige (a szó, a beszéd, a nyelvünk) atmoszférát hoz létre s formákat és minden mást, dolgot és időt is. (Az örökkévaló és a teljes Ige / a Logosz elsődleges edénye maga az Úr.) De Jónásban is nagy lélek van. Tud drámai és eleven lenni, pedig tőről metszett neo(n)-modern. Direkt nem használom a poszt szót.

Az isteni beszéd abszolút érték, megkockáztatom, az örökkévaló beszédére nem szívesen mondanám, hogy többféleképpen értelmezhető, még ha az allegorikus kaszt hívei meg is kavicsoznak érte, az ige mindig ugyanazt akarja elérni. Isten jelenlétébe hív, megtisztít, erőt ad, átváltoztat, hitet közvetít. Megtérésre invitál. A metanoia (görögben a megtérés kifejezése) persze nemcsak a gondolkodásmód megváltoztatását jelenti, hanem irányváltoztatást, váltót a vágányok között. A hívő a reménylett, de nem látható dolgokért cserébe lemond a nyilvánvaló tények okozta optikai „csalódásról”. (Frenetikus paradoxon, és csinos apóriának tűnik.) Jónás ehhez is ért. Az intézeti évek és a gyermekek, az eddig lezajlott lét-film, Jónás esetében mind adalék, de nem a lélektelen fragmentum működési módjában, hanem élő, szerves, extrudált-granulált szövedékként. Jónás költészetében is volt már irányváltás, de a megtérése a költészetnek szólt, nem a vallásnak.

A bibliai logosz tehát, nem plurális természetű, mint a megértés, hanem mindig egyidejű. Bármikor olvassa a nyitott szívű olvasó, egyféle erudíció működteti, minden recepcióban célzottan a szívre hat.¹ Ezra Pound szerint a szó, mint emlék a fülben egészen más erőforrás, mint a szó, mint emléknyom a szemben. (Szerintem erre Jézus Krisztus is bólintana.) Isten igéje tehát, szó szerinti olvasatában, kötöttebb, mint a költői textusok. De Jónás Tamás is a szívre akar hatni, ez nem vitás. Ha nem is közvetlenül a Biblia inspirálja, de istenre mindig rátekint, fölnéz, amikor ír.

A recepcióesztétika szerint, minden szövegnek több olvasata van, amelyek között nincs kitűntetett, minden olvasó megalkotja a magáét és azokat illik elfogadnia a közfelfogásnak, az értelmezői közösségeknek, mert senkinek az olvasata se szent. A szerző értelmezése is csak változat, egy a sok mutáció közül. Ezt teljesen soha nem fogadtam el.

A Biblia szerzője Isten, a Szent Lélek (Károli Gáspár fordításában). Az eredeti textus szerint ott pneuma van. Ahol a Szellem, ott a szabadság. Így csak szellemben és igazságban tud az individuum hozzáférni az inspirált tanításokhoz. A Jónás Tamás-szövegek viszont érzékek dimenziójában formálódnak először, hogy hozzáférhessen a szó. Azután a Szellem.

Az értelmezés persze nem hozzá-vevés, sem adás. Ahogy Bagi Zsolt írja: „ A feltárás soha nem csupán valami ott lévőnek a megtalálása, hanem tevékenység (sajátos nézőponttal) ami maga is hatással van arra, amit föltár. Feltárni azt is jelenti: megváltoztatni.”²

Jónás Tamás becsapódik. A tudta nélkül. Jónás Tamás – legalábbis a szerzői énje – éveken, évmilliókon keresztül készült valaki számára. Feltehetőleg a párja számára. Halleluja. Azután valóban, mint aki megérkezik arra a helyre, ahol lennie kell. Végre-valahára azt csinálhatja, ami a szerepe. Edényként csapódik be egy másik individuum-ego univerzumába-lelkébe és sorsába. Nyomot hagy.

Ismeri Isten beszédét, hisz valamiben, használja a hitet, mint egy eszközt. De nem kötelezi el magát. Szabadon hagy, mint olvasót, szabadon enged a versből és épp ezért visszatérek „bele”. A Jónás-féle edények, kádak, medencék és formák-aurák világa tud valamit, amiről az Úr szeretete, irgalma jut az eszembe.

Jónás Tamásnak, furcsa ezt leírni, szellemi ereje van, nemcsak lelki. Tud hatni, másképp, mint a kortárs líra egyéb vonulatain haladók, folytat valami nem- pszeudo karizmatikus hagyományt, valami messianisztikus és mégis botrányosan profán attitűd közepette. Dicsőség Istennek, Ő a legnagyobb költő: az Úr! De Jónás Tamás kitűnő tanítvány.

  ¹Pál apostol rómaiakhoz írott levele 10. 17.
  ²Bagi Zsolt: A posztmodern Ignotus. (Angyalosi Gergely: Kritikus határmezsgyén című könyvéről) Jelenkor 2002. 5. 98.

Az illusztrációkon Jónás-ábrázolások a 4. és a 17. századból.