Magyarországnak új üzenete érkezett
„A »Polgár vallomásai«-nak első két fejezetét soha nem engedem külföldi nyilvánosság elé; nem akarom, hogy ezt a szomorú vallomást, a magyarságnak ezt a vádiratát idegenek is olvassák. Magyarul, magyaroknak, igen… De az idegen ne tudjon minderről.” – olvashatjuk Márai Sándor egyik 1949-es naplóbejegyzését, amely a 2013-ban Hallgatni akartam címmel megjelent kötet kéziratára is vonatkoztatható.
Ez a kézirat abból a dobozból került elő, amely 1997-ben érkezett a Petőfi Irodalmi Múzeumba – derül ki a kötetet kísérő, zavaros tanulmányból. A szöveg feltételezhetően 1950-ben keletkezett, és az Egy polgár vallomásai harmadik részének szánhatta a szerző. Ezt a tényt aknázta ki a kiadói marketing is – sikerrel és némi agyafúrtsággal. Az Egy polgár vallomásai harmadik része ugyanis Föld! föld!... címmel jelent meg 1972-ben Torontóban, csonkán, az első két fejezet nélkül, a Hallgatni akartam tulajdonképpen ennek publikálatlan, kizárólag magyar közönségnek szánt, bevezető része, mely eddig dobozban lappangott.
Márai Sándor a fent idézett naplórészlet szerint nem szerette volna kiteregetni a nemzeti szennyest, és a magyarság belső ügyének tartotta azokat az eseményeket, amelyeket az 1938-as Anschluss visszafordíthatatlanná tett. Az író ugyanis Ausztria hitleri megszállását a magyar polgári kultúra végének tekinti, ezért önmagának is felteszi a kérdést: polgárként milyen feladatai lehetnek még a jövőben? Van-e értelme írni? S ha igen, akkor ki az olvasó?
Ennek megválaszolása során betekinthetünk Márai sajátos társadalomtörténeti elméletébe, amely szerint Magyarország összeomlása és a nemzetkarakterológiailag hozzá kapcsolódó „lomhaság” a százötven éves török uralomnak köszönhető. A magyar az ellenállásba belefáradt nép lett, az ország életének újraindításában pedig fontos szerepe volt az erdélyi és a felvidéki polgárságnak. De a polgár Márai ugyanilyen kíméletlenül mond véleményt a saját osztályáról és az arisztokráciáról is, akiknek a műveltség „kisajátított tulajdona volt”. Aki kíváncsi arra, miként vezethettek a magyar középkorban gyökerező társadalmi folyamatok a második világháborúba való belépéshez, érdekes és alaposan kidolgozott gondolatmenetet ismerhet meg erre vonatkozóan – a szövegből kiragadva, önálló esszéként is megállná a helyét. A könyvben közölt bevezető fejezetek legerősebb oldala azonban éppen a vallomásosság, amely megvilágítja az elemző viszonyát az egyes eseményekhez.
A Hallgatni akartam tovább árnyalja az eddig ismert Márai-portrét – a recenzens számára legalább három fontos momentummal. Az egyik történetből megtudhatjuk, miként magyarosította német nevét (Grosschmid Sándor) az író abban az időszakban, amikor a magyarországi svábok közül sokan a hitleri Németország felé kacsingatva, erőltetett menetben próbáltak visszatalálni gyökereikhez. Bár a kötet végén található tanulmány némiképp megkérdőjelezi Márai e vallomásának őszinteségét, a kétkedés érthetetlen, hiszen az írónak egy nyilvánosság elé nem bocsátott kéziratban teljesen indokolatlan lett volna felülstilizált portrét rajzolnia önmagáról. A névmagyarosítási kérelem benyújtása az egyik legmeghatóbb momentuma a kötetnek, a sorsközösség vállalásának őszinte dokumentuma.
A másik érzékeny része a vallomásnak, amikor Márai gyermeke haláláról beszél, és ennek fényében magyarázza viszonyát a háborúhoz. Ebből vezeti le azt a szenvtelenséggel társuló, viszonylagos nyugalmat, amellyel a személyes tragédia után a háborút és az utána következő eseményeket szemléli. A pszichologizálás a személyes viszonyok elemzésén túl akkor is megmarad Márainál, amikor kortársairól beszél. Az önarckép mellett fontos adalékokat kapunk Bárdossy László, Bethlen István és Teleki Pál miniszterelnökök portréjához, ezek alapján tovább árnyalható a történelemtankönyvekben róluk megrajzolt kép.
A recenzens számára harmadik fontos momentuma a kötetnek Márai Sándor visszatérése Kassára a Felvidékre bevonuló magyar csapatokkal. Az ehhez kapcsolódó vallomás erőteljes fricska az érzelmi alapú revizionizmusnak, hiszen az említett rész főként a szertefoszlott illúziókról beszél, amelyek nagyrészt a gőgös és meggondolatlan magyarkodásból következtek. Abból, ahogy az akkori Magyarország tisztviselői bántak a felvidéki magyarokkal és szlovákokkal. De a Hallgatni akartam fricska azoknak is, akik Hitler és Sztálin rendszerét mérlegre téve fontolgatják, merre billen a nyelv. Bár Márai főként a Horthy-rendszer utolsó éveinek állapotával foglalkozik, kitér a rákövetkező kommunista diktatúrára is.
Márai előttünk, magyarok előtt nem akart hallgatni, így kaptunk egy dobozba zárt, majd 183 oldallá tördelt időkapszulát. Biztosan sokan vitatják majd, hogy etikus volt-e a szerkesztő részéről közölni az áthúzott részeket, és belebonyolódnak komoly filológiai problémák fejtegetésébe, de a lényeg mégsem a felfedezett kincset körbelengő szenzáció. A talált kézirat ugyanis akkor válik valódi értékké, amikor rájövünk: Máraitól kaptunk egy etikai kódexet. Etikai kódexet arról, hogyan tartsunk önvizsgálatot, függetlenítve magunkat politikai irányzatoktól és sérelmektől, kapcsolatot találva a múltbéli, öröklött hibák és jelenbéli helyzetünk között.
A Hallgatni akartam felemás csonkasága mellett szépirodalmi és történeti szempontból is fontos mű, de mindenképpen rétegolvasmány. Annak az új polgárságnak szól, amelynek megszületésében a szerző talán már nem is reménykedett, amikor 1989-ben fejének szegezve a pisztolyt meghúzta a ravaszt. Annak a polgárságnak, amely éppen az olvasás tényével ad nyomatékot létezésének, ezzel pedig bizonyítja azt is, hogy a szépirodalmi szinten bemutatott személyes történelem gyakran sokkal érdekesebb a fikciós prózánál. De a lényeg: Magyarországnak új üzenete érkezett néhány évtizedes késéssel. Ha már megkaptuk, a sors iránti alázat miatt is érdemes elolvasnunk.
Márai Sándor: Hallgatni akartam. Helikon, 2013.
Az Irodalmi Jelen hamarosan esszésorozatot indít, amelynek keretében történészeket kér fel, hogy a szakterületükön szerzett tapasztalataik alapján reagáljanak Márai Sándor Hallgatni akartam című könyvére.
Boldog Zoltán
