Ugrás a tartalomra

 

„Volt bennem egy publikációhajhász attitűd”

Kántás Balázzsal legújabb, szám szerint hetedik verseskötetének megjelenése apropóján beszélgettünk a Félkomfortos magánpokol és az életmű néhány sarkalatos kérdéséről.

Legújabb, Félkomfortos magánpokol című köteted az Irodalmi Jelen Könyvek sorozatban jelent meg. Miben különböznek az ebben található versek a korábbiaktól?

Úgy vélem, ezek a versek egy – vagy éppenséggel több – fokkal őszintébbek, személyesebbek, mint a korábbi, olykor erősen obskúrus, hermetikus szövegeim. Ugyanakkor a belőlük kiolvasható lírai alany – aki valamennyire nyilván én vagyok – kevésbé veszi komolyan magát, a szövegekből áradó minden pesszimizmus ellenére. Mindenképp meghatározó elem az önirónia. Van ugyanakkor e szövegeknek egy közéleti-társadalmi vonulata is, az egyén szubjektívnek tűnő, privát lelki nyomorán keresztül megpróbálnak utalni a nagy magyar valóságra, a kollektív társadalmi-egzisztenciális nyomorúságra, létbizonytalanságra is. Sokak szerint elavult, szerintem annyira azért nem elavult szóval ezt képviseleti költészetnek nevezném, persze nem annyira közvetlen regisztere ez a verseknek, sokkal inkább csak áttételes.    

Régebbi köteteid terjedelméből látszik, hogy vonzódsz a rövid, füzetszerű nyomtatványokhoz. Ez az újabb is ebbe a vonulatba illeszkedik?

Hát jó kérdés, mi számít füzetszerűnek. 40 oldal alatti kiadványok? Volt ilyen, valóban, de ha a versesköteteimet megnézed, ebből mindössze kettő volt füzetszerű, a másik négynek – ennek is – volt gerince, s átlagterjedelmük olyan 60-70 oldal. Szerintem semmi nem illeszkedik semmilyen vonulatba. Egyébként a formátum, terjedelem nagyban pályázati támogatás függvénye. Régen valóban volt bennem egy publikációhajhász attitűd, nagyon sokat publikáltam, ma már sok mindent nem adnék ki a kezemből, vagy legalábbis több kötet anyagát egy kötetben, erősen megrostálva. Visszavonni persze semminek a létezését nem tudom, és talán nem is kell.

26 éves vagy, de már 6 verses-, 7 fordításkötet és 10 irodalomtudományos kiadvány kötődik a nevedhez. Ez majdnem annyi, mint éveid száma. Miért érzed fontosnak ezt az aktív jelenlétet a kortárs magyar irodalomban? Küldetéstudatból, a hiúság vagy a halhatatlanság vágya miatt?

Sokak számára ez a mennyiség nagynak hathat, pedig ez csupán a kiadványok száma. Ha oldalszámilag nézzük őket, nem olyan sok szöveg az. Metaszövegből, kritikából, tanulmányból, persze, elég sokat írtam, az talán az életkoromhoz képest is elég nagy terjedelmű. Versek és fordítások terén más a helyzet. Részint irodalmári küldetéstudatból, részint valóban ifjonti hiúságból adtam ki a kezemből régebben ennyi mindent. A hiúság, ahogyan az idő múlik, mára alábbhagyott. Máshogy gondolkodik az ember húsz és huszonhat évesen. Nagyon fiatalon elég jó publikációs lehetőségeim adódtak, s ezek többségével sajnos vagy szerencsére éltem is. A publikációs mennyiség (folyóiratokban csakúgy, mint kiadványok terén) csupán az egyik oldala annak, ki mennyire van jelen az irodalmi életben. A szakma és az olvasók a színvonal alapján fogják a szerzőt megítélni, a mennyiség meg a minőség rovására megy. Így volt ez esetemben is, épp ezért az eddig publikált írásaim elég vegyesek minden szempontból. Mostanában keveset írok, persze verset, metaszöveget valamivel többet, hiszen az nem szigorú értelemben vett alkotói, sokkal inkább szakmai tevékenység. De minden téren megfontoltabb vagyok.   

Hogyan értékelnéd magad tízes skálán költőként, fordítóként és irodalomtudósként?

Nem gondolom, hogy a saját tisztem lenne a saját munkámat tízes skálán értékelni. Ha hierarchizálni kellene e tevékenységi köröket, akkor per pillanat elsősorban irodalomkritikus, másodsorban műfordító, s talán harmadsorban költő lennék, s az általam kifejtett munka színvonala terén is ezt a sorrendet érzem a három tevékenység között. Ha általánosabban fogalmazok, akkor talán egy viszonylag ígéretes irodalomkritikus vagyok, egy használható műfordító (fordítani egyébként egy éve nem fordítottam, csak néhány rövidebb szöveget), s egy igen-igen középszerű fiatal költő, aki sok, közlésre nem feltétlenül érett verset is kiadott a kezéből. Nagyon változó eredmények ezek, éppen ezért döntse el inkább az olvasó, hogy mi jó, mi rossz belőlük, a szerző elsősorban ne magát értékelje. Bár nyilván nem árt, ha tudja magáról, hogy nem teljesen kutyaütő irodalmár, de azt sem árt éreznie, hol vannak a saját határai, s melyik az a műfaj, melyben eredményesen meg tud nyilatkozni…  

A Félkomfortos magánpokolban a „–:” tipográfiai megoldással találkoztam a leggyakrabban. Mit jelent ez pontosan, és hogyan született ennek ötlete?

Ez a tipográfiai megoldás egy szünetjel, hatásszünet, valaminek a késleltetett kimondására utal. Általában csak olyan szöveghelyeken szerepel, ahol látszólag logikailag egymásból következő állítások olvashatók. Egyfajta vizuális költészeti megoldás ez, nem annyira tradicionális írásjel, s persze nem is annyira az én invencióim, használták ezt már rengetegen a magyar irodalomban is. Egyébként Bíró József jeles neoavantgárd költő, barátom és kollégám az egyik, aki sokszor hasonló tipográfiai megoldásokkal él, s bizonyára nem tudatosan, de akarva-akaratlanul is talán az ő tanácsára vagy hatására használtam ezt a bizonyos írásjelkombinációt.  

A kötet három ciklusból áll. Az első a Magánbeszéd, a másik a Közbeszéd, a harmadik pedig a További beszéd helyett. Elég pesszimista ez a zárás. Mire célzol ezzel? Csalódtál a költői megszólalásban? A hallgatást vetíti előre a könyvnek az íve?

Ennek a könyvnek az íve előrevetít valamilyen mérvű költői hallgatást, ez okvetlenül igaz. Mostanában nagyon kevés verset írok, kötetben pedig semmiképp sem gondolkozom belátható időn belül. Picit elegem van, nagyon sokat írtam az elmúlt években, s persze egyáltalán nem minden volt jó. De egy huszonéves ember ne beszéljen végleges elhallgatásról – az elég teátrális lenne. Van persze olyan kézirat, amely még kiadónál hever, de ez sem új versekből áll, mint ahogyan a jelenlegi kötet is körülbelül másfél-kétéves szövegek együttese. A költői megszólalás lehetőségében úgy általában nem csalódtam, bár túlbecsülni sem kell a jelentőségét, a mai társadalomban főleg nem. Hiszem, hogy a költői megszólalásnak lehet és kell, hogy legyen valamiféle társadalmi-közéleti-politikai (e szavak persze nem szinonimak, de gyakran összemossák őket) tartalma, azaz hogy a költő ne csupán a saját kis alanyi problémáira reflektáljon, hanem mint ember – egy a sok közül – szóljon a minket körülvevő társadalom kollektív problémáiról is, még ha nem is ér el vele sok mindent.   

Az utolsó versben „Kiterítve / fekszik a költő, / átmenetileg legalábbis.” Közben pedig arra kéri a lírai én a körülötte állókat, hogy rúgjanak belé. Hajlamos vagy az önsajnáltatásra? És mire véljük a költőt körüllengő „iróniaszag”-ot?

Ami itt olvasható, az kifejezetten (ön)irónia, természetesen. Az iróniaszag képe – bár nem vagyok annyira a saját szövegeim értelmezésének a híve – véleményem szerint arra utalhat, hogy az egész emberi, társadalmi létezés ironikus, azaz sem költő, sem pedig bárki más nem érdemes, ha túl komolyan veszi magát ebben a világban. Az önsajnálatra körülbelül annyira vagyok hajlamos, mint minden ember, aki valamennyire az irodalom világában tevékenykedik. Mitagadás, voltak, vannak depressziós időszakaim, de mindennek nyilván magánéleti, nem csupán úgynevezett szakmai okai vannak. Nem érzem, hogy ez a könyv annyira az életrajzi személyem pesszimizmusának lenyomata lenne.

Milyen megfontolásból döntöttél úgy, hogy a verseknek ne legyen címük?

Ezek erősen minimalista szövegek. Úgy véltem, ha még mindegyik címet is kapna, túlzottan terheltek lennének. Ennél a terjedelemnél nagyon vigyázni kell, mennyit bír el egy szöveg. Egy-két mondatokról, 8-12 sorokról beszélünk. Nem is vagyok róla meggyőződve, hogy némelyik nincs túlterhelve még így, cím nélkül is. Az ember nagyon gyakran esik abba a hibába, mikor verset ír, hogy túl sok mindent akar belezsúfolni egy rövid szövegbe. Egyébként még ezekben a versekben is – poétikai szinten – tetten érhető bizonyos fokú Paul Celan-hatás, az ő kései verseinek nem volt címe, csak kiemelt első sora, de ez sem Celan invenciója, sem pedig az enyém, úgyhogy ezt a hatást is csak részlegesnek nevezném.    

Nagyon buta olvasó vagyok, ezért rákérdezek több szóképedre. Előre is elnézést a tudatlanságom miatt. Egy helyütt azt írod: „Szádból likőrcseppek csorognak”. Hogyan csorognak a cseppek? Elmagyaráznád?

Hát a csepp nem csorog, hanem csepeg. Ha az volt a szándékod direkte, hogy itt egy líranyelvi pontatlanságra, csúnya szóval képzavarra világíts rá, akkor sikerült. Annyira, persze, első olvasásra nem zavaró, de egy idő után feltűnhet. No de mi van, ha a cseppek gyors egymásutánban gördülnek és esnek alá, ezzel a folyamatos csorgás illúzióját keltve? Amúgy komolyra fordítva a szót, a szerző ilyenkor ismerje be, hogy valamit kissé máshogyan kellett volna írnia – és még a szerkesztő sem vette észre, hogy az a szöveghely ott bizony nem annyira tiszta.

Az egyik versedben valaki „az általános szar”-ról énekel. Nálad költőként mi meríti ki ezt a fogalmat?

Az általános szar megítélésem szerint a minket körülvevő világ, de elsősorban a politikai-társadalmi közállapotok annyira nem költői elnevezése. Ironikus, természetesen, mint nagyon sok minden ezekben a szövegekben. Itt egy profán Orpehusz-képről van szó egyébként. A kortárs (magyar) dalnok nem magasztos dolgokról énekel, hanem nagyon is tapasztalható, kézzelfogható, minden embert érintő problémákról, melyek inkább köznapiak, semmint magasztosak.

Olvastam néhány sanzonodat. Az Én-értékelő sanzonban azt írod: „Nem hiszek semmiben. / Istenben főleg nem.” Ez az erőltetett tagadás nekem éppen azt tükrözi, hogy hadakozol a hitetlenségeddel. Jól látom?

Ennek a versnek is lehet ironikus olvasata, persze. Egyáltalán nem nevezném magamat sem hívő, sem hitetlen embernek. Ez a vers inkább egy helyzetdal, mintsem hogy olyan következtetéseket lehessen levonni belőle, hogy a költő, aki ezzel a konstruált lírai énnel nyilván csak részben azonos, hisz-e Istenben vagy nem. Amúgy sokkal inkább szabadgondolkodónak vallom magamat, ezen belül is olyannak, aki szeretne hinni valamiféle transzcendens hatalomban – nevezzük éppen Istennek, vagy bármi másnak. A versekhez visszakanyarodva úgy vélem, ez a keresés és nyitottság talán tetten érhető néhány szövegben, igen.

Melyik Kántás-verset raknád be egy irodalomtankönyvbe? Miért éppen azt?

Egy huszonhat éves költő, akit jó eséllyel legjobb esetben a kismesterek között tartanak majd számon a távolabbi jövőben, ha ez egyáltalán sikerül neki, nem gondolkodik azon, melyik verse volna beilleszthető egy irodalomtankönyvbe. Ha úgy kérdezted volna, melyik a legjobb versem, akkor jó eséllyel azt válaszolnám, hogy a Költők éjszakája című hosszúvers, de hát ez sem egészen az én véleményem, hanem elég sok író-költő barátomé, kollégámé… 

Hogy állsz a disszertációval? Miként látod a jövődet egy évtizedes távlatban?

A doktori disszertációm nagyjából kész, jövőre jó eséllyel védésre bocsátható, és meg is lesz védve. Nem titkoltan a Nyelv/Rács/Törés – Közelítések Paul Celan költészetéhez című tanulmánykötetem szolgáltatja az alapot az értekezéshez, persze több tanulmány finomodik, kiegészül még 2014 őszéig. A kilátásom, s nem csupán az enyém, hanem elég sok barátomé, nemzedéktársamé, rövidtávon a frissdiplomás munkanélküliség. Hogy hosszabb távon mi lesz, nem tudom megjósolni, de igyekszem bizakodó lenni, és tenni azért, hogy alakuljanak is valahogy a dolgaim. Évtizedes távlatban nem bocsátkoznék jóslatokba, a mai büdös nagy magyar és kelet-európai valóságban minden és mindenki annyira bizonytalan, hogy az ember azt sem tudja, egy óra múlva mi lesz, nemhogy évek múlva. Remélem, hogy szerzőként az egzisztenciális bizonytalanság nem fog befolyásolni. Igyekszem tenni a dolgomat, egyelőre ennyit tudok mondani.

Kántás Balázs Félkomfortos magánpokol című kötete az alábbi linken rendelhető meg.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.