Hudy Árpád: Nagyapámék rádiója
Régimódi emberek voltak nagyapámék, Isten nyugosztalja őket. Régimódiak – és élhetetlenek. Mindig azt hallottam róluk, hogy mennyire kihasználja őket mindenki: rokonok, szomszédok, ismerősök. Azt én is tapasztalhattam gyermekfővel, hogy aprócska külvárosi lakásuk állandóan nyitva állt bárki előtt, és a látogatók valóban egymásnak adták a kilincset. Az egyik fő vonzerőt kétségtelenül nagyanyám tésztái jelentették. Nem emlékszem, hogy valaha is hiányzott volna az asztalról legalább egy-két fajta sütemény, ünnepek idején pedig egyenesen roskadozott. Ha valaki betért, nagymama már tette is elé az almás rétessel, mákos pitével vagy diós bájglival megrakott tálat. Ő maga ritkán ült, egész nap fájós, csúnyán visszeres, befáslizott lábain sürgölődött.
Nagytata annál szívesebben üldögélt. Napi kiadós sétája után, ha nyugdíjas bádogosként éppen nem akadt semmi kalapálnivalója, letelepedett az említett tészták elé, és komótosan, nagy élvezettel falatozott. Ha vendég volt – márpedig, ismétlem, szinte mindig időzött egy-kettő a házban –, akkor leginkább nagyapám tartotta szóval. Merthogy ő volt a másik vonzerő, az ő kifogyhatatlan mesélőkedve, derűs humora, kellemes, nyugodt beszéde.
Nagyapámék házában nem is hallatszott soha más, mint élőszó. Nem volt náluk semmiféle elektromos hangforrás. Noha a hatvanas-hetvenes években Aradon is beköltözött már a szerényebb otthonokba is a televízió, az „öregeknek” – ahogyan apám nevezte néha szüleit – még rádiójuk sem volt. Pedig szerettek tévézni, rádiózni, amikor vasárnaponként meglátogatták valamelyik gyermeküket a három közül. Én azt hittem, hogy nyilván nem is volt soha rádiójuk, mígnem egyszer, már nagyobbacska koromban, ámulva hallottam nagyapámtól, hogy bizony volt már egyszer egy készülékük, méghozzá a háború előtt. És mesélni kezdett, amit mindig is jobban szerettem száz rádiónál és tévénél.
Nagytata egy Arad melletti nagyközségben született a tizenkilencedik század utolsó éveiben. Színes történetekben elevenítette fel vidéki gyermekkorát, inaséveit és mindenekelőtt az első világháborút, amelyet szinte végigharcolt különböző frontokon. Szerencsésen hazatérve feleségül vette egy dél-alföldi gazdatiszt számos leányának egyikét. Szerényen, néha nehezen éltek a munkásváros peremén bérelt aprócska udvari lakásban. Nagyapám a híres, monarchiabeli vagongyárban dolgozott, ha éppen volt munka. De gyakran nem volt, és ilyenkor – családi szóbeszéd szerint – őt mindig az elsők között küldték el, mivel sohasem állt a sarkára, nem tiltakozott. Ez is élhetetlenségének egyik bizonyítéka volt, mint ahogy nagyanyámmal együtt kettejüké az, hogy nélkülöző, munkanélküli rokonaikkal, szomszédaikkal mindig megosztották az éléskamrát és a tűzifát. De talán mégis a rádiójuk története a legárulkodóbb e tekintetben.
Nem emlékszem már, mikor vették, de valamikor a harmincas évek közepe táján vagy a vége felé lehetett. Nagy dolog volt ez akkoriban egy munkáscsaládban, főként pedig manapság elképzelhetetlen örömet és izgalmat jelentett az akkor még a helyi magyarság körében is szépszámú fiatalságnak, vagyis apáméknak. Szép időben az ablakba tették, felerősítették és az udvaron táncoltak a divatos zeneszámokra. Persze a híreket is nagy érdeklődéssel hallgatták. Azok pedig egyre komorabb dolgokról szóltak. Valahol messze már a fegyverek is ropogtak. Nagyapám csak a fejét csóválta, ő aztán tudta, mi a háború. Nemsokára azonban mindenkinek az elevenébe vágtak az óránkénti közlemények. Folytak, majd megszakadtak a magyar–román területi tárgyalások. Következett a bécsi döntés. Milliók tapadtak szívszorongva a rádióra. A románok féltek, a magyarok reménykedtek. Aztán megszületett a német és olasz ítélet: Észak-Erdélyt visszaadták ugyan Magyarországnak, de a határtól alig néhány kilométerre fekvő nagyváros, a tizenhárom vértanú városa Dél-Erdéllyel és a Bánsággal együtt Romániában maradt.
Felbolydult a világ. A Maros-parti várost ezrével hagyták el a csalódott, elkeseredett magyarok, mindenekelőtt fiatalok, katonaköteles legények. Köztük húszéves apám. Észak felől pedig ezrével érkeztek a csalódott, elkeseredett románok. Nehéz idők jöttek mindazokra, akik inkább szülőföldjükhöz, családjukhoz ragaszkodtak, és magyar létükre mégis Dél-Erdélyben, román létükre mégis Észak-Erdélyben maradtak. A hatóságok mindkét területen korlátozó intézkedéseket vezettek be az ellenségesként kezelt kisebbséggel szemben. Román részről például rendeletet hoztak, hogy a magyaroknak be kell szolgáltatniuk a telefon- és rádiókészülékeiket. Nagyapám fogta hát a becses fadobozt, és elment vele a megjelölt helyre.
A román hivatalnok, aki átvette a veszélyes népcsoport államellenes tevékenységre használható eszközeit, ismerte nagyszüleimet. „Hát maga meg mit keres itt, Hudy bácsi?” – kérdezte hibátlan magyarsággal. „Behoztam a rádiót, ahogy mondták” – válaszolta nyugodtan nagyapám. „Menjen már, hát magának nem kell. A maga öccse, a Pista azt mondta, hogy ő szlovák. A nevük tényleg olyan. Ha az öccse szlovák, akkor maga is az. Vigye csak haza a készüléket, aztán hallgassák nyugodtan, nem lesz baj, én mondom” – közölte barátságosan a hivatalnok. „Nem úgy van az – tette le a rádiót nagyapám. – Hogy az öcsém minek vallja magát, az az ő dolga. Mi magyarok vagyunk, és ha ez a törvény, akkor itt a rádió.” Szavaiban nem volt semmi dac vagy kihívás, a világ legtermészetesebb hangján mondta ezt nagyapám. „Jól van, hát akkor hagyja itt, Hudy bácsi” – hagyta rá kelletlenül az elképedt hivatalnok.
Így maradtak rádió nélkül nagyapámék, s némultak el, éppen jókor, a szobában az éter baljós hírei, az udvaron a kor ideges vidámságú tánczenéi. Annál jobban hallhatták derűs éjszakákon a repülőgépek gyilkos rajainak zúgását, majd a városhoz közeledő ágyúdörgést is. De a történetnek ezzel még nincs vége. A második felvonás főszereplője nagyanyám.
Teltek a háborús évek, nagyapámék élték egyszerű életüket, templomba jártak és évente legalább egyszer elzarándokoltak gyalog Máriaradnára, a búcsúba, ahogyan azt késő öreg korukig tették. Negyvennégy szeptemberében pár napra bevonultak Aradra a magyar csapatok, de csakhamar visszatért a román katonaság, immár a Vörös Hadsereg kíséretében. Az orosz megszállók a nevezetes várba kovártélyozták be magukat. Nagy volt a felfordulás, megint egymást érték a rendeletek. Valamikor negyvenötben – a háború már véget ért – híre ment, hogy a magyarok visszakapják elkobozott rádiókészülékeiket. Nagyapám szolgáltatta be, nagyanyám ment érte.
A megadott helyen, valami hatalmas raktárnál, nagy volt a jövés-menés. Sietve érkeztek és még sietősebben távoztak az emberek, némelyik két-három nagy, hangszórós fadobozt is cipelt. Az előtérben egy asztal, mögötte katona unatkozott. Nagyanyám egy ideig tanácstalanul álldogált, majd az egyenruháshoz fordult. „Keresse ki magának ott bent!” – intett a katona a raktár bejáratára. A hatalmas helyiségben egymás hegyén-hátán hevertek a legkülönfélébb rádiók. Mindenféle szám vagy név nélkül. Nagyanyám kétségbeesetten járkált a kupacok között, majd kiment a katonához: „Nem találom a miénket!” „Ugyan már, nénike, fogjon meg egyet, amelyik tetszik, aztán vigye! Felőlem akár kettőt is, ha elbírja” – rázta le türelmetlenül az őr. Nagyanyám azonban csak a fejét csóválta. Egyedüliként távozott üres kézzel.
„Hogy hozhattam volna el a másét?” – kérdezte odahaza nagyapámat, aki helyeslően bólintott. A rádióról aztán nem beszéltek többet.