Hudy Árpád: Kőmíves Kelemen és Bolyai János

 – Házfelújítási naplótöredék –

Augusztus 12. Megkezdődött az „Ing és gatya” hadművelet, amelyet hosszú ideje tervez a legfelső hadvezetés (a feleségem meg én). A régi parasztház ugyan már megvételekor – vagyis húsz éve – rászorult az átépítésre, de pénzügyileg csak most vált lehetővé az IMF-kölcsön, az uniós pályázatok, az egyéb családi ingatlanok eladása és a kislányunk malacperselyének elkobzása révén. Három hónap alatt kicseréljük a tetőt, előszoba épül, megújulnak a belső terek. Felhúzzuk végre az utcai téglakerítést, a tél beálltáig az udvart és a kertet is rendezzük. Süt a nap, bizakodóak vagyunk.

Augusztus 15. Az udvarra és a kertre már rá sem lehet ismerni! Mintha lövészárkok, tüzéptelep és szemétdomb művészi együttesén dolgozna buzgón egy slampos tájszobrász. A betonkeverő (folyton bedöglik) hatalmas mozsárágyúként mered ki a cserépbálák, téglahalmok, farakások, szigetelőtekercsek és szerszámok tengeréből. Cement-, sóder-, homok- és mészhegyek közt kanyarog az öntözőcső. Hatalmas teherautók jönnek és mennek, jókedvű sofőrök rakodnak le precízen, hol a pincét, hol a kaput sodorva el. Néhány fát ki kellett vágni, mert útban voltak. Sebaj, kicsire nem adunk! Gyönyörűen süt a nap.

Augusztus 25. Az alapozás és a megkezdett külső fal szemmel láthatóan kissé félresikeredett – illetve nagyon is az új kőművesek szerint, akik az elzavartak helyébe jöttek. Közben leszedték a tetőt a hun ácsok – hun jönnek, hun nem. Most pár napig fedél nélkül leszünk – reméljük, hogy nem jön eső.

Augusztus 28. Jött. Be is áztunk. Meg szél is jött, viharos. Csak az ácsok nem jöttek. De az élet nem áll meg. Kirámoltuk a bútorokat: megtelt a garázs, a terasz, az ereszalja és a szerszámoskamra. Elbúcsúztam a könyveimtől, gúlába raktuk őket a gyerekszobába, de úgy, hogy a kislányunk még be tudjon mászni aludni. Az irodámnak otthonul szolgáló sarkot lebontjuk, íróasztalomat a számítógéppel a hálószobába telepítjük. Alig látjuk egymást a portól, és nemigen sikerül túlkiabálnunk az ütés-verést meg a gépek zaját. Sebaj, aki építeni akar, annak rombolnia kell, ezt a két-három hónapot guggolva is kibírjuk.

Szeptember 5. Az első számlákat és kifizetéseket elnézve túl optimistán terveztünk. El kell hagyni pár falat, ablakot, kádat, miegymást. A határidők tekintetében is naivaknak bizonyultunk. A villanyóra áthelyezését például húsvétra ígérik, ha semmi nem jön közbe. A tizenöt méternyi földkábel elhelyezését ugyanis előbb megvitatja az ENSZ-közgyűlés, majd ratifikálniuk kell a tagállamoknak, csak ezután foghat neki az áramszolgáltató, hogy alapos tervezést követően három hónapon belül megadja saját magának az engedélyt az alvállalkozó megbízására.

Szeptember 11. Közben elbontottuk a hálószobát is, a feleségem egy kihúzható fotelen alszik a nappaliban, én a konyhában a sparherden, úgyis hetek óta csak hideget eszünk. Az íróasztalom a számítógéppel az ebédlőbe került, a sótartóban állnak a golyóstollaim, és a billentyűzeten terítünk. Mivel a szekrények is megszűntek, ruháink és cipőink szanaszét hevernek a lakás még úgy-ahogy ép részeiben.

Szeptember 21. Odafönn ácsok és bádogosok, idelenn kőművesek, víz-, gáz-, fűtés- és villanyszerelők, meg csempézők és szobafestők tombolnak. Reng a ház, repedeznek a megmaradt falak. Az elektromos gyaluk, vágókorongok, fűrészek, fúrók és csiszolók miatt minduntalan kicsap a biztosíték, elszállnak az anyagok a komputeren, aztán a derék gép megunja a gyötrelmeket, és végleg megadja magát.  

Október 1. Időnként, meglepő módon, mégis elkészül egy-egy részlet. De általában korai az öröm: a betett ablak ferde, az ajtó nem csukódik, az aljzatbeton magasabb pár centivel. Örömtánc, visszabontás, lekaparás, fohászkodások. A régi parasztház falsíkjainak, padlóinak és mennyezeteinek találkozásánál, ajtó- és ablaknyílásainál mutatóba sem lehetett találni egy derékszöget – Kőmíves Kelemen mai, szocialista meg posztkommunista szakiskolát végzett utódai viszont tucatnyi vízszintmérővel és egyéb mérőeszközzel felszerelkezve állítják elő számunkra a ferde és görbe falsíkokat, a sarkok legváltozatosabb hegyes- és tompaszögeit. Semmi kétség: nemcsak Déva vára legendás építőjének, hanem matematikai géniuszunknak, Bolyai Jánosnak is unokái ők. A nem-euklideszi kőművesség mesterei. Párhuzamos vonalaik nem a végtelenben találkoznak, hanem pár méteren belül, valamelyik szobánk falán. 

Október 12. Odakünn bágyadtan süt a nap. Idebenn: ház állott, most porhalom… Végre elkészült a hálószoba, lerakták a padlót, bevittük az összeszerelendő bútort – mire a friss fal lerúgta a túl korán rákent festéket. Le kell vakarni. Aztán, majd ha rendesen kiszáradt, újra lehet festeni. Addig forgolódhatok álmatlanul a sparherden.

Október 21. Szétvertük a fürdőszobát is, ha már lúd, legyen kövér. A feleségem a kislánnyal a szüleihez menekült, egyedül dacolok az építőkkel. Napok óta nincs víz a lakásban, morcos beduinként járok az edényekkel a kerti csaphoz. Abbahagytam a borotválkozást és a számlák könyvelését. 

November 2. Halottak Napja. Nekik annyiból mégiscsak jobb, hogy már nem kell építkezniük. Ólomlábon jár az idő, mintha a munkásainkat utánozná. Most már biztos nem készül el semmi idejében, de kit érdekel? A sztoikusokat olvasnám, de nem tudom, hol vannak a poros könyvhalmazban. Semmi sem tart örökké… Kitől származhat ez a bölcsesség? Hogy nem újíttatta fel az otthonát, az biztos.

November 19. Megjött a hideg, a köd, az eső, az első hó és fagy. A feleségem a gyerekkel leköltözött a pincébe, én a fáskamrában húzom meg magam a macskákkal. Tűzifát nem tudtunk venni, de a bútorok nagyon jól égnek. Tiszta szerencse, hogy nyáron nem dobtuk el a régi matracokat! Most mi is, akárcsak a természet és a vele együtt lélegző mesteremberek, téli álomra hajtjuk a fejünket. Tavasszal, ha élünk, és lesz miből, rendbe hozzuk a házat!