Irodalmi Jelen

Papp-Für János: Nehogy egyedül

2013. november. 12. - 09:13

A kötet Utóhangja:

Papp-Für János versei „csoportképek” – s bár ugyanazok a szereplők, de a kompozíció változik. Mindig más és más kerül középre, vagy a fénykör vándorol innen-oda. Ott áll az anya, a szerelmi társ, a barát, s késleltetett exponálással a sorok közé maga a költő is be-beugrik. Az összkép nem hivalkodóan rikító. Retusálva sincs. Élesek a kontúrok. Fekete-fehér. Néha zöldes-barnás. De sose lila, mint a régi, szentimentális művészfotókon. A szerző meghökkentő, polgárpukkasztó montázstechnikával se bűvészkedik. A látványt – teljes egészében – csak az Isten látja át: ha magára ismer, az álarcokat fájlalja.

A szeretet Papp-Für János lírájában gyakran szül szorongást. Amilyen intenzív a szeretet, ha megvan, olyan intenzív a hiánya. A fosztóképzők erőszakosan kísértenek. Költőnk nem akar egy -talan-telen világban élni, -talan-telenül. Istentelen létben istentelenül. Részvétlen kapcsolatban részvétlenül. Érdemtelen sikerben érdemtelenül. És védtelen gyengeségben védtelenül. Hanem takarásban. A Golgota keresztje mögött.

Ez a költészet nem önszerelem. Inkább önvád: mert az igaz szerelemben a sok is kevés. A szánkban ott ragadnak a legfontosabb szavak. A terített asztalon a kenyér mellett villognak a kések. „…nem bírom reggel a késeket. téged, vagy engem mindig felsértenek.” A takarás sem mindig védelem! Néha éppen homály takarja a másikat, a valódit. A legnagyobb veszély az elveszettség a kifakult Földön. „csak ezt vedd vissza, Uram: az árvaságot. Uram! Az árvaságot.” „lezuhant angyalok vagyunk, csak az a bizalom tart meg minket, hogy megemelkedik a vízszint megfeneklett testünk alatt…”

Sóvárgás, könyörgés. Teljenek be az ürességek. Törjön meg a fosztóképzők hatalma. Legyen életteli az élettelen. Hogy a szürke „ugyanazt” (januártól decemberig) egy új januárban egy új találkozás váratlansága derítse fel. „nehogy egyedül” A magára hagyott gyermek felsír a férfiúban. A végek lehetnek kezdetek is: „…visszaülni a hintára, amit nem lökött meg senki, onnan kezdeni mindent elölről. Csak ülni és semmi mást, nem ugrani addig, amíg a legmagasabbra nem lengtem.” Kívánok kitartó lendületet, s a Hintamester kegyelmét!

Papp-Für János szavai (József Attila-i hasonlat): valóban, mint alvadt vérdarabok hullanak a versek végére. Saját vér. Pecsét helyett, érvényesen.

Jókai Anna

A kötet fülszövege:

Amikor azon elmélkedünk, mi az, ami az életünknek és az írásunknak igazi tartást ad, rendszerint kétely fog el, majd erős gyanú, hogy bizony csakis a végzetes gondolkodás, a végzetes élet és írás lehet az, ami ebben a tekintetben elsőrendű. Végzet. Ne féljünk a szótól. Nem laknak benne vad erők. Kicsit kegyetlenség, kicsit mítosz, de mindenképp teljesség az, amit hordoz. Papp-Für János költészetében a nyerseség, a kegyetlenség, a hétköznapiság egy mitológiai, békességet és összhangot sugalló világot alkot, ahol az ember, a tárgya, az idő semmi több mint a világ egyszerű alkatrésze, s mint ilyen: maga a világ. „Egyetlen nagy tócsába folyt össze ablakunk előtt a harangozás”. Világ. Ne vessük meg a szót. Nem vakmerőség, nem szánalom, mi kimondatja velünk. Papp-Für János verseiben egy olyan csoda „akit mindig szemből süt a Nap”, s akinek „állandóan csak a hátát látom”. Ehhez a csodához képest minden egyéb viszonylagos és véges, erősíti az ember vándor-tudatát. „Fél arcom úgy ragyog a fényben, mint anyám keze a mosogatótálban”. Viszonylagosság. Ne átkozzuk a szót. Nem kísértet, nem kísértés. Ebben a költészetben jóra való szabadság. A megkeserítő szenvedélyből való elvonulásban hinni, hogy a kapaszkodást megtagadó szélvihar is barát, mégha „szemében alig maradt” is valami, „ám csak szeretni” lehet. Valami. Ne vessük meg a szót. Szótlanul s névtelenül is többet hordoz a titokból, mint megannyi fogalom, mely földre rántja a misztériumot. Papp-Für János költészetében „kopogtatás nélkül” világít, mindent megél és mindent kivár, mint aki tudja, „a szótlanság bizalom”, s „ebben az összevisszaságban” valaki párhuzamosan van, vele van. „Mennyire szégyellem, hogy csak ennyire szeretlek”. Valaki. Ne tagadjuk a szót. Papp-Für János költészetében, „mikor már a szerelem sem elég”, a Hatalmas megjelenik, s bár „mondanom kellett volna még”, többé nem szól a csöndes sötétség. „Lepusztult arcomon megváltozott minden menetrend”. Íme, a megújító találkozás. Amikor azon elmélkedünk, mi az, amit Papp-Für János sokszínű költészetéből, mint csendes reményt szólni hallunk, úgy véljük, az a bölcselet, miszerint a végzetes gondolkodásra épült világ a viszonylagosság útjain a valamitől egész a valakiig elvezet.

Iancu Laura

Papp-Für János versei az Arcot a versnek sorozatban:

egy este margójára

befordul a sarkon, a biciklit

maga mellett tolja. szürke arcán

eltorzul az este. tekintete kifosztott,

keze sörösüveg. megáll. nem vár senkire.

elészaladok. apák elé bizony így szokás.
szemében alig maradt valami, ami én

vagyok. kedvelnem kellene, ám csak

szeretni tudom. kézen fogom, és csupán
annyit érzek, hogy hazajött valaki,

valaki, aki eddig még nem volt az enyém.

a kormányra csavart csíkos szatyorban
néhány üveg sör, talán sportszelet és

valami összeroncsolt szál virág. el-

támolygunk a házig, kerítésünk soha nem

volt; a sarki kocsma szépen épül. anyám

tereget, még nem vett minket észre, háttal

áll a sírásnak. azt mondják, szép kisfiú
vagyok. ha egyszer gyönyörű leszek, anyámra

fogok hasonlítani. majd apám vékonyka vállamra

támaszkodik, összerogyok alatta, megbotlik

a lépcsőn, nekiesik az ajtónak, mozdulatlan.

minden olyan óriási lett körülötte. a szomszédok

ablakaiban már égnek a gyertyák. feláll és el-

mosolyodik, mintha csak játékból esett volna el.

fogatlan szájában elkészül az éjszaka. belefekszik

az ágyba, lábát felteszem. zsebéből kiesik egy

ötszázas, egy kevés aprót még találunk mellé,

miután kabátja zsebeit átkutatjuk. amikor anyám

a szemembe néz, azt hiszem, egy angyal vagyok.
tenyerébe fogja arcomat, ilyen szépen senki

nem tud ölelni, és csókja ma is lüktet homlokomon.

magához húz: szeretlek, kisfiam. fülembe suttogva

szólt. karácsony este.

volt.

tegnapi

szemedben ellobban az éjszaka,

frontálisan ütköző tekintetek,
minden mozdulat moccanásra vált,

szívmegállással robog át rajtunk az

éjszaka. szívünkön ráncolódik a sötét,
zsebre dugott kézzel állsz

a visszafordulásban. borzalmas

látni árvaságod. leszállópályán

a tekintet, kiülök puszta homlokodra,

és megterítek az ígéretek közt. fogalmam

sincs, mit keresek itt. itt, és ebben

a szédült magasságban. innen nézve,

minden olyan egyszerű. segítség nélkül

is meg tudom érinteni magam, csak az

irányt mutasd. de engedd, hogy az

utolsókat csakis én, szemlehunyva,

egyedül. egyetlen napraforgó virágán
bolyong a naplemente. tanácstalan vagyok,
akár egy temető. végigsimítod szélverte
arcomat, fülembe súgsz egy részletet a

tegnapi harangozásból. eltűnsz a félholtra
vert tájban. újságokban kristálypohár,
nem látszol ki sehol a pakolásból. megfor-

dulsz, az egész hátad egyetlen átdöfött

ítélet. nekitámaszkodik tekintetem, betört

arcomon már semmi ép nincs, ami veled

még egy kicsit egész lehet. indulsz a lépés

mázsáival, egy pillanatra megállsz a küszöbön,
egyensúlyozol a kétségek közt. a tükörből látom.

sírsz.