Ugrás a tartalomra

 

Már közel járok hozzá – Távoli beszélgetés Vörös Istvánnal

 

 
 
Ha nem is sokszor, de érezhetően szívesen adsz interjút, vállalsz nyilvános beszélgetéseket (a legutóbbiról, Kolozsvárott, az IJ is beszámolt). Irodalmi "honosodásod" és kötődéseid mellett egyszersmind alig valamit árultál el a családhoz, a neveltetéshez, a gyerekkori szülőföld- és közösségélményhez fűződő emlékeidről, a világlátásodat eredendően meghatározó viszonyokról.
 
Egy riport vagy nyilvános beszélgetés irányítója nem a kérdezett, hanem a kérdező. Úgy látszik, olyan beszélgetésekbe futottál bele, ahol nem érdekelte különösebben a gyerekkorom a beszélgetőtársat. Írni azért írtam ilyesmiről. Ott vannak a Bakonymérői elégiák. De Bakonymérő valódi neve Mór. Innen származik a családom apai és anyai ágon. Sokat jártam vissza nagymamáimhoz, elsősorban az anyaihoz, egész 39 éves koromig, az ő haláláig. Mór nagyon fontos. A Vörös István gép vándorévei című kötetemben szerepel A világ legfontosabb útvonala c. vers, mely az egyik nagymamámtól a másikig vivő út leírása. Míg A világ legfontosabb útvonala II. ugyanezt az utat mutatja be az ellenkező irányban megtéve. Nem tudom, mit mondhatok egyéb útjaimról, ha már egy évtizede nem mentem végig ezen a tízperces sétaúton.
 
Kettő- és négyéves korom között a szüleim Mórra küldtek túlélni, nem volt még GYES, a bölcsődében meg azonnal belázasodtam, ahogy bevittek. Rendszeresen a tüdőgyulladásig fajult a kollektív egyen-kezelés, egyen-bánásmód vagyis közöny elleni drasztikus hisztériám. Azután nyaranta és hétvégente voltam még móri. Óvodát és általánost Budán végeztem, majd Pestre jártam gimnáziumba és egyetemre, egy kicsit Prágában is voltam diák, három féléven át. Pesti fiú vagyok, semmiképp se budai úrigyerek, meg öntudatos prágai. Néha azzal áltatom magam, hogy egyformán értem a fővárosi és vidéki Magyarországot (vagy egyformán nem), és bármilyen kisebbségi magyart, valamint egykori csehszlovákot is. A kisebbségi helyzetet még érthetőbbé teszi számomra, hogy háromnegyed részben elmagyarosodott sváboktól származom. Én aztán tudom, milyen, ha az embertől elveszik a nagyanyanyelvét.
 
Kik voltak az életed irányt adó tanárai, tudósai, s a hatásukat ma mennyire érzed markánsnak?
 
Fontos, hogy az ember az élete, de főleg a tanulóévek alatt minél több mestert, tanárt, professzort lásson, halljon, figyeljen. A rémes úszóedzőtől a zseniális magyar nyelvtan tanítása tanárig jó néhány példa van előttem, sokan nemcsak példák, hanem példaképek is tudnak lenni. Gimnáziumi történelemtanáromtól, Lóránt Istvántól tanultam, hogy nemcsak a szigorral lehet eredményt elérni. Magyartanárom, Szabolcs István mutatta meg, hogy lehet egy tanár közvetlen és úgymond jó fej anélkül, hogy ez a szakmaiság rovására menne, másik magyartanárom, Kamarás Ági néni azt, hogy a tárgyat és a gyerekeket bátran lehet szeretni. Tanárképző főiskolásként kiemelkedő élményem volt Takács Etel, aki a számomra érdektelen A magyar nyelvtan tanítása tárgyat tanította úgy, hogy abban a félévben ez lett a legjobb órám. A bölcsészkar aztán szinte végig élmény volt. Nem is sorolom a neveket, mert a világ legjobb egyeteme volt a nyolcvanas évek végén, nem is kérdéses. Prágában mondok valakit, Jíří Brabecet, akitől nemcsak azt tanultam, hogyan lehet szépen csehül beszélni, hanem azt, hogy egy egyetemi előadásnak nincs felső plafonja intellektuálisan, szellemileg, gondolatilag. És most csak a szűkebb értelemben vett oktatóimról beszéltünk.
 
A rólad írt szócikkek gyakorlatilag minden irodalmi műnemet és irodalmár szakmát felsorolnak a neved mellett. Ez a sokirányú, sokfelé ható energia honnan ered?
 
Velem született. Mint mindenkivel. Aztán nagy munkával az emberek jelentős részének sikerül elfojtaniuk eredendő kreativitásukat, mi több, zsenialitásukat. Abban tökéletesen egyetértek Hamvas Bélával, hogy az ember eredendő, normális állapota a zsenialitás, és a nem zseniális a nem normális. A társadalom, az elvárások, saját magunk alkotunk szövetséget az önelzsenítlenítésre. Hogy mért jó egy társadalomnak, ha nem zsenikből áll, vagy legalábbis tagjai nem alkotnak zseniális közösséget, arról egy-két regényt még meg szeretnék írni. Meg persze drámát. És a versekben is erre válaszolok minden témától függetlenül folyamatosan. Hát innen az a bizonyos energia. Egyszerűen a világ összefüggésrendszeréről kéne egy használható modell. És már egész közel járok hozzá, csak olvassátok, hogy megértésétek önmagatokat. Nem engem, én nem szerepelek benne, ahogy a kamera sem szerepel egyetlen filmben sem. Ti vagytok benne.
 
A PPKE Nyugati Szláv Nyelvek tanszékét vezeted, természetes következményeként annak, hogy erős szálak fűznek a cseh kultúrához. Véleményed szerint nem egyoldalú-e a róla – Hašek, Hrabal, Forman, Menzel munkássága alapján – alkotott képünk? Miért a kisember-mitológia uralja a látómezőnket, miközben már Čapek abszurd-futurista világa is egyre távolabb van, nem beszélve a minden műnemben elsőrangú "nadrealistákról", a filozófus író Ladislav Klímáról, és legkivált "az Isten könyvtárosáról, Vladimír Holanról?
 
Mielőtt a cseh irodalommal kapcsolatos kérdésre válaszolok. Sajnos, nyár óta nem vagyok ennek a tanszéknek a vezetője, a cseh szak megszűnik, három kollégámtól vált meg az egyetem, a maradék szlavisztika már nem önálló entitás. Én az esztétika tanszék munkatársa lettem, a magam helyzete rendben van, de egy olyan bohemisztikai tanszék fejezte be működését, amely érzésem szerint a legjobb volt a Csehországon kívüliek közül, mert a csapatban nem volt gyenge láncszem, szükséges rossz, unalmas kényszermegoldás, akiket ritkán tud elkerülni az úgynevezett kis szakok kis tanszéke. Ráadásul két cseh szakos kollégám az egykori tanítványaink közül került ki. Most tehát megszakadt egy csaknem húszéves komoly szakmai építkezés. Oka ezer van, de egy sem elég jó ok. A szellemet lassan lehet felépíteni, mint a cseppkövet, de letörni könnyű. Csak aztán hogyan fog kinézni a barlang törött cseppkövekkel? Ronda lesz. Nem látogatja senki.
 
A magyar olvasók képe talán csakugyan egyoldalú a cseh irodalomról, de ez nem is mindig Hrabal vagy Hašek munkássága miatt alakult így, hanem sokkal inkább a magyar olvasók hiánylistája alapján. Kéne egy kultúra, amely ugyanarról szól, de művei érthetőbbek, könnyebben befogadhatóak, szórakoztatóbbak, vidámabbak, mint a magyar művek. Nos, nagy szerencséjük a magyar olvasóknak, hogy a cseh irodalomba vetítették bele mindezt. Nem épp alaptalanul, de kicsit torzítva. A cseh humor nem sörgyári capriccio, ilyen című műve egyébként Hrabalnak sincs. Ez a fordító zseniális leleménye, mely a Menzel-filmre már némileg jobban illik. A mű eredeti címe: Megrövidítések. Sőt akár Csonkolások is lehetne, nem pontos ez, naná, hogy nem, de szintén megoldás lenne a lefordíthatatlan cím problémájára. Ezzel a címmel viszont nem futott volna be ekkora sikert a magyar olvasók között. A cseh irodalomban mindaz a sok szín is benne van, amelyekről Te beszélsz. Mégis jó, hogy a magyar olvasónak kedve van cseh műveket olvasni, tehát nem akarnám kijózanítani. Ha színszűrővel olvas is, de ugyanazt olvassa, mint a cseh olvasó.
 
Írói munkásságodból és közvetlen megszólalásaidból is kitetszik: a műveltséget, az irodalmi hagyományba való beágyazódást elsőrendűen fontosnak tartod az új művek alkotásakor. Igaza volna annak a német pozitivista irodalomtörténésznek, aki mindösszesen 14 drámai alaphelyzetet határozott meg Aiszkhülosztól a huszadik századig, s az eredeti mű valójában nem is lehet más, mint átirat, parafrázis?
 
Egy pozitivista irodalomtörténésznek sohasincs igaza. Az irodalom nem mérhető fel pusztán a pozitivista vizsgálódás szorgalmas, igyekvő eszközeivel.
 
Egy irodalomtörténésznek sohasincs igaza. Egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy az irodalom folyamata történetté áll össze. Annak ellenére, vagy épp azért, mert történetekkel foglalkozik. De lehet-e valaminek azonos a nyelve és a metanyelve?
 
Szerintem kifogyhatatlan lehetőségek vannak az irodalomban, melyeknek csak töredékét aknázzuk ki. Nem igaz az, hogy már mindent megírtak.
 
De az igaz, hogy bizonyos értelemben minden parafrázis. Befolyásol, mert inspirál a korábban létrejött zseniális művészet. Ez maga a lét eszenciája. Csak néhány bonyolult matematikai levezetés versenyezhet vele ebben, azt hiszem. Nem kell megijedni a kultúrától, az maga az élet.
 
Gyurgyák János Élet és halál könyve címen két kötetben gyűjtötte össze azokat a lírai és prózai műveket, melyeket örökül hagy a (jövő) gyermekeinek. Természetesen nem kérek tőled teljes listát, de áruld el, melyek azok az alkotások, amelyek a te képzeletbeli antológiádból semmiképpen sem hiányozhatnának?
 
Hú, sok minden, minden. Az a jó, hogy mindenevő vagyok. Minden jóért tudok rajongani. Nem is műveket mondok, hanem neveket, akik az egész életművükkel hatnak rám. Magyar költők: Weöres Sándor, Pilinszky, Babits, Füst Milán. Orosz prózaírók: Dosztojevszkij, Csehov, Bulgakov, Nabokov, Akunyin*. Aztán a kafkák közül: Becket, Bernhard, Hrabal, Kafka. A legnagyobb, emberfeletti költők: Rilke, Holan, Celan, Mandelstam, Dante, Blake – van értelme egy ilyen névsorolvasásnak? Szeretnék egy olyan antológiát összeállítani a magyar irodalomban megszokott opálos árnyalatúnál áttetszőbb versekből, amelyeket tanításnak, élni segítő bölcsességnek, valóságos keleti koannak lehet tekinteni, és rövid magyarázatokat is fűznék hozzájuk. Az lenne a címe, hogy Életreceptek. Már el is kezdtem dolgozni rajta.
 
Az egyetemen (Lackfi Jánossal közösen) kreatív írás szemináriumot tartasz. Akkreditált kurzus lévén, minden bizonnyal leírható a tantárgy szerkezete. Ha a magyar művészeti képzésből egyedüliként nem hiányozna az Írásművészeti Egyetem, akkor a Kreatív írás – gondoltál-e már rá? – hol találna helyet a rendszerben? S voltak, vannak-e a hallgatóid között, akik verseikkel, prózáikkal, kritikáikkal már a kortárs irodalmat gazdagítják?
 
Ez több annál, mint egy szeminárium. Amit Lackfi Jánossal dolgoztunk ki, az négy féléves, heti nyolcórás program, mely előadásokat és szemináriumokat egyaránt tartalmaz, és gyakorlatilag modellje, vagy magja lehetne egy Írásművészeti Egyetem létrehozásának. Most az esztétika tanszékkel a Kreatív írás MA beindításán dolgozunk. Lackfi János egyelőre kiszállt a csapatból, többet akar írással foglalkozni, a személyes barátság és egyéb munkakapcsolat változatlan maradt.
 
Sok egykori hallgatónk van, aki már jelentős helyet szerzett magának az irodalomban. Például Ayhan Gökhan, Babicky Tibor, Dávid Ádám, Lakatos István, Pion István, Simon Márton, Toroczkay András, Ughy Szabina. Most nem soroltam azokat, akik nem kifejezetten a szűkebb értelemben vett írás területén tettek le valamit az asztalra, nem soroltam csehes tanítványaimat, vagy azokat, akikkel a sárvári táborokban találkozhattam. Az jóval hosszabb lista lenne. Mindegyikükkel szívesen dicsekszem. Mert az embernek egyedül a tanítványaival nem szégyen dicsekednie.
 
Mányoki Endre
 
 
*Borisz Akunyin (Grigory Chkhartishvili), Zestafoni, 1956. Néhány, magyarul is olvasható műve: Akhilleusz halála, A halál szerelmese, a Halál szeretője, A cár könyvtára, Leviathan
Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.