Hogy Oravecz

Van, akiét még értem. Úgy, ahogy. A sikerét. Mondjuk a Csernusét. Kevés egyedi gondolat az emberről, inkább minőségi közhelyek, de azok menő stanicliben, aztán a praxis, ugye, meg a tapasztalat, helyre rakott drogosok, és ez tényleg valami, meg az is igaz, hogy sok megzuttyant nőnek bejön az arcbakiabálós amerikai őrmester-stílus. Vagy ott a másik doki, a Szendi. Az is elég vagány üzenet, elismerem, hogy legyünk újra ősemberek – mondjuk, én azt verném fejbe először a bunkómmal, aki meg akarna fosztani a reggeli túrós  táskámtól és pohár tejemtől, de minimum lelkifurdalást akarna okozni, hogy magam vagyok magam gyilkosa, de biztos van, akinek épp ez kell. Szendi és Morgó sikere mellett még úgy-ahogy megértem az éteribb típusú olvasó vonzódását Tudorhoz is, Müller Péterhez, akinek már a nézése is borzongatóan ezo, a magyar Paolo Coelho. Ennyi szeretetüzenet az egész Galaxisban nincs, már egyetlen szava is beragyogja a Naprendszert.

Egy csomó egyéb sikert is megértek. Hisz tele vagyunk bámulatos sikerekkel, neveket le sem írok, kicsinyke ahhoz egy ilyen tárca. (A sikerkönyvek megvásárlásához is.) De a bloggerlányoknál megáll a megértési tudományom. Egyik a másik után. Pár hónap blogolás, aztán sztárság, könyv, és kígyózó sor a Könyvhéten. És akkor a sok kis állócsillag között áthasít egy üstökös, zúgásától óvjátok fületek, fényétől takarjátok szemetek: igen, a Nóráról beszélek.

Blogját feltétlenül ajánlom olvasásra. Én most megnyitottam, itt van egy idézet az elejéről: „Őszinte leszek. Nem tudom Nektek elmondani, vagy leírni, vagy elmagyarázni, vagy elmutogatni, hogy milyen érzés az, hogy VALÓRA TUDOK VÁLTANI ÁLMOKAT. [CapsLock a blogíró keze által bekapcsolva.] A Tiéteket. Látom a neveiteket, és sokan bizony évek óta követitek a blogomat. Az pedig, hogy kaphattok vissza abból a sok energiából, amit Tőletek kaptam. Na az zseniális.” Hát, ez tényleg az. A negyedik mondat ugyan grammatikailag megfejthetetlen, de ezen most ne kötözködjünk.

Izgalmasabb, hogy pontosan milyen tartalomért rajong a rajongótábor. Például ezért: „Változni kell. Az Élet mutatja az utat, legalábbis érzed. Szerintem. Én érzem. Valahogy mindig jönnek a megállító táblák, aztán vagy azt mondom, hogy oké, helló, nem érdekelsz, vagy megállok és próbálok változni.” De ez semmi, van egy másik blogja is. Lássuk: „Ha azt akarod, hogy szeressenek, először merj szeretni. Nem félni, nem rettegni, hogy vajon most mi lesz, hanem egyszerűen nyitni.” Vagy: „Merd megnyitni magad a tapasztalások előtt”. Továbbá: „Mindig van tovább, leginkább akkor, amikor nem hinnéd”. Ezt tényleg nem hittük volna. És ennél még sokkal fajsúlyosabb üzenetekkel támogat bennünket Nóra az élet (pardon, az Élet) bugyraiban, olyanokkal, hogy az embernek leesik tőle az álla.

Lehetne ezt persze cinikus csipkelődések nélkül fogadni: egy későn érő naiva ártatlan örömmel csodálkozik rá, hogy kék az ég és zöld a fű, s e nagy örömében felfedezéseit rögtön közzé is teszi, amit a hozzá hasonló, ártatlan naivákból álló népes baráti köre lelkes lájkolással fogad és követ, a kiadó pedig jó üzleti érzékkel boldogan adja a szerző alá a Pegazusként szárnyaló lovat, hogy a baráti kör kiterjedjen a fél országra. Ahogy Csernus, Müller, Szendi üzenete „betalál” egy rétegnél, úgy ez a stílus is megleli az épp erre kihegyezett füleket: az örök tizenévesekét. Míg egyik oldalról az ilyenolyan média a ki-bekapcsolhatótól a közösségiig halálra frusztrálja a kölyköket (jó pénzért), addig az ugyanilyenolyan média Nórákkal gyógyítja a sebeiket (jó pénzért), és Nóra – a Nagy Celebek kis, földi helytartója – még elérhető is számukra, palástja megérinthető, gyűrűje megcsókolható.

Midőn e magyarázatot megtaláltam, megnyugodni látszék lelkem – de aztán mégsem. Valami még mindig bosszantott ezekben a prófétai karizmával bíró, kábítóan bölcs lányokban, legkivált Nórában. Aztán rájöttem, mi irritál benne. A neve. Hogy Oravecz. Hogy egy képzeletbeli könyvtárban, ahol válogatás nélkül sorakozik egy polcon minden, ami könyvvé lett, szépen, abc-rendben, ott netán egymás mellé kerül két Oravecz. Sőt, kerülhetne akár melléjük immár egy harmadik is, aki a betűrend miatt Péterként nem állhatna Imre után, ahová az ember tenné, csak a közibük ékelődött Nórát követhetné, Nóra feszítene büszkén középen, és ezt a látványt elképzelni rettenetes.

És nem tud vigasztalni e gondolatjátékban az sem, mert lehetetlen, hogy bemegy egyszer ebbe a képzeletbeli könyvtárba egy Nóra-rajongó, és tévedésből, ad absurdum kíváncsiságból odanyúl a polcra a Nóra mellé balra, a másik Oraveczhez, leemeli, felüti, és azt találja benne olvasni Változás cím alatt, hogy

Napsütötte, kopár juharfa,
mögötte háttérként kéklő, téli ég,

egy élesen kirajzolódó ágra széncinke száll,
enyhén meghajlik alatta,
és úgy marad,
míg tova nem röppen

…És ahogy elolvassa, megroggyant térddel leereszkedik a kis fellépőre, amit a könyvtáros használ a magasabb polcokhoz, maga elé mered, bambán becsukja a könyvet, és azt motyogja hangtalanul, hogy édes istenem.