8 égtáj / Átiratok – Kálmán Dóra: Állatkert / Molnár Lamos Krisztina: Majomság

ÁTIRATOK (2.)

Kálmán Dóra – Molnár Lamos Krisztina

KÁLMÁN DÓRA

ÁLLATKERT

A hangzavar erősödésével egyenes arányban fogyott tanáraink türelme. Befogod a szádat, nézed a tájat, pihensz! Üvöltötte Éva néni, teli torokból. Amikor megérkezés után kinyílt a busz ajtaja és csürhe módra leözönlöttünk, a maradék korlátok is ledőltek.

Tizenkét évesek voltunk, az első osztálykirándulás.  Éva néni, aki a gyerekeknél csak az állatkertet utálta jobban, dörgő hangon próbálta lecsillapítani mások neveletlen kölykeit. Leülsz a helyedre! Lazarics, Benedek, ide mögém! Kelemen egy marék NDK-s márkát szorongatott a kezében, amit kamionos apjától kunyerált. A fiúknak autóskártyáért adott, minden lapért 20 pfenninget, a lányoknak mocskosabb üzletet ajánlott. Csak Rácz Misi maradt kívül az őrületen, enyhe gúnnyal a hangjában jelentette ki: „Hülyék vagytok, ott nem lehet devizán perecet venni!”

A majmok előtt végképp elszabadult a pokol, az éles szemű Benedek kiszúrta, hogy két pávián éppen nemi életet él. – Nem állsz meg! – visította Éva néni, de a sikongó-huhogó, zavartan röhögő bandát ezzel nem sikerült megfékeznie. A Bagolyvárnál Lazarics, kihasználva tanáraink pillanatnyi figyelmetlenségét, felmászott a toronyba, és addig tornázott, míg kis híján a mosómedvék közé nem esett. Lazarics, hétfőn az igazgatói irodában kezdesz! – sipította Éva néni, önkívületi állapotban. Délben letelepedtünk a padokra, és előkerültek a szalvétába csomagolt szendvicsek. Vera néni beígért egy fagyit, mire Éva néni elsziszegte a fogai közt: Kartársnő, hogy jut eszébe ilyesmi? De tudta ő is, hogy visszakozni már késő lenne. Legalább addig is csönd lesz.

A fagyisnál eper-, csoki- és vaníliafagylaltból lehetett választani – elméletileg, mert Éva néni gyorsan rövidre zárta a kérdést. Hogyisne, hogy aztán ne lehessen kiszedni a pulóverekből a foltot! Csak vaníliafagyit kérsz, világos? Mind a huszonöten vaníliafagyit kértünk. A fagyis néni döbbenten nézett. Ennyire rossz lenne az eper meg a csoki? Nem rágod a tölcsért, gyorsan nyalod, nem csöpögteted! – harsogta Éva néni. Vera néni száján kicsúszott egy „Nehogy a torkuk megfájduljon”, erre Éva néni sietve hozzátette: „Annyira gyorsan nem nyalod, hogy torokgyulladásod legyen!”

Hirtelen pörögtek fel az események. Először csak arra lettünk figyelmesek, hogy a többi látogató a kijárat felé igyekezett; egyedül maradtunk a ketrecek környékén. Majd két izgatott alak futott hozzánk, és sietve elhadarták, hogy az Állatkertet váratlanul meglátogatja a miniszter elvtárs, aki az igazgató elvtárssal együtt hamarosan ideérkezik. Az úttörő pajtások lesznek szívesek fogadni őket, és szépen válaszolni a miniszter elvtárs bácsinak. Lehet, hogy ennyi is elég. Éva néni falfehérre váltott. „Úttörőnyakkendőt felveszed, nem ugrabugrálsz, nem idétlenkedsz!” – hadarta teljesen feleslegesen, mert mindenki lemerevedett a hír hallatán. Tomi előrángatta táskájából a nyakkendőjét, Kovács kibányászta a farmerzsebéből a sajátját. A stréber Beck Erzsinek még jelvénye is volt, Éva néni gyorsan előre állította. Kis Szabónak nem volt nyakkendője, Éva néni összekötötte Zalaival – hátraállsz, nem mozdulsz! – süvített rájuk, kettőjükre, akiknek nyakán egy közös nyakkendő tekergett.

Nem maradt sok idő, a delegáció már fel is tűnt a majomketrecnél. Éva néni gondolatban még vetett egy keresztet, majd vigyázzállásban várta a végzetét. A küldöttség megállt, az igazgató előrelépett és bátorítólag a gyerekekre mosolygott. – Miniszter elvtárs, ahogy láthatja, az úttörő pajtások vidám zsivaja mindennapos az állatkertünkben! Mukkanni sem mertünk, dermedten, vigyázzban állva szemléltük a vízilovat. – Na, gyerekek –, csapott bele a miniszter elvtárs –, mit tudtok mondani a vízilóról? Tanárnőnk, lélekjelenlétét kihasználva már éppen Beck Erzsit készült felszólítani, ám a miniszter megelőzte, és Lazaricsra mutatott. – Te, kispajtás! Szinte hallani lehetett, ahogy a víziló teste loccsant egyet. Lazarics kihúzta magát és szemrebbenés nélkül közölte: „A víziló… a baráti szocialista Algéria címerállata!” Majd a hatás fokozásaként hozzátette: „Éljen az algír–magyar szocialista barátság!”

Senki sem tudott megszólalni. Nem lehetett eldönteni, hogy amit Lazarics mondott, az oltári nagy pofátlanság vagy oltári nagy okosság-e. Láthatólag sem a miniszter elvtárs, sem az igazgató elvtárs, sem Éva néni nem volt tisztában az afrikai országok címerállataival. Egy végtelennek tűnő perc után a miniszter elvtárs szája nyílt szóra: „Elvtársnő, gratulálok az osztályához! Miniszter létemre nem szégyellem, hogy ma egy úttörő pajtástól tanultam meg valamit a víziló elv….a vízilóról.”

Éva néni végre levegőt vett. – Zolika – simogatta meg Lazarics fejét –, ügyes voltál, hétfőn az iskolában kapsz egy ötöst… állattanból. Zolika? A Lazarics?? Gyerekek, az algír – magyar barátság köszöntésére vendégeim vagytok egy fagylaltra! Indiánüvöltéssel tértünk vissza a fagylaltozóba, ahol mindenki eper- és csokifagyit választott. A fagyis néni döbbenten kérdezte: ennyire rossz volt a vanília? Csak kis Szabó merte Lazaricstól megkérdezni: – Ez komoly, hogy a víziló Algéria címerállata?

– Te hülye vagy? A nagybátyám mesélte, hogy tiszta sivatag az egész. Szerinted hány víziló él a sivatagban?

MOLNÁR LAMOS KRISZTINA

MAJOMSÁG

Jönnek, látom már, feltűntek a kanyarban, a sok nyurgaláb kiskamasz, akiknek iskolaszaga van, krétapor- és menzaszaga, tornatermi öltöző, radírgumi és grafitceruza szaga, mindez összekeveredve.  Futnának, de megfékezi őket a két magas, akikről messzire látszik, hogy nők, szoknyát hordanak, az egyiken magas sarkú a cipő, billegve halad a csoport mögött.  Ebben a falkában is a fiúk hangosabbak. Mennek előre, a majmoknál nem állnak meg, pedig az a legizgalmasabb, a majmok most éppen párzanak, legalább tanulhatnának ezek a szerencsétlenek valami hasznosat is. De nem. Tovább haladnak a mosómedvék felé, ügyesek ezek a pedagógusok, ott aztán jó sok korlát van, biztos levezetik a kölykök a feszültséget. Megyek utánuk, egyelőre nincs rendbontás, nem szemetelnek.  Az egyik szoknyás hosszas magyarázatba kezd a mosómedvék emlős voltáról, ilyesmit kérdezget, hogy mit jelent, hogy emlős, meg elevenszülő, és hogy tudja-e valaki, hogy hogyan szaporodnak a halak. Mi köze van az egésznek a halakhoz? Teljesen összezavarják ezeket a szegény gyerekeket! Mennyivel egyszerűbb lett volna megállni mégis a majomketrecnél. Szegény fiú, az a Lazarics, unja is, hintázik a vasrúdon, majdnem a ketrecbe esik, én gyüvök azt kapom el, mielőtt nagyobb baj vóna. A másik asszony torkaszakadtából sziszeg. Hétfőn az igazgatói irodában kezdesz, fiam! Még jól emlékszem, engem is így fenyítettek, meg körmössel, mert akkor még az is volt. Na, most leülnek végre. Megtelnek mind a padok a fordulóban, a tó és a jegesmedvék között. Mindenki kotorászik, táskában, hátizsákban, nejlonzacskóban. Sejtettem, már vártam. Tele lesz morzsával minden, és papírszalvétával, eldobált kenyérgalacsinokkal. Pedig az itten nagyon nem jó helyen van. Végtelenül felidegesíti majd a sok galamb azokat a rusnya, hosszú csőrű pelikánokat, cserregni és karattyolni fognak nekem egész délután. Összesöpröm, pedig ez nem az én feladatom, de nem akarom a feszültséget. Józsi megint jól jár velem, vajon melyik tuja mögött bújt el a cigarettájával és a lapos üvegével, én nem tudom, ha tudnám, biztos előrángatnám, de mire megkerül, már rég megcsinálom, ami neki a dolga volna. Lehetetlen egy figura ez a Józsi. A nagybátyja helyezte el ide, protekciós állásba, és azt hiszi, akkor már semmit nem is kell neki csinálni. A múltkor úgy berúgott, hogy lefeküdt a fókák kifutójában, a jegesember találta meg, addigra már majdnem megfagyott. Csak ezekből a gyerekekből is nehogy ilyen pernahajder legyen. Na, most elmentek fagyizni. A Róza boldog lehet, szép forgalma lesz egy ilyen őszi hétköznapon. Megyek utánuk. Drukkolok ennek a kantáros gatyás kisfiúnak, Zolikának hívják, mint engemet. Csak nem érdemelne olyan nagy büntetést azért a hintázásért. És láttam én, hogy csak ahol ő ült, ott nem volt morzsa, lehet, hogy nem is evett az a kisgyerek. Erre bezzeg senki nem figyelt oda. Most is a sor végin áll, nem megy a fagyis pulthoz közel, látom, nem is eszik. Csak ő van, aki nem eszik fagyit, meg egy szőke kislány. Nem hiszem, hogy a fájós torkuk miatt, a gyerekek sosem törődnek ilyesmivel, biztos nincsen pénzük nekijek. De ezt sem veszi észre az a két némber. Furtonfurt csak hangosan ordítanak. Gyorsan nyaljad, meg ne egyed olyan hevesen, most minek engedelmeskedjenek ezek a szegény kis cseppek, hát honnét vették ezek a nőszemélyek a flancos diplomájukat? Na, most aztán valami nagy felfordulás lehet. Micike az igazgatóságról kocogva érkezik a nagy kufferével. Odahajol a vöröskéhez, sutyorog, de még én is hallom, jönnek a minisztériumi emberek, a Kovács elvtárs kéri, ha odavezényelnék a gyerekeket a majmokhoz, mégiscsak legyen valami bemutató. A két nő szót fogad, lábikrájuk is beleremeg. Minisztériumi emberek. Gyerekek, kinél van nyakkendő, vegye fel azonnal, ugye, kötelező, mondtam, hogy legyen mindig veletek. Előkerülnek a piros nejlonháromszögek, kötik a nyakba, póló, kardigán, ing fölé, sietve a kis aranyosak, és most megszeppenve mennek a tanerők mögött, párosan, sorba állva. Na, ugye, hogy rendesek! Megmutatkozik rajtuk. Nem olyan elvetemültek ezek. Tolom a talyigát, megyek mögöttük, meglátom mi lesz.  Hivatalos elvtárs ingben, nyakkendőben, szövetnadrágban. A víziló mellett állnak meg, addigra már mi is átérünk oda, átvezényelnek. A majmoknál mégsem volna illendő a miniszter elvtársaknak. Még rosszat gondolnának. A vízilovaknál gyerek még nem volt ilyen csendben, hallatszik, ahogy a nagy kan, a Benő vízbe loccsan, még az is hallatszik, ahogy a nyárfalevél a medence vizére érkezik. A miniszter elvtárs maga van jelen. Ő az, aki kérdezgeti a gyerekeket. Mit tudtok a vízilovakról gyerekek, na? Lássam, ki az okos, a vízilovakról állattanból már biztos tanultatok, halljam! Senki nem felel. Akkor a Zolika felteszi a kezét, és büszkén mondja, hogy a víziló, az… valami A betűs országnak a címerállatja. Na, lássák, ezt még én se tudtam. Még azt is hozzáteszi ez a drága kisgyerek az arany szájával, amit ezek a főmuftik hallani akarnak. Hogy éljen a szocialista barátság. Most aztán a két szoknyás is csak csendben van, nagyon hallgat, mindketten mosolyognak. Aztán az egyik végre megszólal, mondja, hétfőn majd kap egy ötöst a Zolika, beírják az ellenőrzőjébe is odabent az iskolában. Énszerintem elég lesz az is, ha nem viszik fel az igazgatóhoz. A miniszter elvtárs boldogan oda van meg vissza és mindenkit meghív egy fagyira. Lám, a gyerekek most már úgy viselkednek, ahogy köll, felbomlott sorokban nyargalnak Rózsikához, akinek ma igen jó napja van, bizony úristen, nem is volt ilyen talán még soha, de ezen az őszön biztosan nem. Én pedig leteszem a venyigeseprűt, a Benő kerítéséhez támasztom a talyigát, még éppen utolérem Zolikát, hogy megsimogassam a feje búbját, és mondjam neki, tanuljál jól, mutassad meg ezeknek, okos vagy te, kisfiam. A gyerekek éppen olyanok, mint a felnőttek, csak nincsen bennük semmi majomság. Velük mindég is jobban megértettem magam. A nyugdíjig egy általános iskolában is dolgoztam. Druszám elmosolyodik, ad egy ötöst a kezembe, mintha már most egy kicsi, de épen maradt felnőtt lenne. Köszönöm bácsi, mosolyog rám.