Nem tudom, bánom-e – Szőke Imre Mátyás novellája

 

 

 

Első barátom mindjárt egy furcsa szempár. Nagyanyám könyörtelen megfogalmazásában: „annak a kölyöknek kiégette egyik szemét a mész”. Ettől persze a mama még nem érzékenyült el, inkább sorompóba állt, hogy semmiképp ne barátkozzak olyan fiúval, aki nagyobb és furcsább nálam, akinek „a szeme sem áll jól”, sőt, a szemébe nézni ennyire rossz érzés.

 

Mama nagy, szürke dézsában mosogat és közben énekel. „Az a szép, az a szép, akinek a szeme kék...”

     Úgy énekel, mint Honthy Hanna, talán egy kicsit szebben. Mindjárt következik, hogy „Hajmási Péter, Hajmási Pál…”

     Piros-fehér kockás konyharuhával törölgetek, és egy életre megtanulom a dalokat. De csak nagyon sokára tudom meg, mi az a barométer, mi az, hogy imponál.

 

Mama és papa nem barátkoznak senkivel. Körülöttük mintha mindenkinek kiégette volna szemét a mész. Talán azért, mert nem idevalók, ahogy a többiek sem, erre a gyártelepre, mindenki csak úgy, nemrég jött valahonnan. Mondjuk, húsz-harminc éve.

     Apámnak állítólag vannak haverjai, de nyilvánvaló, hogy csak a pénzéért szeretik. Mama biztos benne.

     Apám festő-mázoló, maszekban keres egész jól, de mi ebből sohase látunk semmit. Elkölti az egészet nőkre meg haverokra valahol Pesten. Vacsora után piros arccal áll a szoba közepén és kiabál a mamával: „Mert maga aztán mindent jobban tud!” Semmi kedvem megint öblíteni és törölgetni a tányérokat. Sietek lefeküdni, és dúdolgatom magamban, hogy „aki ...neka szeme fekete”. Ez a lezárás végtelenül tetszik.

 

A mész: fehér por. Vászonnadrágos, pecsétes trikós férfiak hordozzák körbe-körbe a gyártelepi utcákon, nyeles teknőben, fakerekű talicskában, nejlonzsákban, vigyorognak és dohányoznak, minden falat le fognak meszelni, minden budit fertőtlenítenek, vizet öntenek a mészbe, fröcsköl, és fúj a szél, egymásra dőlnek a fekete eperfák, beteg szamárhangon bőgnek a szőlőtőkék, ribizlibokrok és kardvirágok, a kíváncsi kisfiúk csapata csattogva fut, rohan hazafelé, kigyulladt szemgolyókkal, szemükre szorított apró ujjaik közül láng csap a szúnyoghálós ablakokra. De velem minden rendben. Nagyanyám a kapu előtt áll a szoknyaszakító szélben és a nevemet kiáltozza. „Jani! Jani!” Elkészült az ebéd, finom illatok szállnak. Húslevest, főtt kukoricát, piros dinnyét és rántott húst fogunk enni. Ilyen ez a nyár. Mielőtt asztalhoz ülünk, megkérdezem a mamát, hogy szép vagyok-e. Szemeim érintetlenek és kékebbek, mint a betonút. Vigyáztam. Elkerültem az emésztőgödröket és nem néztem oda, mikor a fekete maszkos ember hegeszteni kezdett. Pedig az a legizgalmasabb, ellenállhatatlanul vonzó látvány errefelé.

 

A barátom egyik szeme.

 

A Petőfi utcát kettérepesztette a Petőfi tér, folyót egy ék alakú sziget, és ennek a szigetnek kiszélesedő meredélyén nem is állhatott más, mint a Petőfi Sándor Óvoda és Általános Iskola, cementlábú, piros, kék, okkersárga vasrácsok közé kerítve. A nem túl széles folyó egyik ága hirtelen elhalt az iskola sarkánál, míg a másik vígan folydogált tovább, messze-messze, akác- és vadsóska illatban, vagy jégcsapokkal díszített ereszek alatt, a Posztógyár utcai kereszteződésig. Itt éltünk mi, ezen a hosszanti ágon, zöld kovácsoltvas kapu mögött, az ötvenkilences számú házban. Petőfi Sándor mellszobra pedig a Petőfi téren állt, nézett az örökkévalóságba vakon, míg esténként a kisdobosok és úttörők körülötte fogócskáztak, vagy homlokukat a hűvös, fehér kőnek támasztva kezdték a bújócskát. Aki ezen a környéken nőtt fel, és mégsem lett belőle költő, forradalmár, vagy legalább posztógyáros, az magára vessen. A kiégett szemű fiú és én nem lettünk azok. Azt hiszem.

 

Mama pesti lány. Valaha még a Róbert Károly körúton is lakott, és én mondom, hogy ez a Róbert Károly körút csodálatos egy környék lehetett, mert mindenkinek megváltozik a hangja, ha szóba kerül, elegánsabban, mesésebben kell kiejteni, nem úgy, mint azt, hogy Csepel; de akkor a mamának még másik munkája volt, másik szoba-konyhája és másik férje, valami rongyos csirkefogó.

     Ötéves koromtól kezdve neveltetésem fő iránya, hogy efféle rongyos csirkefogó ne legyen belőlem. Ne igyak, ne kártyázzak, ne legyek lusta és ne nőzzek, szóval, ne legyek olyan, mint állítólag az apám, a mama apja, a férjei, a szomszéd, a szomszéd apja és fia, a teljes gyűlölt rokonságunk, és általában véve minden férfi. Nekem erre, hála istennek, van is némi esélyem. Mert az én kis kerek arcom annyira szép, ha rendesen megfésül engem a mama, akár egy kislányé, és ha az volnék, egy kislány, akkor hívhatnának engem Zsuzsikának.

 

„Megy a Zsuzsi vonat, csattognak a kerekek...”

 

Előveszem a főzőkanalat!

Ne!

Kikapsz!

Ne!

Ó, te rosszaság!

Én nem vagyok rosszaság!

Csak a rosszaságot tanulod mindenkitől.

Nem!

De!

Nem!

Előveszem a főzőkanalat!

 

Negyven évvel később feminin alkatomat így nyugtázta egy bedühödött autós a volán mögül:

„Miért nem takarodsz innen a kurva anyádba, te hormonzavaros idióta?!”

Nem az ital beszélt belőle.

 

Viszont íme, a fenti párbeszéd édelegve és bájologva talpcsiklandozás közben:

Előveszem a főzőkanalat!

Ne!

Kikapsz!

Ne!

Jaj, te rosszaság!

Én nem vagyok rosszaság!

Csak a rosszat tanulod mindenkitől. m – m

Nem is!

De is!

Nem is!

Megmondalak az apádnak.

Engem nem, engem nem, én kiskutya vagyok.

 

Az emlékeimben szinte mindig nyár van. Mintha minden, ami számításba jöhet, nyáron történt volna velem, vagy mintha soha semmi nem számított volna, csak az, hogy süt a nap.

 

„…vígan énekelnek az úttörőgyerekek.”

 

 

Mama most Honthy Hanna-hangján, a fürdővíz melegítése közben megtanít nekem egy dalt, amit ő maga is a saját mamájától tanult, repesve várom. Közvetlenül és humorosan azt akarja mondani vele, hogy lopni nem szabad, átvitt értelemben pedig azt, hogy a rosszaság mindig lelepleződik, a kis csalafintáknak reménykedniük nem érdemes, előbb-utóbb úgyis megkapják büntetésüket. Hallgassuk meg ezt a tisztán áradó természetes szopránt, amint hangról hangra fölfelé kapaszkodik, majd ugyanilyen szabályos léptekkel ereszkedik alá:

 

Dó, ré, mí, fá, szó, lá, tí, dó,

szalonnát lopott a zsidó.

De a hentes észrevette,

a kolbásszal jól elverte.

 

Egyetlen hangot sem téveszt el. Nekem is jók az adottságaim, könnyedén tanulok, főleg, hogy közben végig felszabadultan kacagunk. Amikor mama azt énekli, hogy „a kolbásszal jól elverte”, fenyegetően felemeli egyik vaskos, szeplős kezét, de ahelyett, hogy megütne, csak csikiz és hajtogatja: „Úgy ám, büdös kölyke, úgy ám büdös kölyke!”, én meg csak nevetek és nevetek. Olyan kicsi vagyok még, olyan friss és vidám. Csak az éjszakák ne jönnének. Mert a sötétben valami borzasztó dolog történik velem, és reggelente magam alá vizelve, hideg, sárga tócsában ébredek.

 

Mama gyakran kérdezgeti, mit csináltak velem odaát, ki ijesztett meg ennyire, talán rémtörténeteket mesélt valaki? Három fiát felnevelte, de egyikük sem pisált az ágyba. Nem tudja elképzelni, mi történhetett, mérgelődve gyűri mosógépbe a lepedőt. Most vizet kell melegíteni. „Rád ijesztett az a fiú?” – kérdezi közben, és anyám öccsére gondol. „A Lajcsi volt, ugye?! Biztos az beszélt be neked valamit.” Tény, hogy egész életemben undorodni fogok ettől a sráctól, és mindenkitől, akit Lajcsinak hívnak, Lajosnak, Lajos bácsinak vagy néninek, igazán mindegy. Pedig ő volt az egyetlen, aki „odaát” játszott velem, és nemsokára majd ő tanít meg biciklizni is.

 

Visszajön a szobába, feltérdelek az ágyon, és amennyire bírom, átkarolom kövér derekát.

– Itt most már nálatok mindig lakhatok?

– Hát persze! Ha jó leszel.

 

Szúnyoghálós ajtónkra alul-felül mágneszárat szerelt a papa, jellegzetes kattanással nyílik és csapódik be; szeretem ezt a hangot, amennyire szeretem a vékony, zöld-fehér nyílászárót kézzel taszigálni, de ki- és berúgni még ennél is jobban, mondjuk hátranyújtott lábbal, belsővel, mérlegállásban, vödörrel a kezemben, mint egy kis kötéltáncos, de a családban senki sincs elragadtatva ettől a mutatványomtól, folyton csak rettegnek, és szajkózzák szigorúan, hogy mindjárt leesik a zár. Pedig igenis ki lehet számítani a mozdulatot, amelyik se nem túl erős, se nem túl gyenge, amikor lábunk érintése nyomán a vas éppen megfelelő sebességgel közelítheti meg a mágnest, hogy végül olyan csöndes, gyönyörű kattanással zökkenjenek egymásba, amilyet azóta sem hallhattam sehol. Apám viszont, ha bedühödik, tényleg azt csinál, amit akar. Ezt a szúnyoghálót is csak úgy „bebassza” maga után, „mint egy őrült”, és mindenki el van keseredve, és azt mondják, hogy „nézzenek oda, zeng tőle a ház”.

 

Bemenni Pestre, az nagy szó. Tisztára másképp kell öltözni, mint Csepelen, és muszáj felkészülni rá, nehogy az ember valami módon szégyent hozzon magára, vagy bajba kerüljön, vagy baleset érje a veszélyes és hatalmas közlekedési eszközökön, amelyek közül a leghatalmasabb, bár nem a legveszélyesebb, egyértelműen a csepeli HÉV zöld-sárga szerelvénycsíkja, csúcsidőben hat tömött kocsival, napközben három majdnem üressel. Amikor szikrázó pikkelyein a Szabadkikötő felől bekúszik a Rákóczi út földszintes házai közé, tényleg olyan, mint egy nyelvét öltögető óriáskígyó a gyerekszoba játékkockái között. Igazi veszélyt és kalandot azonban az újabb és újabb generációk számára csak az „erzsébeti tuja” tartogat, mert ennek az ütközőire felkapaszkodva bliccelnek néhány megállót a legvagányabbak, vagy épp hátul széthúzva a fémesen csillogó harmonikaajtót kiállnak a magas lépcsőre, arcukat a menetszélbe fúrják, és azután majd leugranak, ha jön a kalauz. Egyébként úgy alakult, hogy az enyém lett szinte az utolsó generáció, amelyik ebből a szórakozásból kivehette a részét, mielőtt az erzsébeti tuját elavultsága miatt kivonták a forgalomból, és helyette rövid, farmotoros buszok kezdtek arra járni. Nem tudom, hogy bánom-e. Nem tudom, hogy bántam-e valaha, de azért, hogyha rágondolok, egy kicsit mindig szomorúvá tesz. És igen, kipróbáltam az ütközőt, szédítő és félelmetes volt. Jobb szerettem a lépcsőkről ugrani lefelé, amikor a tuja, akár egy sebesült vad, már csak szuszogva, lomhán vonszolta magát.

 

Anyu Erzsébetre költözött.