Irodalmár a miskolci Montmartre-ról
A Petőfi Irodalmi Múzeum „X beszélget Y-nal” című sorozatának vendége ezúttal Keresztury Tibor volt, mégpedig azon a napon, amikor születésnapját ünnepelte. Ugyan nem kerek születésnapot, az tavaly volt, de azért Havas Judit sorozatszerkesztő egy üveg borral köszöntötte a vendéget, és a hangulat megalapozásához fel is olvasott Keresztury A készlet erejéig című új kötetéből.
November 7-i ünnep
A zenei közreműködő Víg Mihály volt – „gyerekkorom underground hőse”, jellemezte a zenészt Keresztury –, akivel egy közös estjük is fut „Víg végnapok” címmel.
Víg Mihály képkockákhoz pengetett
A november 7-i születésnap egy időben természetesen kihagyhatatlan viccek forrása volt, csakhát ezeken kétszer nevet az ember, aztán már nagyon unalmasak – idézte fel az ünnepelt az obligát hülyéskedéseket Szilasi László kérdésére. A nevezetes napon egyébként Debrecenben látta meg a napvilágot Keresztury, akit sajátos módon a Patológiai Intézetből vittek haza szülei – az édesapja ugyanis patológus volt, és itt dolgozott.
Egy év múlva aztán Miskolcra költözött a család, s mint Keresztury megvallotta: lakóhelyük közvetlen környezete életének legmeghatározóbb helyszíne volt. A bádogházak sorából álló, borospincékkel szabdalt hegyoldalon, az Avason már délután javában szólt a cigányzene, az emberek mulatni jártak ide, ami hajnalra sokszor végződött némi vérontással és rendőri közbeavatkozással, de a hangulatából ez mit sem vont le. Lakásuk néhány ablaka erre a furcsa miskolci Montmartre-ra nézett, a többi a ház belső udvarára, ahol egy másik elesett populáció élte mindennapjait.
Minden Miskolchoz kötődik
Az avasi bádogváros mulatónegyede akkor változott csak meg, amikor bezárt a Lenin Kohászati Művek, és nagyon sokan felköltöztek oda – mesélte a vendég. S hogy milyen ma ez a környék? „Lidérces. Az Avas egészén át tudok úgy menni, hogy egy lélekkel nem találkozom” – válaszolta Keresztury Szilasi kérdésére, s mindezt segítettek elképzelni a vetítőn pergő Bádogváros – Tin city című dokumentumfilm képkockái. Szilasi arra is kíváncsi volt, mennyiben hatott az író-szerkesztő írásművészetére ez a környezeti élmény. A legnagyobb iskola az avasi szcéna tragikumának és poétikus szépségének kettőssége volt – fogalmazott Keresztury. A lecsúszottság, a hajnalig tartó mulatozások és verekedések mellett ugyanis páratlan szolidaritás jellemezte ezt a mikrotársadalmat, ahol nem léptek át egyetlen földön fekvő részeget sem, és bárki lehetett jó ember attól, hogy iszik, vagy hogy cigány. „Nem fekete-fehér a világ” – összegezte Keresztury a gyerekkor helyszínének meghatározó tanulságát.
Gimnáziumi magyartanára például „keményvonalas”, konzervatív osztályfőnök volt (Nagy László halálakor egész nap gyászolni kellett és a megtanult Nagy László-verseket szavalni – idézte fel Keresztury); a későbbi irodalmár mégis tanára szuggesztív személyiségének köszönhetően került végérvényesen közel a művekhez.
Kamaszkora egyébként egybeesett Miskolc fénykorával: a DVTK sportsikerei és az Edda indulása „világvárossá” tették Miskolcot, legalábbis az ott élők szívében. „Azért a Békéscsabáról se feledkezzünk meg” – szúrta közbe Szilasi a délkeleti régió szülötteként és szurkolójaként. A kivetítőn később bejátszást láthattunk az 1973-as diósgyőri popfesztiválról, a P-Mobil és az Edda első nagy korszakának idejéből.
Szilasi: "Méghogy a Diósgyőr...!"
Miért költöztél ezek után Debrecenbe? – kérdezte Szilasi László kollégájától, s a válasz a debreceni egyetem magyar–történelem szakja volt. Az egyetemen már akkor a népi-nemzeti vonal határozta meg a követelményeket, s ahogy gimnáziumi magyartanárával, Görömbei Andrással is sok „csatája” volt Kereszturynak, akit nagyon is érdekeltek az akkor induló, progresszív szerzők: Darvasi, Kukorelly, Szijj Ferenc, Garaczi… Amikor az Alföld főszerkesztője, Juhász Béla meghívta munkatársnak a folyóirathoz, s Keresztury már túljutott az inaséveken, ezeket a szerzőket lassan „bevitte” a laphoz. Kezdetben bizonytalan félelemmel fogadták ott a posztmodern műveket, „Aczél Géza, az avantgárd szemléletű szerkesztő viszont sokat segített. Ráérzett, hogy a lapnak nagy szüksége van a progresszív fordulatra” – idézte fel egykori kollégája.
A barátok közül Mészáros Sándort nevezte legfontosabbnak a szerkesztő, s egy kitérővel megemlékezett a ’91-ben elhunyt Csengey Dénesről, akinek azonban másfelé kanyarodott az életútja. Keresztury pályájának legmeghatározóbb személyiségei Tar Sándor és Petri György voltak – mindkettőjükkel ő készített utolsó interjút. Petriről monográfiát is írt, de valójában csak a véletlenen múlt, hogy nem Tar Sándorról született meg az összegző kötet – emlékezett Keresztury. Az élete végén Tesco-étteremben maradékért kolduló Tar sorsa az ország tragédiáját hordozza – emlékezett az irodalmár. „Tarnak nem az fájt a legjobban, hogy az irodalomból kiseprűzték, hanem hogy kedvenc kocsmájából, a Balszélsőből is kiközösítették harminc év után.” A Testületileg című Keresztury-novellában, melyet Havas Judit olvasott fel, az ügynök-traumát dolgozza fel a szerző szuggesztív erővel.
Az ügynöknovella Tar Sándornak állít emléket
S ha már szóba került a monográfia, Szilasi arra is rákérdezett: mi történt az ezredfordulón, hogy Keresztury, aki addig rendszeresen jelentkezett irodalomkritikákkal és fontos kritikai kötetekkel, felhagyott a tudományos munkával? Az ok a „hazatalálás” a tárcanovella műfajába: az író-kritikus a Magyar Narancsban induló Egotrip-sorozatban kezdte jegyezni e szövegeket, és a műfaji határokon mozgó, szubjektív kis novellákban megtalálta önmagát. „A fikció soha nem izgatott – fogalmazott az író –, soha nem próbálnék például más történelmi korokba belehelyezkedni.” Kereszturynak azóta több tárcakötete is megjelent, A készlet erejéig is ilyen gyűjtemény.
A Stuttgarti Magyar Kulturális Központ igazgatói címének elnyerése 2006-ban magát az írót is meglepte (akkor már négy éve a Litera főszerkesztőjeként dolgozott); „elfogta a jeges rémület” amikor megtudta, hogy nyert a pályázata. Stuttgartban sok sikeres projektet valósítottak meg – a vetítőn néhány képkocka villant fel Esterházy: Egy nő című darabjának bemutatójáról –, és persze „volt, hogy folyt a víz a hátamon”. Szilasi erre Márai egy mondatát idézte emigrációja kezdetéről: „Úgy érzem, mintha a Metropolitanben tilinkóznék.”
Nem tudtuk kivenni, Szilasi László karszalagja melyik fesztiválról való
Az, hogy 2006-ban utoljára nem politikai alapon nevezték ki a kulturális intézetek vezetőit, hanem ténylegesen művészettel, kultúrával foglalkozó emberek kerültek e posztokra, nagyon jó lehetőségeket teremtett – hangsúlyozta Keresztury. Ugyanakkor a küldetés lejártával teljesen magukra hagyták őket, mindenkinek magának kellett megoldania a hazai visszailleszkedést, álláskeresést. Ami csöppet sem volt egyszerű – derült ki a szerkesztő beszámolójából –, ő maga tizenhat álláspályázatot adott be kulturális intézmények vezetésére (még a PIM-be is, jegyezte meg mosolyogva), de mindenhonnan elutasították. A Munkaügyi Központból pedig mint volt diplomatát zavarták el.
Szerencsére, ahogy ő a Literához, úgy a Litera is hű maradt korábbi főszerkesztőjéhez, aki Stuttgartból hazatérve folytatta a munkát a lap élén. A Nagy Gabriellával, Csejdy Andrással és Sebők Marcellel alapított portál 2002 óta töretlenül a „szívszerelem” Kereszturynak, s bár idejét főleg a fenntartásért folytatott küzdelmek foglalják le, azért optimista a jövőjüket illetően. Az online irodalmi lap mellett jelenleg a MÜPA magazinjának főszerkesztője is.
Keresztury is felolvasta néhány tárcanovelláját
Szilasi végezetül megkérdezte a főszerkesztőt: hogy bírja dohányzás nélkül? „Huszonnyolc évig pipáztam, úgyhogy képzelhetik… Álmodni is szoktam vele” – felelte a kérdezett, és felolvasta még Pacal és ananász című tárcanovelláját, majd Víg Mihály teremtett pipafüstös hangulatot elégikus dalával.
Kapcsolódó anyagok:
November 4-i és 10-e között a Litera Netnapló-sorozatát az Irodalmi Jelen munkatársai írják. A naplók itt olvashatók:
Boldog Zoltán: Szindbád fejben hazamegy
Laik Eszter: ha kidől a krónikás
