Akik mellett naponta elmegyünk az utcán

Csender Levente Murokszedők című prózakötetében korábbi munkáihoz képest távolodik az Erdély-tematikától, de szereplői nem változtak sokat: az elfogadható életszínvonal alatt tengődő férfiak és nők, akik eleve a tönk széléről jönnek, és alkalmasint külföldön vesznek el végleg. Az előző kötetekben – Zsírnak való, Szűnőföldem, Fordított zuhanás – főleg a Magyarországra át- és visszatelepültek, ingázók sorsából, Erdély közelebbi-távolabbi múltjából és jelenéből ragad ki egy-egy részletet a székelyudvarhelyi születésű szerző, aki több mint húsz éve Magyarországon él.

A 2013-as Ünnepi Könyvhéten bemutatott Murokszedők – ahogy a szerző eddigi összes kötete – a Magyar Napló Kiadó gondozásában jelent meg. Vékony könyv, Nagy Imre Répaszedők című festményével a borítón. A képen három nő görnyedve mered a földre, így haladnak egymás mögött a sorban. Mindez kiválóan jellemzi Csender alakjait is. A változatos élethelyzetben ábrázolt, kizsigerelt fiatal és öreg test, elgyötört, megroppant psziché tipikus és kirívó cselekmények origója. Végérvényesen meghatározó, önhibájukon kívüli szerencsétlenségük a szerző alapanyaga: gyilkosság (Prána), öngyilkosság (Egyszer majd el kell mondani…), rabszolgamunka külföldön (Murokszedők), panellét Kőbányán (Deák Bill Gyula után szabadon; Kőbánya blűűűűz) és az öregkori számvetés az élettel (Tenisz, A folt).

Ahogy mondani szokták, azokról beszél, akik mellett naponta elmegyünk az utcán. A szerzőnek főként arra irányul a figyelme, mi minden gátolja a hősöket életük rendezésében: „Nem akartunk mi örökké Kőbányán lakni, csak az a húsz év teljen el, amíg visszafizetjük a bankhitelt.” (Kőbánya blűűűűz) „Úgy gondoltam, hogy amikor hatévesek lesznek a gyerekek, akkor válok, aztán úgy, hogy mikor tizenkettő, aztán amikor tizennyolc, és még mindig itt vagyok.” (Tenisz) Jobbára egyes szám első személyben mesél magáról a sok kárvallott. Csender váltogatja a női és férfi elbeszélőket, ahogy a köznyelvet, a tájszólást és a szlenget is a jellemzően szociografikus, tömény szövegekben.

A kötetnyitó novella (Egyszer majd el kell mondani…) indulatmentesen tárja elénk az örökletes nyomort, a kiszámítható, ismétlődő tragédiákat. Az alaptónus a későbbiekben sem igen változik, a bejelentetlen munkavállaló, a napjainkban diákként tengődő Kohlhaas Mihály történetét (Előzetes) személyes veszteségek építik fel rövid, szenvtelen mondatokban.

Csendert láthatóan vonzza tragikum és komikum határterülete. Például a Dekresszió címűt írást az vezeti föl (és le), hogy egy falusi öregasszony nem tudja megjegyezni a betegség nevét, amelyben a férje szenved. Az elbeszélés módjában, ahogy a történetek jellegében is rendre ott bujkál a könnyed (ön)irónia, a keserédes humor (Hendrix, Kőbánya blűűűűz). Mindez épp elegendő ahhoz, hogy a kötet ne legyen egysíkú(an) lehangoló:

„És ezt elmondta ötször. Aztán, hogy gyönyörű barackot hoztam, egy kiló százötven forint, kettő kiló kétszáz (…) És akkor én belegondoltam abba, hogy ha sok évig itt ragadunk, márpedig húsz év sok, és egyszer iskolás lesz a fiunk, és szöveges feladatokat oldanak meg és a gyerektől a tanító néni megkérdezi, hogy ha egy kiló barack százötven forintba kerül, mennyibe kerül két kiló barack, ő azt fogja mondani: kétszáz, és neki lesz igaza.” (Kőbánya blűűűűz).

Csender Levente murok helyett osztrigával (Forrás: Facebook)

Azok az igazán emlékezetes írások – Kőbánya blűűűűz, Murokszedők, Ülni hiába, Egyszer majd el kell mondani…–, amelyekben az egyszeri jelenségek általános törvényszerűségekké szilárdulnak. Az Ülni hiába elsősorban ebből a szempontból figyelemreméltó, hiszen az unoka-nagyapa kapcsolaton keresztül több nemzedéket érintő problémát bont ki a szerző. A nagyapa idézett emlékirataival érzékelteti a beléjük rögzült, a hétköznapokba kövesedett félelmet. Az elmond(hat)atlan, töredékes emlékeket az unoka monológja keretezi, hiszen a megőrzés fontosságát felismerő felnőtt akkor döbben rá, hogy kérdezni kellene a diktatúra börtönéveiről, amikor már nincs kitől: „Az biztos, hogy az én Nagyapám, ha berúgott, mindig előjött a börtön, gyerekként már nagyon untam. De annyiszor elmesélte, hogy belém égett, és most, mintha én lennék ő. Most már, hogy nem mesélheti el többször, elmesélem én helyette. Egyszer. Legyen ennyi elég.”

Csender nem szívesen hagy nyitott kérdéseket. A novellák (a történetekkel ellentétben) lekerekítettek és folytathatatlanok, a megfelelően felvillantott és ábrázolt pillanatokból egyenesen következik az összes félbehagyott sors: „Senki se fogja tudni hol vagyok. Megérkezik a faluba a mikrobusz és én nem leszek benne. Azt hiszik Németben maradtam. Férjhez is mentem. Hadd irigykedjenek. A soromat meg majd befejezi valaki.”

Ennek ellenére egyik-másik novella némi hiányérzetet maga után. A Pránábanaz igazán kirívó témaválasztás után a kivitelezés felületesnek, elsietettnek hat, mivel a távolságtartó-tényközlő attitűd inkább visszaveti a jellemek, motivációk kibontását és a cselekményvezetést. Írói technikájának legnagyobb erénye, hogy mértékletesen adagol, kevésbé láttat, inkább gondolkodtat. Egymással köszönő viszonyban sem lévő karaktereket tud megjeleníteni úgy, hogy minden alak egy-egy világszemléletet is képvisel.

A Murokszedők többnyire napjaink széteső családjaival, talajvesztett fiataljaival foglalkozik valahol a világ mélyszegény, kilátástalan, (ön)pusztítással és adóssággal teli peremterületén. Ezek a halmozódó szenvedéstörténetek empátiát igényelnek az olvasó részéről. Útbaigazíthatnak, hogyan szemléljük a világot és egymást.

Csender Levente: Murokszedők. Magyar Napló, 2013.

Tóth Tünde