Ugrás a tartalomra

„Sugárzó októberünk”

Az Írószövetség székházának udvarán ragyogó napsütésben gyűltek össze az 1956-os forradalom és szabadságharc emlékét megünneplők, hogy megkoszorúzzák a patinás épület oldalán található emléktáblát. Az 1956-ban még Magyar Írók Szövetsége néven működő szervezet egységesen kiállt a forradalom mellett, s az írók jelentős szerepet játszottak a történelmi eseményekben.

 

Az épület előkertjében közösen hallgattuk meg a Himnuszt, majd Szentmártoni János, a Magyar Írószövetség elnöke üdvözölte az egybegyűlteket. Halász János kultúráért felelős államtitkár köszöntőjében arról beszélt, hogy nehéz szavakba önteni az akkori közhangulatot, legfeljebb fotók segíthetnek a történelmi pillanatok felelevenítésében – majd fel is idézett néhány híressé lett, megörökített pillanatot. Például azt, amikor Veres Péter, a Magyar Írók Szövetségének elnöke átkel a Lánchídon, és felolvassa kiáltványukat a tömegeknek; amikor Déry Tibor egy rádiós közvetítőkocsiban olvas fel, és a sötétben öngyújtókkal világítanak neki; vagy amikor november 4-én Háy Gyula segélykérő üzenettel fordul a világhoz.

 

A magyar írók sorsa összefonódik a forradalom történetével, de a hősök mellett az áldozatokról sem szabad megfeledkeznünk. Gérecz Attila tragikus sorsa a forradalom jelképévé vált – emlékezett meg Halász János a fiatalon elhunyt költőről, aki huszonhat évesen már a második szigorított raboskodását kezdte meg. Az 1956. október 30-án szabadult szabadságharcos költő november 7-én halálos lövést kapott az utcai harcokban. Gérecz Attila előtt tisztelegve az elesettekre is emlékezünk – hangsúlyozta az államtitkár, és idézte a Magyar Rádióban egykor híressé vált mondatot: „A magyar írókat akarja hallani az egész világ”.

Ha a forradalmat idehaza vérbe fojtották is, szelleme tovább élt a perek áldozatainak, a menekülőknek, az idegen földre szakadtak sorsában. Idővel aztán megalakultak azok a műhelyek, ahol a hazájukból menekülni kényszerülők új megjelenési lehetőségeket találtak a magyar irodalomnak. ’56 hangja felerősödött a külhoni fórumokon – emlékeztetett Halász János –, 1957. március 15-én megjelent Bécsben a Magyar Írók Szövetsége lapjának, az Irodalmi Újságnak első emigráns száma, 1958-tól Új Látóhatár címmel látott napvilágot a nyugati emigráció egyik legfontosabb folyóirata, vagy később a szintén külföldre kényszerült fiatalok által alapított Magyar Műhely Párizsban.

 

Halász János

A forradalom szellemét tovább éltető távoli helyekről az államtitkár végül visszatért beszédében „a Bajza utcai kert és kis villa” helyszínéhez, amely nagy időknek volt tanúja. Az épület évtizedek óta a magyar íróké, s mint Halász János elmondta, a kulturális kormányzat mindent megtesz, hogy ez még sokáig így is maradhasson. „1956 emléke annak a bizonyossága, hogy a szabadságért mindennap meg kell küzdeni” – tette hozzá az államtitkár. Mint megfogalmazta, a félelem ellentéte a bizalom, és azzal a kívánsággal búcsúzott, hogy e bizalommal, melyet hőseink ereje táplál, élhessük mindennapjainkat. A beszéd után Szersén Gyula színművész Kiss Dénes Sugárzó októberünk című versét mondta el.

 

Szersén Gyula

A Magyar Írószövetség épületének falán elhelyezett emléktáblát elsőként Halász János koszorúzta meg az Emberi Erőforrások Minisztériuma részéről. Őt követte Ács Margit a Magyar Művészeti Akadémia koszorújával. A Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia képviseletében Erős Kinga, az Írószövetség titkára emlékezett, a Magyar PEN Club részéről Temesi Ferenc alelnök.

 

Temesi Ferenc

A Petőfi Irodalmi Múzeum részéről a főigazgató, E. Csorba Csilla emlékezett, az Írók Szakszervezetének koszorúját Mezey Katalin, a szakszervezet titkára helyezte el. A Fiatal Írók Szövetsége részéről Szalai Zsolt alelnök, a József Attila Körből Gaborják Ádám hajtott fejet az emléktábla előtt. A Magyar Írók Egyesületének koszorúját Sághy Ildikó helyezte el, a Magyarországi Lengyelek és a Lengyelországi Lengyel Íróegyesület nevében Sutarski Konrad tette a táblához az emlékezés virágait. Zárásképp a Magyar Írószövetség elnöke, Szentmártoni János helyezte el az 1956-os emléktáblánál, valamint a Gérecz Attila-emléktáblánál az Írószövetség koszorúját.

 

Sutarski Konrad

A Szózat meghallgatása után az ünneplők bevonultak az Írószövetség dísztermébe, ahol sor került az Arany János-díj átadására. Bevezetésképpen Oláh János, az Arany János Alapítvány elnöke röviden elmondta a díj történetét. 1989-ben fogalmazódott meg az Írószövetség választmányában, hogy a szervezet kebelén belül létre kellene hozni egy alapítványt, amely alkotók életművét díjazná. „Fekete Gyula hatalmas lelkesedéssel szövögette a terveket” – idézte fel Oláh János az alapítvány megalakulása előtti időket. A tervekből azután valóság lett: 1995-ben született meg egy határozattal az Arany János Alapítvány. Kezdetben az Artisjushoz befolyó jogdíjak egy részéből finanszírozták az évente kiosztott díjakat, később az Artisjus kiszállt a támogatásból, így most már csak egy díjazottja van az alapítványnak, aki Kő Pál szobrászművész Arany János-kisplasztikáját veheti át.

 

Oláh János

Oláh János kihirdette, hogy a bizottság egyhangú döntéssel idén Király Lászlónak ítélte oda a plakettet. A díjazottat Szakolczay Lajos méltatta, aki rá jellemzően sziporkázó, pergő modorban adta elő 19. századi hangulatú beszédét, melynek már az elején jótékonyan figyelmeztetett: hosszú lesz és unalmas. Természetesen ez csak tréfa volt, ha unalmassá is vált volna a szórakoztatóan veretes laudáció, a „Figyelsz, Lackó?” kiszólásokkal Szakolczay nagyon személyessé tette a díjazotthoz intézett szavait. „Szívből szakadt, lélekből lelkedzett versek” Király László művei – fogalmazott a kritikus-irodalomtörténész, aki szerint a bizottság nem választhatott volna jobb életművet az övénél. „Lackó, te hű szamár, te, vén pályatársad, Jankó sem akart sosem más lenni, csak költő” – szólt Szakolczay a nagy előd évődő modorában, és hangsúlyozta: erre figyelmeztet Kő Pál munkája is, amely életre kelti Arany alakját.

 

Szakolczay Lajos

Király László megilletődve lépett a mikrofonhoz a díj átvétele után; mint elmondta: az embert ritkán éri hasonló megtiszteltetés, különösen egy ilyen jeles napon, épp ezért csak felkészületlen lehet. „Arany Jánoson nőttem fel, apám adta a kezembe tízéves koromban” – fogalmazott a sóváradi születésű, erdélyi költő-író, majd hozzátette: az, hogy Kő Pál munkáját tarthatja a kezében, csak tetézi az örömét. Király László megköszönte a kitüntetést, majd azzal búcsúzott szerényen, hogy nem tett mást soha, csak szolgálta a népét és a nemzetét azzal, amit szeret: az irodalommal.

 

Király László

Az ünnepség után az Írószövetség egy koccintásra vendégül látta a megemlékezésen és a díjátadón részt vevőket.

 

Szöveg és fotók: Laik Eszter

 

További képek az eseményről:

Erős Kinga

E. Csorba Csilla

Gaborják Ádám

Szentmártoni János

Immár az ünnepség után: Szörényi László

Szakolczay Lajos

Eckler Andrea, Miklóssy György és Szentmártoni János

Ács Margit

Ferdinandy György

Az emlékezés fala

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.