Itália igézetében

Idén már több beszélgetésnek is tanúi lehettek a magyar–olasz irodalmi kapcsolatok története iránt érdeklődők: legutóbb a Nemzetközi Könyvfesztiválon ültek egy asztalhoz jeles irodalmárok, hogy a két ország közötti kultúracsere kiemelkedő szereplőiről és eseményeiről számoljanak be. Míg ott elsősorban a kortárs események álltak a középpontban, a mostani konferencián az előadók a múlt felől közelítettek a jelenhez. Az előadások központi motívuma az utazás volt: az olasz föld hatása a magyar írókra, illetve a modern Itália-élmény intézményesült hátterének, a Római Magyar Akadémiának a szerepe a kulturális kapcsolatokban.

 

„Nem helyzetekben élsz, hanem útközben” – idézte Mészáros Tibor, a konferencia egyik előadója Márait, aki utazóként és emigránsként a magyar Itália-élmény egyfajta sűrítményét kínálja műveiben. E hatások egyik legkorábbi megfogalmazója, Péterffy Jenő abban mérte reáliskolai tanári fizetését, hány napot tud belőle Olaszországban tölteni, kicsúcsosodásuk pedig a Babits által „italomániának” nevezett „betegség” időszakára tehető, amikor a magyar értelmiségnek kihagyhatatlan volt Itália felfedezése.

 

A konferencia első szekciója, melyen Mezey Katalin elnökölt, tarka irodalomtörténet tablót állított össze azokból, akiknek életében, műveiben meghatározó szerepet játszik Itália. A római születésű Roberto Ruspanti műfordító és irodalomtörténész – évekig a Corvina Kiadó olasz lektoraként dolgozott és kiválóan ismeri a magyar kultúrát – Wesselényi Polixénia bárónő (Wesselényi Miklós unokahúga) 1842-ben megjelent, Olaszhoni és schweizi utazás című útinaplójáról tartott előadást. A nagyszerű élménybeszámoló tetemes része az olasz tájról, azon belül is Rómáról és környékéről szól. „Gyakran igen múlatott, midőn hallám egy-egy öreg cicerone mély tiszteletét minden iránt, mit »anticó«-nak nevezett, s az újabb művészeti darab iránti büszke megvetését, melyről mindig így szóla »É male, é moderno« – írja le az antikvitás kultuszát Wesserlényi Polixénia, aki Szörényi László előadásában is visszatért.

 

A konferencia első szekciója nagy Itália-járóinkat idézte meg

 

Az 1991 és ’95 között római nagykövetként szolgált Szörényi a rá jellemző szórakoztató és szerteágazó történet-kavalkáddal idézte fel a múlt nagy magyar Itália-utazóit. Előadásának főszereplője a Bihar megyében született Hoványi Ferenc volt, aki „nagyváradi kanonokként fejlett italomániával” átitatott környezetben töltekezett fel. 1850-ben járta be Olaszországot, és még ebben az évben megjelentette Olasz út című könyvét. Hoványinak Velence jelenti Európa „tűzhelyét”, és Dante mellett – akit kívülről tud – a legnagyobb rajongással Petrarcáról és Ariostóról szól. Szörényi László anekdotáinak sokaságából az egyik legszórakoztatóbb a Hoványinál is felbukkanó „Petrarca macskája”: a költő házában kiállított, immár a huszonhetedik kitömött állat, amelyet Petrarca kedvenceként mutogatnak a látogatóknak. Hoványi Ferenc erdélyisége, akár Wesselényi Polixéniáé, újra és újra átüt a sorokon: a legmeghatóbb, amikor erdélyi vagy bihari tájakhoz hasonlítanak egy-egy itáliai országrészt.

 

Tommaso Kemény szintén az „Erdély–Olaszország” élmény egyik legkiemelkedőbb képviselőjeként vett részt a konferencián. A magyarországi születésű, tíz éves kora óta Olaszországban élő költő olaszul írja műveit, de monumentális alkotása, az Erdély aranypora édesanyja szülőföldjéhez kötődik – előadásának középpontjában is erről beszélt. Ezt az eposzt Torquato Tasso nyomán, La Transilvania liberata címmel írta a költő, magyar fordítása Szkárosi Endre munkáját dicséri. Hazai megjelenésében sokat segített a költő erdélyi „utazótársa”, Szőcs Géza, aki a közönség soraiban jelen volt a konferencián. Tommaso Kemény mindig hangsúlyozza, hogy a „Duna fiának” érzi magát, tíz éve a milánói Casa della Poesia elnökeként is sokat tesz a magyar–olasz irodalmi kapcsolatokért. 

 

„Róma mindannyiunk közös otthona” – lehetett volna Sárközy Péter jeles italianista előadásának mottója, hiszen ha csak egy-egy mondat erejéig is, de az irodalomtudós szinte a teljes magyar irodalomtörténetet áttekintette az Örök Város szempontjából. Leghíresebb Róma-járónktól, Faludi Ferenctől kezdve más 18. századi alkotókon (Kreskai Imre, Patacsics Ádám, Gánóczi Antal) és a reformkorban divattá vált olasz utazás jeles alakjain (Wesselényi, Széchenyi, Jósika, Erdélyi János, Trefort Ágoston, Pulszky, Kossuth) át a 20. századi legnevesebb írókig-költőkig sorolta, mely művek létrejöttében játszott szerepet ez a találkozás. Sárközy „meglepetésekkel” is szolgált: a Párizs-mániás Ady tollából született legszebb római versünk, a Nyárdélután a hold Rómában; Ottlik Augustus Rómában című novellája pedig arról árulkodik, hogy az Iskolát az olasz fővárosban kezdte írni.

 

A híres Villa Falconieri, a Római Magyar Akadémia lenyűgöző épületének egy részlete

 

Sárközy felvázolta a Római Magyar Akadémia rövid történetét is, ahol 1928 és ’44 között több mint száz magyar művész élt és alkotott. 1946-ban Kardos Tibor vette át az intézet irányítását, és sikerült újabb fénykort vinnie az Akadémia életébe: megfordult itt többek között Pilinszky, Lengyel Balázs, Nemes Nagy Ágnes, Vas István, Weöres Sándor, Toldalagi Pál, Lénárd Sándor, Ottlik Géza. S bár a kommunizmusban húsz évre bezárta kapuit az intézmény, a diktatúra felpuhulásától újra magára talált. Jeles kortárs Róma-járóink, Dobai Péter, Kiss Irén, Takács Zsuzsa bizonyítják, hogy „az Örök Város még mindig visszhangozza a költők szavát”.

 

A Római Magyar Akadémia életének „gyakorlatias” bemutatásában is részünk lehetett Csorba László, a Nemzeti Múzeum igazgatója jóvoltából, aki 1998–2003 között volt az intézet tudományos igazgatója. Ebben az időszakban Kertész Imre Nobel-díja, valamint Márai A gyertyák csonkig égnek című regényének olasz kiadása fordította a magyar kultúra felé az olaszok figyelmét. Csorba László előadásának érdekes színfoltja volt, amikor Castell Goffredo kisváros irodalmi díjáról beszélt: minden évben kiválasztják egy nemzet három íróját, olaszul is olvasható műveiket szétosztják a helység lakói között, majd meghívják a szerzőket, és a lakosok szavaznak a győztesről. A Római Magyar Akadémia támogatásával 2006-ban Grendel Lajost, Száraz Miklós Györgyöt és Zilahy Pétert látták vendégül, a Giuseppe Acerbi-díj nyertese Grendel Lajos lett. Csorba bemutatta az igazgatósága idején felavatott magyar vonatkozású emlékműveket is, így többek között a notói – egy jeles olasz Petőfi-fordító szülőhelye – Petőfi-szobrot, valamint a salernói Márai-szobrot, melyet sajnálatos módon elloptak és azóta sem pótoltak.

 

 A salernói Márai-mellszobor avatása 2006-ban. A szobrot sajnos nem pótolták eltűnése óta

 

A konferencia második, rövidebb része – Szörényi László elnökletével – ott folytatódott, ahol Csorba László abbahagyta: Mészáros Tibor előadásának főszereplője Márai Sándor volt. Az irodalomtörténész-muzeológus és Márai-kutató képzeletben felrajzolt egy „írói térképet”, melyen végigkövethettük a magyar író utazásait, középpontban az olaszországi évekkel. Az időutazáson vetített képek kalauzoltak el Márai egyes korszakaiba. Mészáros az 1921-től ’36-ig terjedő időszakot az élménygyűjtés korának nevezte, majd ’37 és ’45 között egyfajta távolságtartás érezhető az itáliai táj iránt – az író ekkor már aggodalommal figyelte a „tömegember” eluralkodását. A második világháború után Márai nem érzi jól magát Párizsban, és menedéke újra az olasz föld lesz, „az egyetlen ország, ahol nem gyűlölik az idegent” – fogalmazza meg naplójában. 

 

Márai ’48-tól él valódi emigránsként, addig csak utazó: a Vezúv válik számára az állandó kiszolgáltatottság jelképévé. „Három életforma van, az ulyssesi, a jézusi, a fausti. A többi adóalany” – állapítja meg a rá jellemző szarkazmussal egyik olaszországi naplójegyzetében. A Genf után Nápolyban menedéket lelő író olasz állampolgárság híján itt sem maradhatott sokáig – bár kereste a szellemi kapcsolatokat, erről tanúskodik például Benedetto Croce dedikált Márai-kötete –, ezért ’52-ben elhagyja San Genarrót és az Egyesült Államokba költözik. Ám később megint az itáliai táj lesz otthona: ’67-től ’80-ig Salernóban élnek Lolával. Nyolcvan évesen vág neki ismét az óceánnak, hogy fiához költözve San Diegóban is a mediterrán táj hangulatát találja meg.

 

Márai nápolyi éveiről részletes beszámolót is hallhattunk Marinella d’Alessandro előadásában, aki az eredetileg meghirdetett tágabb témakör helyett (A magyar irodalom Olaszországban) az író 1948 és ’52 közötti possilipói, majd időskori salernói éveiről beszélt. Ennek az életszakasznak legbeszédesebb alkotása a San Genarro vére című regény, amely a Nápolyi-öbölben játszódik. Az író és felesége helyzetét jól példázza, amikor arról vall naplójában: ha Lola bundáját eladják, még két hónapig megélnek belőle. A nápolyi évekről egyébként Gilberto Martinelli olasz filmrendező dokumentumfilmet is készített 2011-ben.

 

Márai San Diegóban is a mediterrán tájat kereste

 

A konferenciát Török Dalma előadása zárta, aki „Délszaki kalandok – Magyar írók Itália-élménye 1880-1950. A Petőfi Irodalmi Múzeum című kiállításának margójára” című előadásával egyúttal kedvet is csinált az október 31-éig megtekinthető gazdag tárlathoz. A nagy utazó elődök, Byron, Keats, Shelley, Goethe művei és a Római Magyar Akadémia ösztöndíjas képzőművészeinek alkotásai mellett láthatók a kiállításon a római iskola megteremtőjének, Aba-Novák Vilmosnak a művei is. A tárlat felvonultatja az Itália-járó magyar írók hagyatékának egy részét, és itt olvasható az a Nápolyban született Márai-idézet, mely szép összefoglalója lehet a konferenciának: „A világ népei között az olaszok vannak érzelmileg a legközelebb hozzánk… Ezt nem szabad soha elfeledni!”