A Kuala Lumpur-i kert – Gueth Péter útirajzai Yogyakartából (2)
Úgy volt, hogy három nap elég lesz, hogy az ember a világ végére érjen. Vesz egy jegyet, felül, kétszer átszáll, az időzónák eltolódnak, landol, aztán kész. A világ vége ott lesz szemben, csak ki kell gyalogolni, aztán majd csak lesz valahogy.
Ez odáig rendben is volt, hogy vesz egy jegyet meg felül. De már az első átszállásnál kiderült, hogy arrafelé nem csak az időzónák tolódnak el.
Az első gép menetrend szerint landolt Kairóban, föntről látszottak a kivilágított piramisok, a szél a sivatag szagát hozta és összekeverte a kerozinnal a forró beton fölött. Az ember megkereste a megfelelő kaput, beállt a sorba, nyújtotta az útlevelét. Az egyiptomi megkérdezte tőle, hogy nyaralás lesz-e, vagy üzleti út?
És ekkor tolódni kezdett valami. Mert az ember hezitált egy darabig, hátha lenne egyszerűbb válasz is, de végül megmondta az igazat: ő a világ végére igyekszik, hogy ott szétnézzen. Erre az egyiptomi félrehívta és rámutatott egy ajtóra, hogy arra van a sivatag, ami éppen jó hely lenne a világ végének, kocsival csak pár óra, és ő is gondolt már arra, hogy egyszer végre nekivágjon egyedül, csak hát fél a szellemektől, meg az aknáktól, így inkább marad itt a reptéren, amíg lehet. De egyszer biztosan nekiindul, ha már a gyerekei felnőttek és a szüleit eltemette.
Az ember erre azt felelte, hogy ő is fél a szellemektől, és éppen azért vágott neki, mert ahonnan ő jön ott nincsen sivatag, és a szellemek jobb híján beköltöznek az árnyékos helyekre. Illetve, ez nem egészen pontos, mert van sivatag, csak az is belül, és ahogy telnek az évek, egyre többen ordítoznak odabent. Ezért jó lenne végre kilapátolni a homokot, meg kihordani a köveket, mert ennél még az sötét csend is jobb lenne, mint amilyen itt az ajtón túl lehet. Úgyhogy ha az egyiptomi nem bánja, ő már menne is tovább.
Az egyiptomi beütötte a pecsétet, és látszólag a helyükre kerültek a dolgok.
Az ember végiggyalogolt a terminálon a G kapuig, és átszállt a Kuala Lumpur-i járatra, amiről a felszállás után kiderült, hogy igazából nem Malajzia felé indul, hanem először Izlandra. És akkor is Izlandra, ha az embert nem érdekli egy újabb befagyott terület. És hiába fordul a repülő a Gázai övezet után Szaud-Arábia felé, akkor is Reykjavíkot kell nézni meg a gejzíreket, ahogy az egyik épp kitörni készül, mert nem tudja hátrahajtani az ülését. És hiába ajánlanak neki helyet a business-classon, Izland akkor is csak azt az egyet akarja hátradönteni, amit azért nem lehet, mert mögötte a toalett van. Úgyhogy mindenki jobban jár, ha a személyzet azonnal nekilát elbontani onnét, különben rögtön itt a világvége tizenegyezer méteren. Ha pedig kitör egy gejzír a szomszéd ülésen, akkor az ember hiába indult el otthonról, mert még félútig sem jutott és maximum azt számolgathatja, hogy a roncsok vajon még a sivatagba, vagy már a tengerbe zuhannak-e?
De végül mély álomba zuhant Izland, háromszázezren aludtak el egyszerre, és talán álmodtak is valamit. A gép egy bangkoki megállóval elért Kuala Lumpurig, vagy legalábbis leszállt valahol, amiről azt mondták, hogy ez az. De ahogy az ember leért a földszintre a transzferbuszhoz, hogy átmenjen az ázsiai járatok termináljára, rájött, hogy sokkal inkább a Balkánon van, semmint a Távol-Keleten. Pedig azt olvasta erről a helyről, hogy az maga az éden.
Nem mintha az éden nem lehetne a Balkánon, csak hát mégis furcsa így, Kairó meg Bangkok után. De mondjuk Kairó meg Izland után már nem annyira. Az ember nem lepődik meg, hogy a buszsofőr azt mondja, a jegy három ringit, ad neki négyet, mire ő, hogy sajnálja, de nincs aprója, nem tud visszaadni. Aztán leül a sofőr mögé és látja, hogy a következő utas szintén néggyel fizet, és nem kap vissza, majd az azutáni se, míg végül jön valaki, aki széles mosollyal kezet ráz a sofőrrel, néggyel fizet, és a kis fiókból előkerül a váltópénz. Aztán felüvölt valami popzene, és himbálódzni kezdenek az illatosítók.
Persze, ez még nem jelent semmit. Ahogy az se, hogy a két terminál közötti húszperces távot másfél óra alatt teszi meg a járat. Azt mondják, a nyugati embernek órája van, a keletinek meg ideje. De itt a Balkánon azért ezt nem lehet olyan jól tudni. Annyi bizonyos csak, hogy a két terminál között nem húsz perc, de nem is másfél óra a távolság, hanem nagyjából harminc év. És azt meg, hogy milyen lehetett az édenkert harminc évvel ezelőtt, az Úristenen kívül senki se tudja. De lehet, hogy még ő se, mert nem járt erre akkoriban. Úgyhogy az ember vagy elhiszi, hogy az a csarnok, ahol négy-ötezren várakoznak mégis csak valamiféle kert, vagy nem hiszi. Mindenesetre valahol el kell tölteni a következő tizennégy órát, és ha már ez a helyzet, akkor jobb, ha hinni kezd az ember.
Mert a hit, ha nem is képes csodákra, legalább más színben tűnnek fel a dolgok. Például, hogy tömve van ez a két futballpályányi váróterem, csak százegynéhány ülés van összesen, mégis mindenkinek jut hely. Mindenkinek, kivéve az embernek, aki már másfél órája járkál körbe-körbe, és azon gondolkodik, ha az édent úgy nem is, de legalább pár négyzetmétert elhihetne magának.
Aztán ahogy egyre jobban húzza a hátizsák, egyre jobban fáj minden lépés, a kínai légitársaságok mögötti masszázsfoteleknél eltolódik valami. Az ember már többször kanyarodott erre. Nézte is a foteleket, és remélte, hogy ha kell is pár ringit beléjük, és ezek sem adnak vissza, azért talán a húszperces masszázs, ami ki van írva, legalább harminc, vagy negyven perc. Mert ugye annak, aki két gatyával vág neki a világ végének, nem mindegy, hogy az édenben mennyibe kerül fél óra.
De a remény még közelről sem hit, és úgy látszik, a hithez itt tovább kell gyalogolni másfél óránál. De aztán, ahogy tolódnak a dolgok a fotelek körül, köszönhetően egy leleményes indiainak, kiderül, hogy azokat ki lehet húzni a konnektorból. És ahogy az indiai teszi ezt, az már egészen úgy néz ki, mintha több lenne a reménynél.
A gond csak az, hogy ezen a szép helyen azért vannak mások is, akik erősen reménykednek, például azokban a csillogó ringitekben, amiket a fáradt utasok a fotelekbe dobálnak, és hiába az indiai leleményessége, jönnek a biztonsági őrök.
Viszont az is igaz, hogy ami egyszer tolódni kezd, az tolódik tovább, legyen az időzóna, masszázsfotel, vagy egy utazás a sivatag sötétjébe. És ha az édenkert ettől még nem is kerül elő, azért egy fél méterszer két méteres érintetlen padlószőnyeg a fal mellett igen.
Fél méterszer két méteren pedig egészen jól el lehet tölteni pár órát a következő átszállásig a világ vége felé. Az ember le is telepszik. Fogja a hálózsákját, megágyaz. Sajog a válla, a dereka. Kinyújtózik. Lám, mégis csak.
Álmában a fáraót látja, ahogy kimegy az ajtón. Izlandot, tele kövekkel. Háromszázezren ordítoznak, hogy majd akkor ülnek át a businness-classra, ha eltemették a szüleiket. Addig meg az édenkertben bontsák le a vécéket úgy, hogy az indiaiaknak jusson hely másfélszer két méteren. Aztán jönnek a biztonsági őrök rózsaszín lapátokkal, felüvölt valami popzene, és elkezdik kiterelni az embereket, mondván, hogy fel kell takarítani a kertet.
Az Úristen meg sehol. Itt minden megy magától, talán nem is érdekli az egész, pedig jobb lenne, ha érdekelné. Mert itt tényleg kihajtanak az éjszaka kellős közepén, és hiába a másfélszer két méter szőnyeg, menni kell. És ez már nem álom, tényleg ott állnak az ember feje mellett, tényleg rázzák, keljen fel, itt az idő.
És az ember felkel, mint egy gép, megy magától kifelé a kertből, nem kérdez semmit, csak húzza a táskáját, mert már felemelni semmiképp sem. Ott az ajtó, mögötte sötét van, sokan költöznek, mégsem ordít senki, talán ez mégse a Balkán, hanem valahol Ázsia, vagy valami üres sivatag is lehet. És ahogy kiér, látja, itt kívül már ezrek ülnek vagy fekszenek. A bezárt reptér előtt egyetlen ülés sincsen, mégis mindenkinek jutott hely.
Az ember is talál magának egy lehúzott roló előtt, szemben öt bankautomata. Jobbról egy japán alszik egy újságon, valahol a tőzsdei hírek és Fukushima között. Balról egy arab család, esznek, és imádkoznak, az apa megtörli a kezét. Lassan elsétál két tamil férfi, az egyik lehajol, felvesz valamit a földről.
Az ember leheveredik, hamar elnyomja az álom. Most máshol van. Úton két világ között. Az egyiknek a vége talán ott lesz majd Yogyakartánál, ahogy még az Úristen mondta Budapesten. Talán jön valaki a tál rizzsel is, de ha nem, az se baj. Valahogy majd csak lesznek a dolgok, még ha nem is úgy, ahogy azt előre várni lehetett.
Három nap tényleg elég a világ végére, ha tudjuk, mire számítsunk. Másrészt viszont három nap semmire se elég, és a legjobb talán az, ha semmire se számítunk.
Közben bent a csarnokban visszatolják a foteleket és elrejtik a szőnyeghez vezető ösvényt. Mert ha az Úristen nem is jár erre, azért itt mégis rend kell hogy legyen. A rózsaszín lapátok szorgosan dolgoznak, gyűjtik a port és vödrökbe öntik. Talán kutyaszar is ragad rájuk, de azt amúgy se lehet megúszni.
