Ugrás a tartalomra

 

Álombunker

Azt hiszem, ezt hívják egyensúlynak: / ha mindketten másfele dülöngélünk.” – záródik Evellei Kata egyik szép verse; a benne rejlő ravasz kétértelműség akár egész kötetének vezérmotívuma is lehetne. E költészet időnként igazán meglepően éles és keserű, szinte kegyetlen analízisét nyújtja a mai élet legsúlyosabb problémáinak (vagyis az örök témáknak: gyermekkor, öregség, felnőtté válás, szerelem stb.), s egyben kicsit fölényesen, kicsit játékosan ironizál is fölöttük: egyszerre veszi tragikusan komolyan őket, s rögtön ki is figurázza mindannyiukat; annyira unja az élet mindennapiságát és megoldhatatlanságát, hogy játékból mintha békét is kötne velük („elkoptatjuk egymást, mint az üresen önmagát őrlő fogsor”). E költészet érdekes, okos és érzékeny beszélője mintha mindenütt csak alakokat látna, akik és amik mozognak, elmozdulnak, azaz helyüket keresik („Pauszpapírból vágom ki magam, / hogy zavartalanul belesimuljak / az ismeretlen fal síkjába…”) – épp azért, mely nincsen helyük, amit otthonnak vagy otthonosságnak nevezhetnének. Evellei Kata látás- és láttatásmódja kivételesen finom és groteszk hatáselemekre épít, amelyekben egyszerre jelenik meg a gyakorlati élet sok gyarló és fájó jelensége, valamint az értelmező reflexió figyelmes, ám nosztalgiamentes személyessége. Verseinek szépségét és erejét épp e bonyolult és szétválaszthatatlan kettősség adja.

 

(Margócsy István ajánlója az Álombunkerhez)

 

Útravaló

 

Néha jó lenne szétszakadni

felém, feléd és még egyfelé,

ahogy a hidakról is három út vezet,

mikor a vízbe kavicsként süllyedő

emlékezet zárványait, e miniatűr

súlyokat magunk előtt,

mögött, között, közé görgetjük.

Ketten vonulunk, mint a sínpár,

de párbeszédünk oldhatatlan,

ha nincs velünk egy harmadik:

szájunk gyenge, szavaink erősek,

egy hivatásos unottságával

ezért vetjük egymás helyett

egymást kereső mondataink

a nemtörődöm papír arcába,

mely menthetetlenül halomba gyűlik,

utat talál az asztalláb alá,

az ismerős, de megszokhatatlan résbe.

Azt hiszem, ezt hívják egyensúlynak:

ha mindketten másfele dülöngélünk.

 

 

krónika

 

anyámék eredeti családneve Hassler volt

megváltoztatták, mert osztrák eredetűen hangzott

volt egy Hassler a német válogatottban

lehet, hogy távoli rokonom

vannak távoli rokonaim

változatlanul hagyták a nevüket

’56-ban emigráltak Ausztráliába

a gyerekeik még most is Hasslerek

pár éve voltak nálunk

mutogattak sok fényképet

a falaikat népi mintás cseréptányérok

és csikóbőrös kulacsok borítják

még tudnak valamicskét magyarul

de jobban szeretik az angolt

versért kiáltó paradoxonok

füzére himbálózik a nyakukban

mint a turisták fényképezőgépe

az átutazók szabadsága ez

 

játszóház

 

lassan egyszínű leszek a falakkal

és fölveszem a formákat mint a víz

átszivárog rajtam a lusta nappal

megszilárdul bennem törékeny vasíz

 

a számban itt-ott észrevétlen apró

pénz helyett arcok szerteszét a járdán

az utca teleírva kész a napló

fölötte tonnás vasbeton szivárvány

 

égpótléknak üsse kő jó lesz nekem

amíg nem jutnak rajta át a hangok

dúdolok saját fülembe csöndesen

és ráaggatok majd egypár galambot

 

Evellei Kata: Álombunker. Prae.hu – Palimpszeszt, 2013.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.