Mondtam-e? – Báger Gusztáv versei
MONDTAM-E?
BÁGER GUSZTÁV VERSEI
Aranybor
Gorgiász és Augustinus hogyha ivott belőle,
már nem nyers húsként tekintett a nőre.
A kognitív nyelvészet gondolatként analizálja;
pácként issza magába a mélyhegedű fája.
Névátvitel? Összenéző szavak?
Szótlan képek. Egymásnak látszanak.
Hogy megtudjuk végre
Ahogy a válltömések
kiszakadnak a zakókból
a vállfák összerezzennek az öltözőben
a hegedűtokból
magyarázza a nyikorgó pulpitus
onnan indul útnak a szonáta
s most minden ruhadarabjukat
vetkőzzék le a vonósok
majd a zongorista hagyja el helyét
hozza be a piros festéket
egy befőttes üvegben
és mázolja be
a brácsás arcát
majd a trombitás kezdjen sikoltozni
hogy kitörjön a nézőtéren a pánik
ebben a pillanatban
sötétüljön el a szín
szólaljon meg az üstdob
s egy hegedűtokból
másszon elő a klarinétos macskája
hogy megtudjuk végre
mi cincálta szét a válltöméseket?
Mondtam-e?
Nem tudom, mondtam-e már Neked,
hogy az égboltot láttam
tükröződni szemedben. Láttam a tavat is, ahogy
a szembogaradban fodrozódott.
Nem tudom, mondtam-e már Neked,
mert annyi mindent álmomban mondok el,
és sokszor nem figyelsz, mert nem kedveled a bókjaimat,
csak hallgatsz és lapozgatod a tájakat
a nagy képeskönyvben, amit tőlem kaptál.
Nem tudom, említettem-e már Neked,
hogy megpillantottam a bokádon
azt a kis tetoválást, eszembe jutott
a Hold, arra hasonlít ez a jel,
és titokban megcsókoltam éjjel,
mikor egyik oldaladról a másikra fordultál.
Ez aznap volt, mikor éjféltájt besurrantam a lakásodba;
nem mertél velem tartani a koncertre,
mert a vihar leverte az üvegburákat a lámpavasakról.
Nem tudom, mondtam-e már ezeket Neked,
ha nem, kérlek, erősíts meg hitemben,
hogy érdekel, mi zajlik bennem,
mikor nézlek vagy simogatlak.
Én is csak sejtem, amit sejtesz,
mikor benyúlsz zakóm alá egy kis melegért,
vagy lelkeddel röntgenezed tűnődésemet.
Mágia
A lehető legtermészetesebb módon
forgattam a ceruzát kisgyermek koromban.
Rágtam radíros végét a puha B-s ceruzáknak,
nézegettem és szagolgattam őket.
Nem érdekeltek a csörgők, gumibabák,
az irónokat szerettem babrálni, dajkálni.
Érdekes módon nem tettem magamban kárt
a hegyes ceruzákkal. Négy-öt évesen már nemcsak
firkálmányokat gyártottam: házikókat rajzoltam
ormótlan kéményekkel, ereszig érő muskátlikkal,
küszöbön ülő kutyákkal. Nagy becsben tartottam
a ceruzahegyezőt. A tolltartó volt a fellegvár,
honnét a katonáim harcba mentek.
Még hatodik születésnapom előtt
végére értem az ABC-nek, a mama minden este
megtanított egy-egy betűt. Hatalmas felfedezés volt,
hogy a számból kijövő hangokat lerajzolhatom.
És sorra megjelentek füzeteimben a mamám
és köztem lezajlott beszélgetések.
Úgy vigyáztam rájuk, mint legféltettebb kincseimre,
nehogy ellopja valaki rögzített dolgainkat,
nehogy megszökjenek a betűk az éj leple alatt.
Azután éjjel-nappal írtam,
másoltam a Bibliát, mint egy szerzetes.
Beszippantottak a kalligráfia csodái,
az egyszerű betűk tipográfiája.
Középiskolában különös gondolatok
firkálták össze tankönyveim lapjait.
Először régies stílusban.
Majd a mama okos tanácsot adott:
„Mai nyelven írjál, fiacskám,
amit beszélünk napközben, azokat.”
Mikor első versem megjelent egy folyóiratban,
boldognak éreztem magam.
Kinyomtatták, amit gondoltam. Végre vagyok valaki.
Majd jöttek a mérlegbeszámolók, szakdolgozatok,
költségvetési jelentések, szakkönyveim
nyersének csiszolása – s a varázslat megkopott.
Ötvenéves koromban ismét felbukkant a mama szelleme.
Hozzám hajolt bizalmasan s a fülembe súgta:
„Most már tényleg írnod kellene.”
