A Szép versek titkos jubileuma

A Szép versek idén ötvenéves. Ez önmagában is súlyos tény, és még inkább az annak fényében, hogy fél évszázad alatt hány költőt és milyen kiváló műveket gyűjtött évről évre programszerűen csokorba – vagy kiket hagyott ki. A maga nemében páratlan könyvfolyam jelentőségéről és szükségességéről búvópatakként folyik a vita, születésétől kezdve.

Az idei kötet, azaz a Szép versek 2013 azt a tényt, hogy az antológia milyen páratlan évfordulóhoz érkezett, és milyen elképesztő hagyományokkal rendelkezik, egyáltalán nem kommunikálja olvasói felé.

1964-ben jelent meg a Szép versek 1963, így életkora talán vitatható, de az semmiképpen, hogy ez az 50. kötet. Így akár egy rövidke utószóval és névmutatóval (mint 2003-ban) megemlékezhetett volna erről a félszázados jubileumról a Magvető Kiadó – akármennyire közhely, hogy az évfordulók rabjai vagyunk mi, magyar irodalmárok.

A kötet külső megjelenése nem változott feltűnően 2013-ban, az előző évek gyakorlatának megfelelően igényes és szép borítóval, kemény kötetésben jelent meg, újra és egyre inkább hangsúlyozva az egyes darabok kellemes könyvtárgy-jellegét az 1990-es évek mélyrepülése után, nem szólva az eltűnése óta visszasírt költőportrékról, melyek a 2000-es évek elején rövid időre visszatértek ugyan, de azután érthetetlen módon újra száműzték őket az antológiákból.

Ami viszont a tartalmat illeti, a váltás szembetűnő – ahogyan arra a megjelenéskor már Boldog Zoltán is felhívta a figyelmet jegyzetében, amelyre jelen sorok írója válaszolt. Péczely Dóra helyett Szegő János, a Magvető Kiadó szerkesztője az idei antológia válogatója, s elmondható, hogy sokkal szélesebb merítésből dolgozik, mint elődje.

Kiderül ez számos „újrafelfedezéséből”, ami az antológia közelmúltját illeti (a teljesség igénye nélkül: Aczél Géza, Ágh István, Gergely Ágnes, Imre Flóra, Markó Béla, Oravecz Imre, Zalán Tibor), ugyanakkor nem mondhatni, hogy sok olyan fiatal is lehetőséget kapott volna a könyvben való szereplésre, aki korábban nem (Balogh Ádám, Borsik Miklós, Tóth Kinga stb.). Ellenben rengetegen megmaradtak az előző évekből, s már csak ebből a két tényezőből is látszik, hogy bővült a paletta, Péczely Dóra válogatásaihoz képest legalábbis jelentősen.

Szegő szimpatikus szerkesztői elvet követ: „kevesebb szöveg minél több szerzőtől”. Persze ez nem érvényesül maradéktalanul, hiszen a „magvetősség” kulcsfontosságúnak tűnik, ugyanis a köztudottan a kiadó égisze alá tartozó költők – mint Erdős Virág, Kántor Péter, Kemény István, Krusovszky Dénes, Takács Zsuzsa vagy Varga Mátyás – átlagosan 3-5 verssel szerepelnek, míg a többi szerző kilencven százaléka körülbelül 1-2 darabbal. De vannak ellenpéldák is, így Bognár Péter, Nádasdy Ádám vagy Szőcs Petra visszafogott jelenléte. A „magvetősség” sokkal inkább ott ütközik ki, amikor már nagyon régen nem költőként számon tartott szerzők kerülnek be szövegekkel – erősen gyaníthatóan kiadójuk okán. Gondolhatunk itt például Grecsó Krisztiánra, aki, bár egykor költőként indult, már saját bevallása szerint sem az. De említhetjük Garaczi Lászlót is, ő az utóbbi években publikál ugyan verseket, de nem elsősorban költőként van jelen az irodalomban. Ezen a ponton pedig felmerül a kínzó kérdés, hogy amennyiben – mondjuk – Esterházy Péternek vagy Spiró Györgynek kedve szottyan elpöttyenteni egy verset valamikor az év során egy tetszőleges folyóiratban, ott áll-e majd a nevük a Szép versek 2014-ben.

Mindezt leszámítva Szegő vitathatatlanul avatott kézzel nyúl az éves (bár kérdés, mennyire átlátható és mennyire átlátott) anyaghoz, és szimpatikus elvet követ, a nem a Magvető felé nyitó nagyobb merítései is jó ízlésről tanúskodnak (Nemes Z. Márió, Térey János). Még egy említendő név e helyütt: a recenzens régóta sejti, hogy Szijj Ferenc Fényleírás cím alatt futó hosszúvers-ciklusában nagy verseket publikál, folyamatosan, csendben – a kötetben szereplő darabokat olvasva csak megerősödött ebben.

Ugyanakkor kérdés, mennyire a hagyomány kívánalma a Szép versek évről évre való kiadása, és mennyiben elégít ki valós igényt. Az antológia igazi divatja valamikor az 1970–80-as években volt kilencvenezres példányszámokkal, recenziók tömkelegével; a szocializmus kultúremberének polcáról nem hiányozhattak az évről évre 4-500 oldalas terjedelemben megjelenő, már akkoriban sokak által anakronisztikusnak érzett kötetek. Ki tudja, mennyire olvasták, mennyire csak a szigorúan vett „szakma” belügye volt, és mennyire várták a fiatal költők szívdobogva ezt a beavatási szertartást. Ezek a kérdések ma ugyanúgy érvényesek.

Könyvszakmai tény, hogy a legkelendőbb irodalmi termék napjainkban a próza. Leginkább a regény. A dráma nyomtatott formában eladhatatlan, és jobbára ez a helyzet a verssel is. Érdekes következtetésekre juthatnánk, ha az eladási és egyéb mutatók nyilvánosak lennének, s kiderülne, hányan igyekeznek a Szép versek alapján tájékozódni „líránk jelenlegi helyzetéről” (1964), illetve hányan vesznek belőle azért, hogy teljes legyen a sorozatuk 1963-től kezdődően (jelen sorok írója is közéjük tartozik).

Ha egészében tekintünk az anyagra, fontos leszögezni, hogy nem értéktelen. Cserébe viszont feldolgozatlan. Ötven év meghatározó lírai kor- és kórképe vár arra, aki veszi a bátorságot, hogy átlapozzon több ezer oldalt. Ez a könyvespolci gyűjtemény magában rejti jó pár száz hajdan volt és jelenlegi költő kultúrpolitikai elismerését és tiltását, a világpolitikai változások szelét, a néha a kocsmaasztali együttlétben fogant, sokszor pedig a szerkesztő kiváló vagy hályogos szeme által hozott döntések lenyomatát. Az egyetlen állandó pont: a Magvető.

Az antológiák recepciótörténetében két recenziófajta figyelhető meg. Az egyik a gyakoribb és a gyakorlatiasabb, amikor a kritikus nekilát szemezgetni, hogy kik a figyelemre méltó költők az adott kötetben, egy-két verset is megemlít, majd tételesen felsorolja a hiányokat: kiket vél még „érdemesnek” a szereplésre, s jobbára számon kéri, miért nincsenek ott. A másik, a ritkább és szerencsétlenebb, amikor a recenzens a Szép versek kapcsán a jelenlegi (akkori) magyar költészet helyzetén mereng, érdemeket és aggályokat fogalmaz meg teoretikusan. Nem állítom, hogy ez a recenzió egy gyökeresen harmadik utat követ, mindenesetre próbálja másfelől megközelíteni a kérdést. S ha arra kellene választ találni, hogyan és miért érdemes Szép verseket olvasni, akkor 2013-ban is Vas Istvánnak az 1987-es darabhoz írott előszavát hívnám segítségül:

„És egy ajánlás is a Szép versek könyve használati utasításához: ha igazán megtetszett az olvasónak egy vagy több vers, igyekezzék megszerezni a költőnek vagy a költőknek legalább egy verseskötetét, mert egy költőt igazán egy egész kötetéből lehet megismerni. Hát még megbarátkozni vele! Márpedig a költészetet leginkább ez az eszményi és egyenrangú barátság élteti, a költő és olvasója között.”

A Szegő János által szerkesztett Szép versek 2013 tehát étlapnak kiváló, sokkalta jobb, mint az előző évek antológiái, de továbbra is sok szempontból vitatható. Úgy tűnik, a szerkesztő nincs tudatában a kiadvány életkorának és jelentőségének, pedig az ötven szép, kerek évforduló, számvetésre ösztönöz.

Szegő János (szerk.): Szép versek 2013. Magvető, 2013.

Pál Sándor Attila