Aki kitolatott az üzletből

A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Ugocsa utcai fiókjában Kemény András faggatja hónapról-hónapra vendégeit – ezúttal olyasvalakit kérdezett, aki messziről érkezett Budára. Kerékgyártó István Kaposváron járt középiskolába, ahol osztályfőnöke, az Eötvös Collegium későbbi tanára és az osztály magas színvonala is meghatározó volt számára. „Még ma is rendszeresen találkozunk az egykori osztálytársakkal a Lukács uszodában” – elevenítette fel az esten az író. Később a pécsi egyetem joghallgatójaként már írt novellákat, csakhogy amikor a filozófia szakot is elvégezte, annyira átitatta a tudomány mindent felülről és átfogóan szemlélő módszere, hogy csakis szakcikkek és esszék kerültek ki a tolla alól – mesélte Kemény András kérdésére.

A Pécsi Tudományegyetem filozófiatörténet-tanáraként következett be élete első nagy fordulata. „Egyre inkább favágássá vált” ugyanazokat a bölcselőket tanítani évről évre, hiszen ahogy a frankfurti iskola fogalmazott: a filozófia befejeződött – mondta Kerékgyártó, akiben felvetődött a gondolat, hogy ott kellene hagyni az egyetemet. Amikor erre kollégája, egy szociológiaprofesszor felvázolta az egyetemen megöregedő tanár vízióját, egyértelművé vált a döntés.

Mivel ebben az időben, 1990-ben kezdődött a hazai vállalatok privatizációja, a későbbi író belevetette magát az üzleti életbe, nekilátott tanulni, és egy barátjával maguk mellé vettek tehetséges, fiatal közgazdászokat.  Privatizációs cégek tanácsadójaként dolgoztak, és a törvényalkotást is befolyásolták tanulmányaikkal. „Nagy gyárak sorsáról döntöttünk, és több dolgot mi írtunk le először a tanulmányainkban” – mesélte Kerékgyártó. Például azt, hogy nem szabad a magyar cukoripart úgy privatizálni, ahogyan tették. Sikeres időszak volt – foglalta össze az író múltjának ezt a szakaszát, amely után már bele mertek vágni önálló cégvásárlásba is.

Először az egykori SzÜV-öt (Számítástechnikai és Ügyvitelszervezési Vállalat) vették meg, majd élelmiszerboltokba ruháztak be. „Feleségem otthagyta a gyermekpszichológusi állását, és beállt segíteni nekem” – idézte fel Kerékgyártó üzletember-korszakát, amely később meghatározó lett írói munkássága szempontjából. Az Országos Rádió- és Televízió Testület élére egy volt kollégája hívta meg, ám egy idő után vállalhatatlan kompromisszumokat kellett volna kötni a politikai alkukkal átszőtt munkahelyen, és az író felállt az elnöki székről.

Az irodalomhoz már korábban közel került, főleg Závada Pálnak köszönhetően, aki még a Pécsi Tudományegyetemen volt kollégája – a szociológia tanszék Pécsett együtt volt a filozófiaival. Závadánál rendszeresen összejöttek író barátai, ahol Kerékgyártó közelebbről megismerhette őket; „én voltam köztük Pisti, az üzletember” – idézte fel az író. Itt találkozott először Bodor Ádámmal, Esterházyval, Parti Nagy Lajossal, és a beszélgetések során gyakran mesélte történeteit a korábbi egyetemi, üzleti világból és az ORTT-ről. Mivel folyton azt kérdezték tőle egy-egy novellába illő történet után, miért nem írja meg, „kértem egy évet” – mondta Kerékgyártó, aki ekkor visszavonult és feleségére bízta az üzleti ügyeket. Az egy évi „remeteség” gyümölcse lett a Vagyonregény, amely a privatizáció világának Magyarországát örökíti meg.

Hogyan fogadta a szakma? – érdeklődött Kemény András az első regény sikeréről. „A szakma nem nézte jó szemmel, mit akar itt egy kívülálló, egy üzletember” – válaszolta Kerékgyártó, aki a vegyes kritikák ellenére könyvsikert tudhatott magáénak a kulcsregényként emlegetett művel. Pedig egy-két íróbarátja „figyelmeztette”, hogy irodalmi berkekben már „le vannak osztva a lapok”, ki rúghat labdába, és ki nem. Ami az alkotói lét velejáróit illeti, az „üzletemberekhez, politikusokhoz, egyetemi tanárokhoz képest az írók között egy okos, független világba csöppentem” – fogalmazott Kerékgyártó István, aki némi iróniával hozzátette: felesége mint kívülálló inkább mindig terhesnek tartotta a művészemberek „nagy egójú” társaságát – nem is gyakran kíséri el férjét az irodalmi összejövetelekre. (Az U10-ben azért ott ült a hallgatóság soraiban, és mosolyogva hallgatta a beszélgetést.)

„Soha nem érezted, hogy lenéznek?” – kérdezett rá Kemény András a más pályáról érkezőket sújtó előítéletekre, melyre az író úgy reagált: mindig igyekezett elválasztani üzletemberségét az irodalomtól, a kultúrától. Ennek folyományaként „úgy döntöttem, nem fektetek kultúrába” – jegyezte meg, és nem titkolta egykori konfliktusait sem: például, amikor volt kiadója vezetője felháborodva fedte meg, hogy jutott eszébe bemenni a raktárba, és tájékozódni, hány könyve van még ott? Holott a szerződésben világosan lefektették: kétszáz példány raktárkészlet alatt újra kell nyomni a kötetet. Az író csupán gyakorlatias üzletemberként cselekedett, és eszébe sem jutott, hogy „nincs joga” utánanézni a raktárkészletnek. Ekkor még nem tudta, hogy a hazai könyvkiadásban nem ritka a hasonló anomália. „De olyat is pletykáltak, hogy a Jelenkor Kiadónál én cseréltem le Csordás Gábor autóját” – mesélte mosolyogva Kerékgyártó, ám az efféle mendemonda akkoriban egyáltalán nem volt tréfás – inkább a totálisan pénzhiányos hazai könyves közeg beteg állapotának kórképe – tette hozzá Kemény András.

A második regény, a Makk ász az Olajfák hegyén egy olyan közeget keltett életre, amelyet az író jól ismert: egy kiskamasz szemével láttatta az 1961-es év Kaposvárját. Valójában ezzel a regénnyel fogadta be a szakma – idézte fel az író –, Márton László úgy fogalmazott kritikájában: „Kerékgyártó István író lett”. Máté Gábor rádiójáték-sorozatot is rendezett a Makk ász…-ból, de az igazi ismertséget azután egy egészen más kort megjelenítő regény, a Trüffel Milán hozta meg alkotója számára. Kerékgyártó úgy fogalmazott: életre akarta kelteni a benne élő hedonistát, csak kellett hozzá egy kor és egy figura. A budai Tabán lett a helyszín, a kor pedig a dualizmus, hiszen ebben az időben „kitűnő szélhámosaink voltak” – magyarázta az író, és mindjárt fel is vázolt egy kis „szélhámostörténeti” szociográfiát a magyar Ostap Benderekről. (A Tabánban például a főispánságot is betöltő Horváth Mártonról nevezték el a Horváth-kertet.) Az író hat évig olvasott, kutatott, és kérte szakértők tanácsát, míg megszületett a címszereplő Trüffel Milán története.

Trüffel után rosszkedvű korszak köszöntött alkotójára, mint mesélte, ám a hazai közélet elkomorulása mellett egy véletlen is közrejátszott abban, hogy olyan írói hangot találjon, melyet korábban nem használt. Felkérést kapott egy Charles Bukowski modorában írott novellákat összegyűjtő antológiába – az amerikai szerző nyers, durva világa és nyelve felfedezés volt számára. A Majom lila szmokingban című novellában Kerékgyártó hajdani siófoki éttermi diákmunkája miliőjét írta meg egy bárdolatlan pincér figuráján keresztül. „A hősöm elneveztem Vidra Zsoltnak, aki egyébként egy bróker volt, és valamikor nekünk dolgozott” – mesélte az író. A névvel úgy járt, mint Kosztolányi egy házmesterről megformázott alakjával: amikor tapintatból megpróbálta megváltoztatni a nevet, képtelen volt továbbírni a novellát. Vidra is maradt hát Vidra – a slusszpoén pedig: a Rükverc megjelenése után a hajdani kolléga ismerősei beállítottak az íróhoz egy kis ajándékkal, és dedikációt kértek tőle Vidra Zsoltnak.

A név végül is „továbbszállt” egy hajléktalan főhősre, akiből lassacskán novellafüzér kerekedett. „Nagyon kemény, nagyon mai, nagyon szomorú” világot ábrázolnak e történetek, melyekben azokat a pillanatokat látjuk, amikor hősük feje fölött utoljára volt fedél, utoljára látta a lányát, utoljára volt felesége, utoljára volt munkája… Az ötlet, hogy megfordítsa az élettörténet kronológiáját, és visszafelé peregjen le szemünk előtt a tragikus sors, írás közben született. A Kalligram Kiadónál megjelent Rükverc című regényben Máté Gábor látta meg a színdarabot, és Radnai Annamáriával állították színpadra a Katona József Színházban. A darab azóta elnyerte a színikritikusok második díját (az elsőt Székely Csaba Bányavaksága kapta).

Azóta Kerékgyártó jeligés pályázaton ismét második díjat nyert új drámájával – a sors tréfája, hogy ezúttal is Székely Csaba lett az első. A folytatásról szólva megint regényben gondolkodik, mégpedig visszatérne a Vagyonregény világához, és a rendszerváltás történetét dolgozná fel egy nagyobb terjedelmű műben.

Befejezésül azt kérdezte Kemény András a 60. születésnapját a közelmúltban betöltő írótól: van-e ars poeticája? „Nagyon sokféle ember között dolgoztam és mozogtam életemben – felelte az író. – De közegtől függetlenül az őszinteséget, az egyszerű nyíltságot tartottam mindig a legtöbbre, sosem szerettem a hamis mázakat” – búcsúzott a hallgatóságtól Kerékgyártó István, aki ezzel a nyíltsággal beszélgetett még tovább olvasóival a könyvtárban.

Szöveg és fotók: Laik Eszter