Erdély-képek a kortárs prózában

 „Madártávlat – Erdély, Magyarország, Erdély-képalakulás a prózairodalomban” – címmel rendezte meg 12. Írótáborát az Erdélyi Magyar Írók Ligája a Sepsiszentgyörgy melletti Árkoson március 27. és 30. között. A meghívott irodalomtörténészek kritikus, elfogulatlan előadása gondolatébresztő volt, kár, hogy a vizsgált alkotások szerzői nem voltak jelen. Műveikről érdemben vitázni ugyanis csak az ő jelenlétükben lehetett volna.

Erdély-képek a kortárs prózában            

Miként alakul az Erdély-kép a kortárs magyar prózairodalomban, mennyiben tér el a Magyarországra emigrált, erdélyi születésű írók: Nagy Koppány Zsolt, Tompa Andrea, Csender Levente, Vincze Ferenc és Dragomán György prózavilága – ezekre a kérdésekre keresték a választ az E-MIL Írótábor nyitónapjának délelőtti előadásai.

Szatíra és antiutópia 

Elsőként Pécsi Györgyi értekezését hallgathattuk meg Nagy Koppány Zsolt legújabb, Nem kell vala megvénülnöd 2.0 című regényéről. Az irodalomtörténész távollétében szövegét László Noémi, az E-MIL elnöke olvasta föl az érkezés estéjének jó hangulatától még kissé fáradt, de már ébredező költőknek, íróknak.

A részletes tanulmány szerint a három részből álló regény izgalmas, dinamikus formaváltó kísérlet. A Feljegyzések a hivatalból című első rész katartikus szatíra az állami hivatalnokokról, de az olvasót – véli Pécsi – inkább irritálja a gyakori, indokolatlan vulgáris szóhasználat. A második rész, Az angol tanár evangéliuma lazán kapcsolódó tárcanovellái a magyarországi társadalomról fogalmaznak meg derűsen gyilkos kritikát. A nem kell vala megvénülnöd 2.0 című záró harmadban, az öregedés antiutópiájában az előző két rész fergeteges szatíráját furcsa, tragikus hangvétel, a nevetést a halál, a könnyed eleganciát a fojtogató keserűség váltja föl.

Nagy Koppány Zsolt előző, Amelyben Ekler Ágostra emlékezünk című könyvében Magyarország ironikus ábrázolásával erősen lírai, érzelmes Erdély-képet állított szembe. Magyarország a felületes, híg személyiségek gyűjtőhelye, szemben a komoly, súlyos erdélyiséggel, amely minden valódi érték hordozója.  Míg az író előző kötetét a két országhoz való érzelmi viszonya tette élményszerűvé, újabb műveiben világszemléleti és prózapoétikai szempontok kerülnek előtérbe.

A fehér király és kolozsvári bordélyok

A második előadó, Erős Kinga a táborlakók örömére nem irodalomtudományos szakszavakkal megtűzdelt szöveget olvasott föl, hanem szabadon taglalta Dragomán György A fehér király című művének erdélyiségét, majd Csender Levente és Vincze Ferenc novelláira tért ki röviden.

A fehér király nagyon izgalmasan megírt, kifejezetten olvasóbarát könyv, amelynek egyik előnye a narráció, a „lebegtetett történet”, a „ziháló” nyelv. A szerző gyerekkori élményei alapján jeleníti meg a ’80-as éves romániai diktatúráját. Mégsem a helyszín vagy az apró adatok a fontosak – nyugati olvasó számára akár egy afrikai ország kommunista múltjában is játszódhat a regény. A könyv erőssége a kisfiú és az édesanya közötti érzelmi szál kibontása. A szerző érzékelteti ugyan a kisebbségi létkérdést, a nemzetiségek viszonyát, de ezek mellékszálak, a hangsúly a történeten van. Egy tipikus sikerkönyv, amellyel egy amerikai is tud azonosulni – vélte Erős.

Csender Levente és Vincze Ferenc novellái más perspektívában mozognak, céljuk nem az olvasó szórakoztatása, ezért nem lehetnek „sikerkönyvek”. Mindkét író a hetvenes évek végén születettek nemzedékének a tagja, akik a szüleik döntése alapján kerültek ki Magyarországra. Ennek a közegnek a folyamatos idegensége, a rögvalóság és az ezzel szembeállított, idealizált Erdély-kép kerül írásaik középpontjába, a műveik ettől rendkívül erősek.

Demeter Zsuzsa irodalomkritikus, a Helikon szerkesztője Tompa Andrea két könyvéről beszélt. Első regénye, A hóhér háza kolozsvári családtörténet a harmincas évekből. Sokat megtudhatunk belőle a korabeli kulturális életről, de a túlzsúfoltság, a rengeteg adat elhalványítja a fikciót, a humor és irónia hiánya pedig rendkívül patetikussá teszi a könyvet. A Fejtől s lábtól erdélyi provinciatörténet, amelyet nem hiába övezett szakmai elismerés, pozitív kritikai visszhang. Két fiatal orvos: egy magányos férfi és egy magányos leány különös kettősét rajzolja meg. Itt is nagyon sok információval találkozik az olvasó, ami kedvét szegheti. Kolozsvár és Erdély korabeli viszonyai, a Trianon-diskurzus mellett arra is fény derül, milyen szexuális tabuk voltak akkoriban, és „megismerhetjük” a kolozsvári Virág utcai bordélyházakat is.

A meghívott irodalomtörténészek kritikus, elfogulatlan előadása gondolatébresztő volt, kár, hogy a vizsgált alkotások szerzői nem voltak jelen. A délutánra tervezett kerekasztal-beszélgetés valószínűleg ezért is maradt el, a műveikről érdemben vitázni ugyanis csak az ő jelenlétükben lehetett volna.

A vers lélegeztető valami

Késő délután Szentmártoni Jánossal, a Magyar Írószövetség elnökével Király Zoltán, az E-MIL ügyvezető elnöke beszélgetett arról, hogy mit jelent számára a haza, a vers, és természetesen a jelenlegi magyar kultúr- és irodalompolitika is szóba került. „Számomra a vers egyrészt terápia, másrészt egy lélegeztető valami. Mivel egyre fogy körülöttünk a levegő, jó, ha a verset magunknál tartjuk, mint lélegeztető eszközt” – mondta Szentmártoni.

Majd arról beszélt, hogy minél inkább korosodik az ember, annál több gondja-baja van, és egyre ritkábban csöngetnek be a múzsák az ajtaján, ezért nagyobb energiát kell szentelnie a szövegekre. Létezik ihlet, de a versen dolgozni is kell. Kezdő költőként szabadgondolkodónak érezte magát, ma úgy látja, az abszolút szabadságban az ember elveszik, ha nem térképez fel magának egy koordináta-rendszert. Olyan költőktől tanult nagyon sokat, mint Nagy László vagy Kárpáti Kamill. A vidék, a népiség és a külvárosi világ mitológiája hatott rá, később pedig a városi közeg mítosza, illetve egyik közismert művelője, Orbán Ottó. Ezek nagyon fontos élmények annak megfogalmazásához, hogy mi a haza, hová is tartozik. Költői példaként Szentmártoni János részleteket olvasott föl a Dunavarsányi levelek című ciklusából.

A nap záróakkordjaként a táborban részt vevő prózaírók: Balázs. K. Attila, György Attila, Zsidó Ferenc és Potozky László olvastak fel legújabb műveikből.

„A börtönnel megszolgáltam a jogot a szabadságra”

A második nap az E-MIL közgyűlésével indult, délután pedig Bodor Ádámot hallgathattuk meg, akit Fekete Vince, a Székelyföld főszerkesztő-helyettese kérdezett. Az író elmondta: akkor szereti igazán az írást, ha kívülállóként is tudja élvezni a szöveget, és úgy tudja olvasni a saját műveit, mintha egy jó kortárs írót olvasna. Az elvetélt dolgokat nem szereti. „A mulasztások a magánéletben sem pótolhatók, a művészetben egyenesen vétek ilyet művelni” –fogalmazott.  Majd arról beszélt, milyen volt a viszonya a hatalommal a két év börtön után, amelyet politikai elítéltként kellett eltöltenie Szamosújváron. „A börtönnel megszolgáltam a jogot a szabadságra.”  Rendkívüli esemény túlélője, s szerencsés, hogy fiatalon történt vele mindez, mert másképp bizonyára rendkívül keserű embert formált volna belőle a megpróbáltatás. 

Műveit sosem cenzúrázták, nem tett semmiféle engedményt a hatalom irányába. Politikai rovott múlttal nehéz volt íróként megélni, nem alkalmazhatták irodalmi lapnál, márpedig ő az íráson kívül máshoz nem értett. Másfél flekkes tárcákat írt a korabeli lapoknak, folyóiratoknak, körülbelül százötven ilyen írása született, ezek egy része Az utolsó szénégetők című könyvében jelent meg. Magyarországra való emigrálása után a  Magvető Kiadó lektoraként dolgozott, akkoriban nagyon sok fiatal prózaíró kéziratával találkozott. “Az íráshoz kell egy egyéniség, másképp nincs hangja a szövegnek. Tiszta lelkiismerettel nehéz biztatni bárkit is, az írás nem egy hálás ügy” – állapította meg. Mit emelne ki az életéből? – kérdezte végezetül Fekete Vince. “Az egészet a rosszal együtt. Az élet akkor teljes, ha a spektrum valamennyi színe benne él az emlékezetben”.

A tábor záróestéje a költészeté volt: Bálint Tamás, Benő Attila, Bogdán László, Dimény-Haszmann Árpád, Karácsonyi Zsolt,  Márkus-Barbarossa János és Varga Melinda olvastak fel két-két verset. Az est fénypontja mégsem a lírikusok felolvasása volt, hanem Lakatos Mihály harmonikája, s a felcsendülő népdalok, magyar nóták és operettrészletek hatására egyesek még táncra is perdültek.

Varga Melinda

Fotók: Dimény-Haszmann Orsolya és Dimény-Haszmann Árpád