Irodalmi Jelen

„Sugárzó októberünk”

2013. október. 23. - 17:23

Az Írószövetség székházának udvarán ragyogó napsütésben gyűltek össze az 1956-os forradalom és szabadságharc emlékét megünneplők, hogy megkoszorúzzák a patinás épület oldalán található emléktáblát. Az 1956-ban még Magyar Írók Szövetsége néven működő szervezet egységesen kiállt a forradalom mellett, s az írók jelentős szerepet játszottak a történelmi eseményekben.

Az épület előkertjében közösen hallgattuk meg a Himnuszt, majd Szentmártoni János, a Magyar Írószövetség elnöke üdvözölte az egybegyűlteket. Halász János kultúráért felelős államtitkár köszöntőjében arról beszélt, hogy nehéz szavakba önteni az akkori közhangulatot, legfeljebb fotók segíthetnek a történelmi pillanatok felelevenítésében – majd fel is idézett néhány híressé lett, megörökített pillanatot. Például azt, amikor Veres Péter, a Magyar Írók Szövetségének elnöke átkel a Lánchídon, és felolvassa kiáltványukat a tömegeknek; amikor Déry Tibor egy rádiós közvetítőkocsiban olvas fel, és a sötétben öngyújtókkal világítanak neki; vagy amikor november 4-én Háy Gyula segélykérő üzenettel fordul a világhoz.

A magyar írók sorsa összefonódik a forradalom történetével, de a hősök mellett az áldozatokról sem szabad megfeledkeznünk. Gérecz Attila tragikus sorsa a forradalom jelképévé vált – emlékezett meg Halász János a fiatalon elhunyt költőről, aki huszonhat évesen már a második szigorított raboskodását kezdte meg. Az 1956. október 30-án szabadult szabadságharcos költő november 7-én halálos lövést kapott az utcai harcokban. Gérecz Attila előtt tisztelegve az elesettekre is emlékezünk – hangsúlyozta az államtitkár, és idézte a Magyar Rádióban egykor híressé vált mondatot: „A magyar írókat akarja hallani az egész világ”.

Ha a forradalmat idehaza vérbe fojtották is, szelleme tovább élt a perek áldozatainak, a menekülőknek, az idegen földre szakadtak sorsában. Idővel aztán megalakultak azok a műhelyek, ahol a hazájukból menekülni kényszerülők új megjelenési lehetőségeket találtak a magyar irodalomnak. ’56 hangja felerősödött a külhoni fórumokon – emlékeztetett Halász János –, 1957. március 15-én megjelent Bécsben a Magyar Írók Szövetsége lapjának, az Irodalmi Újságnak első emigráns száma, 1958-tól Új Látóhatár címmel látott napvilágot a nyugati emigráció egyik legfontosabb folyóirata, vagy később a szintén külföldre kényszerült fiatalok által alapított Magyar Műhely Párizsban.

Halász János

A forradalom szellemét tovább éltető távoli helyekről az államtitkár végül visszatért beszédében „a Bajza utcai kert és kis villa” helyszínéhez, amely nagy időknek volt tanúja. Az épület évtizedek óta a magyar íróké, s mint Halász János elmondta, a kulturális kormányzat mindent megtesz, hogy ez még sokáig így is maradhasson. „1956 emléke annak a bizonyossága, hogy a szabadságért mindennap meg kell küzdeni” – tette hozzá az államtitkár. Mint megfogalmazta, a félelem ellentéte a bizalom, és azzal a kívánsággal búcsúzott, hogy e bizalommal, melyet hőseink ereje táplál, élhessük mindennapjainkat. A beszéd után Szersén Gyula színművész Kiss Dénes Sugárzó októberünk című versét mondta el.

Szersén Gyula

A Magyar Írószövetség épületének falán elhelyezett emléktáblát elsőként Halász János koszorúzta meg az Emberi Erőforrások Minisztériuma részéről. Őt követte Ács Margit a Magyar Művészeti Akadémia koszorújával. A Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia képviseletében Erős Kinga, az Írószövetség titkára emlékezett, a Magyar PEN Club részéről Temesi Ferenc alelnök.

Temesi Ferenc

A Petőfi Irodalmi Múzeum részéről a főigazgató, E. Csorba Csilla emlékezett, az Írók Szakszervezetének koszorúját Mezey Katalin, a szakszervezet titkára helyezte el. A Fiatal Írók Szövetsége részéről Szalai Zsolt alelnök, a József Attila Körből Gaborják Ádám hajtott fejet az emléktábla előtt. A Magyar Írók Egyesületének koszorúját Sághy Ildikó helyezte el, a Magyarországi Lengyelek és a Lengyelországi Lengyel Íróegyesület nevében Sutarski Konrad tette a táblához az emlékezés virágait. Zárásképp a Magyar Írószövetség elnöke, Szentmártoni János helyezte el az 1956-os emléktáblánál, valamint a Gérecz Attila-emléktáblánál az Írószövetség koszorúját.

Sutarski Konrad

A Szózat meghallgatása után az ünneplők bevonultak az Írószövetség dísztermébe, ahol sor került az Arany János-díj átadására. Bevezetésképpen Oláh János, az Arany János Alapítvány elnöke röviden elmondta a díj történetét. 1989-ben fogalmazódott meg az Írószövetség választmányában, hogy a szervezet kebelén belül létre kellene hozni egy alapítványt, amely alkotók életművét díjazná. „Fekete Gyula hatalmas lelkesedéssel szövögette a terveket” – idézte fel Oláh János az alapítvány megalakulása előtti időket. A tervekből azután valóság lett: 1995-ben született meg egy határozattal az Arany János Alapítvány. Kezdetben az Artisjushoz befolyó jogdíjak egy részéből finanszírozták az évente kiosztott díjakat, később az Artisjus kiszállt a támogatásból, így most már csak egy díjazottja van az alapítványnak, aki Kő Pál szobrászművész Arany János-kisplasztikáját veheti át.

Oláh János

Oláh János kihirdette, hogy a bizottság egyhangú döntéssel idén Király Lászlónak ítélte oda a plakettet. A díjazottat Szakolczay Lajos méltatta, aki rá jellemzően sziporkázó, pergő modorban adta elő 19. századi hangulatú beszédét, melynek már az elején jótékonyan figyelmeztetett: hosszú lesz és unalmas. Természetesen ez csak tréfa volt, ha unalmassá is vált volna a szórakoztatóan veretes laudáció, a „Figyelsz, Lackó?” kiszólásokkal Szakolczay nagyon személyessé tette a díjazotthoz intézett szavait. „Szívből szakadt, lélekből lelkedzett versek” Király László művei – fogalmazott a kritikus-irodalomtörténész, aki szerint a bizottság nem választhatott volna jobb életművet az övénél. „Lackó, te hű szamár, te, vén pályatársad, Jankó sem akart sosem más lenni, csak költő” – szólt Szakolczay a nagy előd évődő modorában, és hangsúlyozta: erre figyelmeztet Kő Pál munkája is, amely életre kelti Arany alakját.

Szakolczay Lajos

Király László megilletődve lépett a mikrofonhoz a díj átvétele után; mint elmondta: az embert ritkán éri hasonló megtiszteltetés, különösen egy ilyen jeles napon, épp ezért csak felkészületlen lehet. „Arany Jánoson nőttem fel, apám adta a kezembe tízéves koromban” – fogalmazott a sóváradi születésű, erdélyi költő-író, majd hozzátette: az, hogy Kő Pál munkáját tarthatja a kezében, csak tetézi az örömét. Király László megköszönte a kitüntetést, majd azzal búcsúzott szerényen, hogy nem tett mást soha, csak szolgálta a népét és a nemzetét azzal, amit szeret: az irodalommal.