Adventi körkérdés 3.

Az Irodalmi Jelen az adventi időszak jótékonysági akciói közepette két kérdéssel fordult írókhoz, költőkhöz: „Tettek-e már jót önnel ismeretlenül?” és „Mi volt élete legfontosabb ajándéka, amit kapott vagy adott?” Ezúttal Csendes Toll (Jász Attila), Lackfi János, Márton László, Sárközi Mátyás válaszait olvashatják – volt, akit másképpen ihletett meg a két kérdés.

Csendes Toll:

Tegnap a soproni vasútállomáson, a SPAR előtt megszólított egy Mikulás. Szakálla őszes, a teste, a tartásból láthatóan fiatalos, és mivel hajléktalan volt, látszott, hogy arcát rendesen nyúzza az idő, a látható részét legalábbis. Szevasz, szólított meg, majd motyogni kezdett valamit, nem értettem belőle egy kukkot sem. Sietnem kellett, bő tíz percem volt a vonatig, és otthon, két órával messzebb, nem volt kenyerem. Kifelé a boltból, ha lesz apróm, adok, ha erről van szó. Bólintott, siettem. Kifelé nem láttam sehol, majd megtaláltam a bevásárlókocsiknál, ott vizsgálgatta, nem hagyott-e bennük valaki pénzt. Kapkodva belekotortam a pénztárcámba, százasom nem volt, egy kétszázast meg valami aprót tettem sokatmondó tenyerébe. Fordultam is el, irány a peron, de megállított, hogy neki még ilyen csodálatos ajándéka nem volt. Hogy ennyit kapott volna. Elszégyelltem magam és embertársaim nevében is. És azt motyogta, hogy jön majd, becsönget kellemes ünnepeket kívánni. Rendben, úgy legyen, mondtam neki. Hogy megválaszoltam-e a feltett kérdésekre, nem tudom. Ezt a választ az élet írta, nem én, csak lejegyeztem.

(Fotó: Hegedűs Gyöngyi)

 Lackfi János:

Öt gyermekem van, mellettük nincs szükségem extrém sportra. A mi családunk élete köznapokon nem gyertyafényes idill, sokkal inkább artistaszám fenn a cirkuszkupolában: ha észnél vagy, kinyúl egy kéz, időben elkap, és nem zuhansz le. Nagyon kell figyelni a többiekre. Két éve eladtuk kis házunkat, azzal, hogy szép újat építünk majd helyette – a költözés estéjén ezer dolgom lett volna még, ám csak gubbaszkodtam a méregdrága, átmeneti albérlet teraszán, a sötétben, egy sámlin. Összenyomott engem ez az egész, mintha tönkretettük volna az életünket, pedig ezerszer átgondoltuk a döntést. Hallottam, hogy a házban szólongat egyik-másik gyerek, mégsem volt erőm felállni. Hirtelen nyílt az ajtó, megjelent legkisebb, nyolcéves lányom, átölelt, és azt mondta: „szeretlek, apa”. Aztán visszaszaladt a házba. Érzelgősen hangzik vagy sem, akkor ez volt a kinyúló kéz, mely tovább lendített. Mint egy rendes apa, egy rendes ember, képes voltam felkelni, vacsorát teremteni elő a káoszban a gyerekeimnek. Nos, ez a Karácsony egyik nagy titka: nem mindig az az erősebb, aki annak látszik. A gyermek nézésével, közelségével mázsás terheket vehet le a felnőtt vállakról. Egy újszülött megtarthatja tenyerén az egész világot. 

Márton László:

„Tettek-e már jót önnel ismeretlenül?”

Gyerekkoromban a 31128-as Bokányi Dezső Általános Iskola és Úttörőcsapat (Budapest, Hernád utca 46), ahol az első négy osztályt jártam, kapcsolatban állt egy leningrádi iskolával. A kapcsolat lényege az volt, hogy a két iskola tanulói a Nagy Októberi Szocialista Forradalom évfordulóján kölcsönösen megajándékozták egymást. 1967-ben például én küldtem egy ismeretlen leningrádi tanulónak egy "Matchbox" autót (Chevrolet Impala), és kaptam egy másik ismeretlen leningrádi tanulótól egy szép kerek kitűzőt a forradalom 50. évfordulója tiszteletére, egy 50-es számmal. Rögtön ki is tűztem, és amikor fogócskáztam a folyosón, rögtön el is kapott Madarász Csilla néni, az arcomba kiáltván: "Hogy merészel rohangászni az, aki ötvenfillérest hord az iskolaköpenyén?" Tényleg olyan volt az ajándékba kapott kitűző az 50-es számmal, mint a régi ötvenfilléres érme, csak éppen egy tű is hozzá volt erősítve. Hazaérve letettem a konyhaasztal sarkára, többé nem hordtam. A leningrádi ismeretlentől ajándékba kapott szúrós ötvenfilléres még sokáig ott volt a konyhaasztal sarkán. Aztán egy reggel már nem volt ott. De akkor már 1968-at írtunk.

„Mi volt élete legfontosabb ajándéka, amit kapott vagy adott?”

Egyszer jótékonysági célra elajándékoztam az egyik kéziratomat. Egy árverésen valaki meg is vásárolta. Sem azt nem tudtam meg, hogy kinek a birtokába került a kézirat, sem azt, hogy a bevételt kinek vagy kiknek a javára fordították. Akkor jöttem rá, hogy egy ajándékot a vele kapcsolatos nemtudás tesz igazán fontossá. 

Sárközi Mátyás:

„Tettek-e már jót önnel ismeretlenül?”

A jótétemény, amiben gyermekkoromban egy számomra ismeretlen jótevőtől részesültem, életfontosságú volt. 1944-ben, az ország német katonai megszállása, és Adolf Eichmannak, a zsidóság kirtásával megbízott SS-tisztnek a budapesti megérkezése után, úgynevezett "csillagos házba" kellett volna költöznünk budai villánkból, amit a Gestapo az irodái számára kisajátított. Apám akkor már munkaszolgálatos volt, anyám pedig kijelentette, hogy csillagos házba nem megyünk, mert úgy érzi, hogy annak rossz vége lehet. Ekkor az a Balatonkilitiről friss tojással, túróval, tejföllel hetente felutazó, fiatal parasztasszony, "a Rózsi", kézen fogott és magával vitt. Bár csak néhányszor láttam, én, a hét éves kisfiú, minden további nélkül elmentem vele. Így menekültem meg Balatonkilitin Hitler gonoszságától. Bátor életmentők anyámat és a testvéreimet is befogadták, csak apám, a költő Sárközi György halt meg a Balf-i táborban, Szerb Antal társaként.

„Mi volt élete legfontosabb ajándéka, amit kapott vagy adott?”

Visszatekintve sok év messzeségébe, talán meghatározó fontosságú volt, hogy az egyik karácsonyon - hat éves lehettem - a szüleim előfizettek nekem a Pajtás című gyereklapra. Akkor határoztam el, hogy ha felnövök, újságíró leszek.