Irodalom a palackban

A levonuló dunai árral a Penna Írósuli néhány elszánt tagja palackba zárt novellákat bocsátott útra a folyón, ezzel a mottóval: „Azért a víz az úr”. A Szabadság-hídról indultak útjukra az írások.

A kezdeményezés ötletgazdája Abody Rita, aki évek óta tart – kezdetben gyerekeknek, majd később felnőtteknek is – kreatív írás foglalkozásokat, amelyek mindig többek egyszerű „írásóráknál”: közösségi, megnyilatkozási teret, helyszíneket is teremtenek a résztvevők, ahol a művek megszólalhatnak és élni kezdhetnek. Ennek legutóbbi apropója a lassan levonuló dunai áradás volt, melynek segítségével néhányan útnak indították palackba zárt novelláikat a Szabadság-hídról.

A gyülekező a Gellért-téri ivókút tenyérnyi árnyékos területén zajlott, jobbra a palackok

A hétvégi forróságban csak kevesen merészkedtek ki a Facebookon közzétett eseményre, a maroknyi „gerillairodalmár” szeretne hagyományt teremteni a „szabadon engedett” irodalomból – egyelőre csak tervezgetik, mi lesz a következő megmozdulás, de a víz után talán majd a levegő kap benne szerepet.

Az ivókút árnyékában a résztvevők felolvasták egymásnak a "vizes" novellákat.

Sőt volt aki verset írt – Rodé Klára

Az áradás utáni Dunán sodródó hordalék megdöbbentően változatos: olyan a folyó, mint egy piactér az árusok levonulása után. A természet hulladékaitól az ember-termelte szemétig szinte minden megtalálható a vízben. Épp ezért döntöttek úgy a résztvevők: egy alkalmas helyről kihalásznak legalább annyi palackot a vízből, mint amennyit bedobtak, hogy könnyítsenek a folyó terhén. Vagy lehetőleg többet is.

Közelebbről még riasztóbb a látvány

A novellákat az alkotók úgy helyezték el a palackokban, hogy kívülről is jól látható legyen a felirat: "Message in the bottle", így ha valahol kihalásszák, talán új olvasói is lesznek a szövegeknek. Az üvegek nyakára nemzeti színű szalagokat kötöttek. 

Láttunk egy magányos dunai hajóst is

A híd kiszögellésén "reptették el" a palackba zárt üzeneteket

„A bátyám azt kérdezte, hogy hány zsákra írja rá a nevem. Mondtam neki, hogy menjen a francba és különben is tulajdonképpen miről beszél.

Lelúzerezett, aztán elmagyarázta, hogy biztos ami biztos, hátha később igazolni kell a dolgot. Hogy én is ott voltam.

Próbáltam rájönni, hogy ő hol van ahol szerinte nekem is lennem kéne, de nem hagyott gondolkodni. Nekem szegezte a kérdést, hogy én, mint hülye liba, mégis mit fogok majd válaszolni, ha mondjuk egy állásinterjún megkapom, hogy hol lapátoltam és mennyi zsákot pakoltam…

És bár ő pakolt is meg lapátolt is, azért rá is írta egy pár zsákra a nevét. Biztos ami biztos. Hátha igazolni kell.”

(Markovics Vica: Zsákos magyar – részlet)

Felkészülés...

"Könnyű szél harcol hűvösödő áramlatokkal. Körös-körül úszkál az elfáradt mélység. Kunyhóm kalapja parányi árnyék csupán. Verítékcsöppek mossák tisztára homlokom. Vitorláimról pusztuló szeretet figyel. Sosem volt óceán táplálja szigonyom hegyét. Fagyos szerencse dörzsölgeti tenyerét a petróleumlámpa fényében. Rummal átitatott mindennapok, soha el nem múló vasárnapok. Árbocomon öreg idő várakozik, sompolygó jelenem örökké siet. Zsinórón begörbített ujjakban görcs viaskodik, tarisznya mélyén lakatlan vizes palack szépen elhelyezkedik. Vánkosom ráncaiba temetem magamat, napsütéstől megperzselt húsomból madarak lakmároznak." 

(Kovács Bogi: Azért a víz az úr – részlet)

Repülnek a novellák

"A víz már lassan a térdéig ért. A ruhája szegélye már vizes volt

De ő csak ment tovább, és nem érdekelte semmi.

A hullámok egyre erősebbek lettek, és a vízszint is egyre emelkedett.

De ő csak ment és ment tovább, mígnem lassan már csak a felsőteste látszott ki a vízből.

Akkor megállt, és lassan elmosolyodott. Hamis mosoly volt az, öröm, és mindenféle érzelem nélküli. De ő csak mosolygott, és állt ott…

Nézte a közeledő, nagy hullámot…nézte, ahogy közeledik, és egyre nagyobb lesz… már érzi is a sós illatot, amit áraszt magából a tenger…  hall valamiféle suttogást…. Egyre erősebb lesz, de nem tudja megállapítani, mit mondhatnak… vagy talán csak a hullám siklása az, amit ő suttogásnak vél?"

(Horváth Lilla: Azért a víz az úr – részlet)

Az egyik palack küzd az örvénnyel

"A kislány meztelen talpával a forró aszfalton gyalogolt, és egyik kezében egy nagy, fehér, műanyag tálat vitt. Marie tudta, hogy a kútra megy vízért. A gyerek naponta többször megtette a pár száz méteres távolságot, hogy néhány liter vizzel a fején egyensúlyozzon aztán hazáig. Az elmúlt pár hétben Marie-nek szokásává vált a lányt figyelni, ahogy az sudár alkatával és angyali mosollyal az arcán elhaladt a kórház előtt. Azt is mindig megvárta, hogy visszafele jöjjön. Egyszer megszólította, és a kislány tiszta, örömteli tekintete és őszinte, derűs mosolya rabul ejtette. A környéken sehol nem vezették be a vizet, az összetákolt bodegák és néhány majomkenyérfa árnyékában, műanyag lavórban mosakodtak az ittélők.  Arra már nem is gondolt Marie, hogy mi lehet a szennyvízzel a csatornázások hiányában."

(Trembacz Éva Zsuzsa írása – részlet)

Az ember csak apró ponttá válik már egy kis távolságból is

„mit teszel? mit teszel majd, mikor rád kerül a sor, a te házadra, a te szobádra, nyugodt olvasósarkodra a kandalló mellett? csöndben érkezik, irdatlanul, ellenállhatatlanul, felemészti a kertedet, a küszöbödet, a konyhakövet, átmossa a házat, kisodorja belőle az álmaidat, a békés világba vetet hitedet, az érzést, hogy halhatatlan vagy és érinthetetlen, karizmatikus lény, egy ember, mit teszel majd akkor? félsz? félsz majd? összeszeded értékeidet, felhordod a bútort az emeletre, fogod a kölyköket meg az asszonyt, és menekülsz?eszedbe jut a kutya az udvaron, a kölykei? megnézed, rendben van-e a szomszédod? hálás leszel, hogy túlélheted, vagy átkozódsz a károd és az elvesztett idő miatt? elgondolkodsz? együttérző leszel ez egyszer, eszedbe jutnak a többiek, olyanok, akik nap mint nap megszenvedik természetanya kezének súlyát egész életükben?”

(Abody Rita: Az áradat – részlet)

Talán ez lesz a palackirodalomból egyszer...