Világok harca: A marsi invázió után – Galántai Zoltán regénye (6.)

15. Egy kültelki filozófia

„Nem értem, hogy mit akarsz ezzel a  »kültelkivel«”, válaszoltam. Az ital hatására ugyan melegség járta át a tagjaimat, de ez a megjegyzés nem esett jól.

„Mondtam már, hogy nem akarlak megbántani”, mondta az öcsém, „de a valóság talán nagyon is különbözik attól a képtől, amit te vázoltál fel a British Museumban. Az ember hajlamos a saját érzéseit kivetíteni a környezetére is. Emlékszem, hogy a Világok harcában azt írtad, hogy az Ottershaw-i csillagvizsgáló teleszkópján keresztül a Mars „ragyogónak, gyöngédnek és nyugodtnak” látszott. Most már tudjuk, hogy a valóságban egészen másmilyen.”

„Értem, hogy mire gondolsz.” A székemben ülve ráláttam az utcára, ahol kezdett megélénkülni a délutáni forgalom. Egy fával megrakott szekér; egy katonaköpenybe burkolózó koldus; a dolguk után lehajtott fejjel igyekvő gyalogosok, sőt, egy ütött-kopott fiáker is, amint bekanyarodik a mellékutcába. Cselédasszony szatyorral a kezében, mögötte pedig egy kutya. Afféle korcs, amilyet Kalkuttától New Yorkig mindenütt megtalálunk: középtermetű, sötét bundájú, jellegtelen. Aztán az asszony megállt, mintha követ akarna felvenni a földről, és a vékony üvegablakon keresztül még a szavait is hallani lehetett.

„Menjél innen, mert máskülönben…” Nem fejezte be a mondatot, de nem is volt rá szükség. A korcs megfordult és elszaladt, nekem pedig az suhant át az agyamon, hogy a kutyák is társadalomban élő, euszociális állatok, nem csak az ember, és ki tudja, hová fejlődhetnének, ha nem tudnánk őket az uralmunk alatt tartani, mert egy újabb marsi támadás végleg elsöpörné az emberi fajt.  Akkor a Földön év tízezredekig nem létezne más, csak hangával, szamárkóróval és vörösfűvel benőtt domboldalak ott, ahol most bérházak állnak; a lassanként a táj geológiai részévé málló London sugárútjaival és elkorhadó távíró-póznáival; a hídlábak csonkjai a Temzében, amint körülörvényli őket a víz; madárfészkek a British Museum valahai olvasótermében meg a síneknek a talajt vörössé színező vasrozsdája az Ilford-i vasútállomáson. A túlélésért folytatott harc kíméletlen prése alatt pedig lassanként egy új faj formálódna ki, amely nem rendelkezik ugyan a miénkhez hasonló végtagokkal, de képes a társaival együttműködve megszervezni még a legbonyolultabb munkákat is. Hiszen miért is ne: az egyik kutya állkapcsa a másik kezeként szolgálhatna, ha megérti, hogy a társa mit akar, és közösek a céljaik.

Úgyhogy valószínűleg újra feltalálnák a nyelvet, és talán még az írást meg az űrutazást is. És ez nem is olyan vakmerő elképzelés, mint amilyennek elsőre tűnik, hiszen elképzelhető, hogy az emberi társadalom a magányos és valljuk meg: önző individuumaival inkább kivétel, nem pedig szabály. A marsiak a halálsugárral felszerelt tripodja is „mozgása közben többnek látszott egyszerű értelmetlen gépezetnél”: szinte kitalálta az irányítója gondolatait. Akár támadóink egyéniségének kiterjesztése is lehetett, nem pedig közönséges gép. Igen, ez nagyon is lehetséges. Másfelől pedig…

Ám így utólag már nem emlékszem, hogy miként folytattam volna a gondolatmenetet, mert az öcsém odalépett hozzám, hogy újabb adagot töltsön.

 „Neked nem nehéz a haladásban hinni, de ha azt kérdezed, hogy milyennek látják a világot mások: mondjuk a hangyák…”, mondta közben.

„ …vagy akár a marsiak.”

„Persze, akár azok is. Vagy éppen annak a negyednek a lakói, ahol éppen az előbb kergettek meg. Ott éjszakánként ugyanúgy szemétből rakott tüzek körül melegednek, akár egy nyomorult kalkuttai. Mi azt hisszük, hogy az egész emberi civilizáció a fejlődés eszméjére épül. Könyvek, szépség, tudomány… de nekik mások a tapasztalataik.”

„Pedig e nélkül nem megy”, vetettem közbe. „És ha a te hangyáid eljutnának arra a szintre, hogy civilizációt hozzanak létre, akkor meg merem kockáztatni, hogy nem csak tudományuk lenne, de még festészetük, szobrászatuk meg költészetük is.”

„Hangyaköltészet? Gondolod, hogy a marsiaknak is van?” Az öcsém járkálni kezdett a szobában. „Gondolod, hogy művészetet hoznak létre, és írnak verseket is? És hogy ad absurdum a szerelmeseik ugyanúgy az égboltot bámulják egy-egy csillagfényes éjszakán, mint mi is, és miközben a Föld lágy, zöld színű fénygolyóbisként lebeg a sivatagi dűnék felett, ők is kedvesük nevét suttogják borzalmas, „ajak nélküli” szájukkal?”

„Nos… legalábbis elképzelhető”.

„Az itteniek számára biztosan nem. Nekik a szerelem nem egyéb némi biokémiai késztetésnél, amikor, mivel a fiziológiás működésükhöz erre van szükség, a nemi szerveikbe több vért pumpál az agy még akkor is, ha a másik testét fekélyek borítják, a rongyaikban tetvek nyüzsögnek, és a bőrük olyan mocskos, hogy akár kongóiak vagy tasmánok is lehetnének. A nőknek harminc évesen már kihullottak a fogaik, a gyerekeik görvélykórosak, a férfiak jelentős része pedig ugyanebben az életkorban már halott, és olyan betegségeik vannak, melyek csak ezekben a kapualjakban tenyésznek: még csak nem is hallott róluk a londoni orvostudomány. Néha azon szoktam töprengeni, hogy nem egy ilyen környékről származott-e az a fertőzés is, amely a marsiakkal végzett.”

„Csak nem lettél szocialista?”, kérdeztem kissé megütközve.

„Ugyan már. Csak orvos vagyok, ismerem azt a valóságot, és csupán arra szeretnék rámutatni, hogy ha a kültelkiek gondolkodnának a minket foglalkoztató problémákon, akkor abból indulnának ki, hogy egy civilizáció vagy egy faj egyszerre csak megindulhat lefelé a lejtőn. Az itteni szegénynegyedek lakói jobban éltek ötven éve, mint a támadás előtt – és akkoriban még mindig jobban, mint most, és talán még a marsiakkal is hajlandóak lennének szövetkezni, hogy javítsanak a helyzetükön, ha egyáltalán eszükbe jutna az ilyesmi.”

„Ez azért túlzás, szerintem ugyanis…”

De az öcsém nem hagyta, hogy befejezzem a mondatot.

„Lehet, hogy túlzás, de nem ez a lényeg. Hanem az, hogy egy kültelki Wells a marsiakkal kapcsolatban most minden bizonnyal azzal a hipotézissel állna elő, mely szerint azért boldogultunk el velük még olyan, meghökkentően primitív eszközöket használva is, mint a nem régiben kifejlesztett technológiát használó és ennek megfelelően és igencsak kiforratlan Villám ágyúnaszád, mert ők már meggyengültek. Mert ez már nem az a valahai, dicsőséges Marsi Birodalom, amely ugyanúgy gyarmatosította a Jupiter vagy a Szaturnusz övezetét, mint mi Indiát. Most a sivatagjaik romvárosokat rejtenek, és ők ahhoz is gyengék, hogy elboldoguljanak egy ilyen alacsonyrendű és fejletlen fajjal, mint amilyenek mi vagyunk. Úgyhogy nem hinném, hogy egyetértettek volna a British Museumban tartott beszédeddel – a fejlődésbe vetett hit nem tény, hanem csak nézőpont kérdése. És talán a miénk sem helyesebb a hangyákénál, akik számára a napsütés hatására változik a boly biztonságáig hátra lévő táv is.”

„A marsiak pedig ki tudja, hogy valójában milyen olvasatot tartanak helyesnek. Annyi azonban biztos, hogy legalább ugyanilyen fontos, hogy milyen technikai eszközök állnak a rendelkezésükre a céljaik megvalósításához”, válaszoltam, és hirtelen komoly kedvet érzetem hozzá, hogy alaposabban is körüljárjam ezt a problémát, és kiderítsem, hogy hol húzódnak a biológiánkból vagy éppen sajátos helyzetünkből fakadó korlátaink még akkor is, ha akkor és ott, az öcsém rendelőjében természetesen nem lehettem tisztában a kérdés fontosságával. És persze miért is lettem volna, és miért is tételeztem volna fel, hogy hamarosan mindent újra kell gondolnom.

Most viszont ezeket a sorokat egy, a világűrben lebegő, rideg fémgubó falai között, olyan körülmények között írom, melyeket talán egy tudományos románcszerző elképzelhetőnek tartott volna, de én akkoriban biztosan nem. És ezen a ponton hadd szúrjak közbe egy látszólag ide nem illő megjegyzést, miközben körülvesz „az űr feketesége, amely valóban az abszolút halál minden élő számára”, és elképzelhetetlen messzeségben vagyok a szülőbolygóm felszínétől, noha elmondhatatlanul vágyom visszatérni rá.

A Világok harcában az események egymásutániságára koncentrálva nem foglalkoztam az ellenmondásokkal meg az értehetetlennek tűnő momentumokkal, és persze nem is lett volna erre módom, ugyanis a lehetőségekhez képest fotografikus hűséggel akartam rögzíteni mindent. Ebben a könyvemben viszont az összefüggéseket keresem: mondhatni, ha az a valóság leírására tett kísérletem volt, akkor ez a magyarázat megtalálásával próbálkozik, és ez nem biztos, hogy mindig elnyeri türelmetlenebb olvasóim tetszését.

Mások pedig talán inkább arra a panaszkodnak, hogy a gondolataim nem eléggé elmélyültek ahhoz képest, hogy filozófusnak tartom magam, és be kell vallanom, hogy az Invázió előtt engem is inkább az érdekelt, hogy a következő évszázadokban milyen erkölcsi, most viszont inkább az, hogy milyen technikai és tudományos fejlődésre számíthatunk. Elvégre a legmagasabb rendű etika sem védett volna meg minket, ha nincsenek megfelelő gépezeteink.

16. A kiállítóterem

És ezt el is kezdtem volna fejtegetni az öcsémnek, ő azonban ismét leintett.

 „Nem is olyan régen még attól tartottunk, hogy ’vagy egymillió esztendőre vége van minden gyönyörű hangversenynek, királyi szépművészeti akadémiának’ és minden hasonlónak”, mondta. „De aztán ezek a félelmek nem teljesedtek be. Szóval lássuk inkább azt az ilfordi kiállítást, ami miatt te is jöttél: nem fog ártani egy kis séta a felborzolt idegeidnek. A Kingston Road pedig nincs is messze.”

Úgyhogy alig néhány perc múlva már úton voltunk. A szél felélénkült, amíg mi odabent beszélgettünk, de azért egyáltalán nem volt kellemetlen az idő, és a friss levegőnek köszönhetően gyorsan kitisztult a fejem. Az ég olyannak tűnt, akárha az óceán mélyéről néztük volna a felszínen tükröződő fények játékát. Egy léghajó szabad szemmel alig kivehetően előbukkant a felhők közül, aztán el is tűnt megint. Csak egy villanás volt az egész, és hátraszegett fejjel felfelé nézve még az is az eszembe ötlött, hogy a Daily Chronicle szerint az újabb marsi támadás jeleit kereső önkéntesek megfigyelni véltek valamit magasan a légkörünk fölött, állandó pályán keringeni. Lehet, hogy egy rossz pályán indított marsi lövedék, vélte a cikk szerzője, és benne régen halott marsiak fekszenek összezsúfolódva. Nyilván még ők sem tévedhetetlenek, miként az az Invázió kudarcából is kiderült. Vagy legalábbis az első invázióéból.

„Gyere már”, mondta az öcsém.

Egy közeli vegyes bolt előtt ládákat pakoltak le, bennük sápadt-narancssárga répák; burgonyagumók; világoszöld káposztafejek, melyek felszínét úgy átszőtték a vegetatív létezés finom erei, hogy mintha csak a Lowell által a marscsatornákról készült rajzok finom hálózatát láttam volna, és amint elhaladtunk a szekér mellett, megcsapott a növényi élet, az erjedés és a lóhúgy meg a trágya csípős szaga. A boltos odaköszönt nekünk. A koszos kirakatüveg mögött dobozos kávébab és olyan konzervek sorakoztak, melyek a címkéjük szerint „Őfelsége Hadseregének élelmezésére is alkalmasak”, meg az Illford  Gazette régebbi számai.

Mi pedig séta közben azt találgattuk, hogy mit fogunk látni a kiállítóteremben. Az öcsém korábban néhány egyetemi ismerősével már járt ott, és úgy találta, hogy a hely témaválasztását illetően „finoman fogalmazva is meglehetősen excentrikus, és amit itt bemutatnak, az biztosan nem kerülne be a New Bond Street-i  Continental Gallery kínálatába”, pedig az európai művészeknek is szoktak sajátos ötleteik lenni. Itt viszont a Bethlem Royal Hospital elmebetegeinek festményei voltak kiakasztva a falra, melyek persze korántsem voltak olyan finomak és kidolgozottak, mint azé a Richard Daddé, aki fantasztikus festményeivel bizonyos művészi elismertségre is szert tett, hanem zavaros foltok csupán; zavarba ejtő és már-már szemérmetlen törzsi totemek eltúlzott anatómiai részletekkel; leginkább firkálásra emlékeztető gyerekrajzok... Tehát most is valami hasonlóra kell készülnünk, véltem én, de persze nem találtam el az igazságot.

Ugyanis a kiállítóterem ajtaját az Ilfordi Körzeti Rendőrség pecsétje zárta le. Adtam egy koldusnak néhány pennyt, aki szürke kabátba burkolózva feküdt a kövön, az utca túloldalán, de hiába kérdezgettem, csak összefüggéstelenül dünnyögött.

 „Hagyjad”, mondta egy idő után az öcsém. „Meg mernék rá esküdni, hogy érti, amit akarsz, csak valamiért nem akar válaszolni. Az elmebajt nehezebb szimulálni, mint sokan hinnék.”

„Nem értem, hogy mi oka lehetne rá”, jegyeztem meg némiképp tanácstalanul, de azért nem faggattam tovább.

Viszont a kiállítóterem ablakán belesve sem lettünk okosabbak, ugyanis a késő délutáni félhomályban nem volt odabent más, csak egy felborult szék és üvegcserepek a padlón, meg valamilyen állat lábnyomai a porban. A méretük alapján akár rókától vagy nyesttől is származhattak. Vagy talán valami mástól. Én pedig egyre ingerültebbé váltam arra a gondolatra, hogy ekkora utat tettem meg teljesen feleslegesen, és közben ott motoszkált bennem az a kérdés is, hogy mindez, ami itt történhetett, vajon összefüggésben van-e azzal a fiatal nővel, akitől a Wallace-kötetet kaptam a British Museumban, az előadásom után. Miként arra Huxley rámutatott egy előadásában, az ember evolúciós múltjából kifolyólag okozatkereső állat, és hajlamos minden mögött összefüggéseket látni, illetve azt feltételezni, hogy a dolgok éppen az ő szemszögéből nézve nyernek majd értelmet. És ez alól én sem vagyok kivétel.

„Hátha a helyi lapok megírták, hogy mi történt”, mondtam végül, amikor elfordultunk az ablaktól.

17. A szobrok

Mindig is szerettem itt dolgozni, de most nem sokra jutottam. Az Ilford Gazette egy rövid cikk erejéig ugyan beszámolt a kiállításról, de így is mindössze annyit tudtam meg, hogy a kiállítás fából készült szobrocskáit igencsak durván munkálták meg, és a névtelen kritikus szerint időnként még azt is nehéz volt megállapítani, hogy mit ábrázolnak. „Mintha csak valamilyen éles tárggyal hasogatták volna őket. A kiállítók pedig, akik nevét a Galéria tulajdonosa, Mr. Garett nem volt hajlandó nyilvánosságra hozni, azon túl, hogy az egésznek azt a címet adták, hogy A megtalált művészet, nem fűztek hozzá magyarázatot…  Valljuk be: nem könnyű bármit kezdeni néhány, leginkább uszadék fának látszó dologgal. És azt még nehezebb elhinni, hogy mindez művészet lenne.”

Az Art Journal mindenesetre lehozott egy meglehetősen rossz minőségű fényképet is: maguk az alkotások gyakorlatilag kivehetetlenek voltak rajta. Egy harmadik cikk pedig, ismét csak a  Ilford Gazette-ben, leírta, hogy miként találták holtan ezt a bizonyos Mr. Garrettet, aki korábban hozzám hasonlóan a Hadseregben szolgált,  a galéria bejárata előtt. A támadók minden mozgathatót elvittek magukkal, és bennem mind erősebbé vált a meggyőződés, hogy valószínűleg akkor sem lettem volna okosabb, ha láthattam volna a kiállítást.

De akkor azért valószínűleg kevésbé éreztem volna magam csalódottnak, mint így aznap, amikor az öcsémmel látogattam el oda.

A továbbiakról nincs sok mondanivalóm. Amikor végül némi további téblábolás után visszafelé indultunk, a csavargó még mindig ott feküdt a kapualjban, az épület előtti virágágyásban pedig a rózsák sárgán és vörösen lángoltak fel egy pillanatra a felhők közül hirtelen fellobbanó alkonyati fényben: Jane ugyanilyeneket ültetett a házunk elé: valamiképpen valószínűtlen látvány volt.

Az öcsém pedig azt fejtegette a sétapálcájával időnként megkocogtatva az utcaköveket, hogy biztos nem a szocialisták vagy a szüfrazsettek voltak, és feltehetően nem is egy új vallási csoport, mert bármelyikük tette volna, rögtön fel is vállalja, hogy némi hírverést szerezzen magának. „Úgyhogy egyetlen lehetőség marad: hogy valaki, aki olyan volt, titokban akar maradni. Valaki, akinek érdeke fűződik hozzá, hogy ne lepleződjön le. Vagyis szerintem egy titkosszolgálat: mondjuk a németeké. Vagy talán valaki másé: lehettek éppenséggel akár a mieink is.”

Amire én meglehetősen ingerülten azt válaszoltam, hogy az összeesküvés-elméletek nem vezetnek sehová még akkor sem, ha látszólag logikusnak, és nem állítom ugyan, hogy összevesztünk, de azért feszültebbé vált a hangulat, és hosszú percekig némán mentünk egymás mellett. A szél gyűrött újságpapírt sodort végig az utcán: a címlapon arról írtak, hogy a szegénynegyedek immár folyamatosan forrongnak, és csak idő kérdése, hogy mikor robban ki egy lázadás. „Bármi kitelhet tőlük.” De hát ez mostanában állandó probléma volt.

A félhomályban, egy kapualj felborult kukái mögött valamilyen állat szemei villantak meg. Alkonyodott, és és nem volt nehéz előre látnom az a pillanatot, amikor majd leszáll az éjszaka.  „Fejem fölött kigyulladtak a csillagok, s nyugatra még mindig sápadt, csaknem zöldeskék színben ragyogott az égbolt” a háztetőkön túl.

Én pedig miután elbúcsúztam az öcsémtől a rendelője ajtajában, ahol már több betege is várt rá, hirtelen nagyon fáradtnak és kedvetlennek éreztem magam. A végtagjaim mintha vattából lettek volna, és persze az a gondolat sem vidított fel, hogy még órákig tart, amíg hazavergődöm, miközben utastársaim mellett minden bizonnyal a kalauz is furcsállva fog méregetni meglehetősen feltűnő kötésem miatt.  A brandytől pedig, bár akkor jó feszültségoldónak bizonyult, mostanra megfájdult a fejem, és ezekben a percekben egy tíz éves kislány egy mogyorófa vesszővel a kezében könnyedén legyőzött volna, úgyhogy meg kellett állapítanom, hogy noha az ember hajlamos szellemi lényként gondolni önmagára, valójában nagyon is függ a testétől. Még az olyan apró dolgok is túlságosan befolyásolnak minket, mint az emésztésünk; néhány korty ital; egy fájó fog vagy akár csak az, hogy kialudtuk-e magunkat aznap. És vajon a marsiak is ilyenek lennének? És még az is lehet, hogy az öcsémnek van igaza. Elvégre miért is ne gyanakodnánk arra, hogy nem kevésbé esendőek nálunk azok az intézmények meg társadalmi rendszerek, melyeket mi, emberek hozunk létre? És miért is ne lenne ez a helyzet a titkosszolgálatokkal is, és azok miért is ne fordulhatnának ugyanúgy ellenünk, mint a munkásaink?

Aztán végre megérkezett a vonat: felszálltam rá, és behúzódtam egy sarokba. A vagon szinte üres volt, csak a túlsó végében ült le egy fiatalember, és meglehetősen idegesítő módon az „ulla, ulla” dallamát fütyörészte, miközben kibámult az ablakon. Bár néhányszor feléje pillantottam, a félhomályban nem tudtam kivenni a vonásait, noha homályosan ismerősnek tűnt.

Ettől eltekintve a Wokingig tartó út eseménytelenül telt.