Ugrás a tartalomra

 

Antall István: Mindenütt szorít

Cipő! Beszélj nekem Nagy László költészetéről és beszélj nekem Hrabalról! Beszélj még egyszer, mert amikor beszéltél, elégedetten kattintottam le a hangrögzítő tetejét. Készen vagyunk. Viszem a hangodat, hogy hallja más is. Hiszen Bódi László, Cipő egy közülünk! Te egy vagy közülünk, aki a nagy generáció nyomán, a mintaadó példákat vállalva lettél megkerülhetetlen egyéniség. Úgy tűntél föl közöttük, mintha föl sem tűntél volna, mintha mindig ott lettél volna, mintha már hatvannégyben elindultál volna. Velünk való teljes azonosságod, teljes azonosulásod is arról szólt, hogy: volt valahol a Tiszán kétszeresen, háromszorosan is túl egy kisgejőci fiú, aki Kisvárdán járt gimnáziumba. Ott összeállt a barátaival, olvasott és írt, zenét szerzett és szótagszámot számolt, a sárvári diákköltők és írók táborában díjat nyert, szerelmes lett egy költőlányba, s a Cipőfűző zenekarral Nyíregyházán a rádió stúdiójában szokott össze, hogy Budapesten (nagyon csendesen) kikiáltsa a Republicot. Azt a zenei köztársaságot, amelyik mindenkit egyenrangú állampolgárnak tekintett, aki ezt a zenét, ezt a műveltséget és magatartást személyesen, barázdákon vagy digitális jeleken át magáénak érezte. Cipő, te a színpadon is lényegre törtél, nem szteppeltél, nem tetszelegtél, nem mutogattad magad, nem viselkedtél, hanem arcodat szinte teljesen eltakarva a mikrofonnal – énekeltél. Úgy szóltál, ahogy kellett, úgy szóltál, hogy előbb a gerincünk kezdett bizseregni, úgy szóltál, hogy lassacskán  átszakadt a szívünk megkérgesedett burka. Gyermekké lettünk veled, s az a vekker úgy ketyegett ismét a mellkasunkban, ahogy neked, s ahogy mindig is ketyegnie kellett volna.

Cipő! A te színpadi jelenléted a személyiségedtől volt teljes, legszélesebb gesztusod a zászló lobogtatása, a közönség tapsoltatása, hogy aztán azonmód elfordulj, vissza a fiúk felé, a csapat felé, a nélkülözhetetlen társak felé. Frontember voltál lövészárok és elvakult indulatok nélkül, miközben minden szavad telibe talált. Visszafogottságod adott jelentőséget a zenédnek, a szövegednek, a produkció helyetted beszélt, az lejött a színpadról, míg te mindig ott maradtál, ott maradsz. Ezt csak a legnagyobbak tudják. Amit csináltál, nem tanultad, hanem tudtad, úgy lested el a mesterektől, hogy már magad is élted azt az életformát, amiből soha nem kellett kilépned, mert tested bőre, sejtjeid magja, létezésed módja volt mindaz, amit tettél. Ugyanolyan voltál magánembernek, mint színpadinak, ez a természetesség tett mindenki mástól jól megkülönböztethetővé. Közvetlen voltál, fölhívható, megszólítható, nyitott és elfogadó, de a bizalmaskodók, a tolakodók, az okvetetlenkedők úgy peregtek le rólad, mint sűrű szövésű vászonról az esőcsepp. A mi nyelvünket beszélted, a mi szavainkat ismerted, a mi dalainkat írtad, a mi érzéseinket mondtad, a mi szerelmünket élted, a mi életünket haltad. 

Fehérek között egy európai, sznobok között egy értelmiségi, szövegírók között egy költő, vidékiek között egy kisvárosi, határon túliak között az együvé tartozás csempészútjainak ismerője, belvárosiak között egy külvárosi, falusiak között az idevalósi. A legbékésebb szabadságharcos voltál, egy XX. századi végvári vitéz, aki legfeljebb a tollát köszörülte élesre, vagy még azt sem, mert a verseid csak a dallamukkal nyerték el értelmüket. A szabad gondolat, a szabad képzettársítás, a zene ritmusára kitett hangsúlyok természetessége volt fontos számodra, ezért sem kottát, sem szöveget nem láttam örökösen félrehangolt, billentyűhiányos zongorádon, ami egyébként csak neked engedelmeskedett. Nem érdekelt a papírmunka, fölálltál képzeleted színpadára és elénekelted, amit akartál.

– Na, mit szólsz Antalka? És az ember szólni sem tudott, mert már a kezdetekkor készen volt minden benned és általad. Úgy tudtad magadhoz ölelni a világot, hogy egyetlen karolásod a mindenséget fogta fel. Annyiféle karaktert éreztél magadhoz közel, hogy általad és veled az ember minden tartózkodást, óvatoskodást, minden gyanakvást, minden ellenszenvet elfelejtett. Tőled csak újabb és újabb emberi élményt, kapcsolatokat, barátságokat lehetett kapni.      

Bódi László Cipőnek is ünneplő volt. Ösztönösen hozzá igazítottuk lépteinket, gesztusunkká vált minden mozdulata, dallamunkká a dala, otthonossá minden gondolata, miénk minden szava. Ezért nem búcsúzhatunk tőled. Egy pillanatra sem hagysz el minket, velünk maradsz addig, amíg képesek vagyunk viszonylag élhető módon benépesíteni ezt a sárgolyóbist. – Ha kirúgjuk magunk alól a földet – nekem adod ezt a mondatodat, Antalka? Neked Cipő. Vidd magaddal. Mert bárhová mégy, velünk maradsz, és a családoddal, a gyerekeiddel, szerelmeiddel, barátaiddal, a zenésztársaiddal, a pályatársaiddal, rajongóiddal, közönségeddel, azokkal is, akik már nem láthatnak és hallgathatnak élőben, akik nem érezhetik meleg tenyered baráti szorítását, és sóhajtásodat is csak az újabb versszak kezdése előtti lélegzetvételed őrzi a lemezen. De az őrzi! Mindörökké. Ámen.                                              


Fotó: http://www.quart.hu

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.