Az Irodalmi Jelen szilveszteri kirakós játéka versekből, novellákból – pajzán, könnyed, okos, vidám és kőkomoly szövegekből. Lehet bakugrani és láncra fűzni. Szemezgetni és szortírozni. Nyitogatni és mentegetni. És linkelni. És linkelni.

„Zolika elhatározta, hogy mérgében odacsap egyet az irodalomóráknak. Így lett Janus Pannoniusból a perverz püspök, aki mandulafáról versel, közben meg a puncira gondol.” – Boldog Zoltán tárcája

A nemzetelnémítás képei közt az egyik: szíjra fűzött gyerekek közt, amidőn csak néma ajakmozgás mímelte a szót, mert hangot se tűr a török, mert arcba csap ostor… Az élményt (…) – azt hiszem – ismerem. (Illyés) ment Budán hazafelé a kislányával, aki valamit mesélt neki. Egyszer csak a kislánya hangja elhalkul, beszél tovább, de suttogva. A kislánya már előbb észrevette: orosz katonák álltak az úton… (Hubay Miklós, 1970)

Bódi László Cipőnek is ünneplő volt. Ösztönösen hozzá igazítottuk lépteinket, gesztusunkká vált minden mozdulata, dallamunkká a dala, otthonossá minden gondolata, miénk minden szava. Ezért nem búcsúzhatunk tőled. Egy pillanatra sem hagysz el minket, velünk maradsz addig, amíg képesek vagyunk viszonylag élhető módon benépesíteni ezt a sárgolyóbist.

A múlt század hatvanas-hetvenes éveiben minden fiatal költő nagylászlóul akart, vagy szeretett volna írni. A kor másik hasonló költőóriása – Juhász Ferenc – követhetetlen, másolhatatlan, azonnal felismerhető. Akiben motozott némi versfaragó haljam (és kiben nem motozott, költőnek rang volt lenni akkoriban), és Nagy Lászlót olvasott, minden korábbi epigon-változatot, kísérletet eltúrt, mint az S100-as. Maradt a tiszta, letarolt, csábítóan követhetőnek látszó Nagy László hatás. És a csapda bezárult. A kerek, acélosan gömbölyű, légiesen könnyed, gondosan kimunkált versek csapdájába a dilettáns beragadt, a tehetség türelmesen beépítette eszközkészletébe, ami beépíthető, és úszott tovább a korabeli versek tengerében, újabb használható költői metódus után kutatva.

De már a nyolcvanas évek közepétől támadások érik. Amit meg lehet érteni. Aki a kegyeltek táljából együtt cseresznyézett Aczéllal, ellensége a Harmadik Magyar Köztársaságnak. Természetesen. Aki nem jutott a tál közelébe sem, érces torokkal bömböl. Így van ez.

​​​​​​​Egymással szemben ültünk a Kortársban, a közös nagy szerkesztői asztal másik oldalán. Zavarban voltam, mint egy vétlen kukkoló, ő meg úgy tett, mintha nem venné észre. Aztán megszoktam, hogy amikor hozzám beszélt, olyan volt, mintha mindenhez beszélne: a többiekhez a szobában, meg a bútorokhoz, meg a létező összes sarokhoz. Mintha mindig mindenre figyelne, mintha mindig mindent számba venne. Mintha nem akarna elvéteni semmi fontosat, legyen az akár a legkisebb, lényegtelen kacat.

„Mert törvény volt, ami történt! // Mit az ember egyre várt, // Végre trónra ült a Párt” – közölte az országgal költeményben az a Gellért Oszkár, aki nem sokkal korábban a Kortársaim című visszatekintő sorozatvetővel kiiktatta a létező irodalomból Babits Mihályt, beiktatta József Attilát.