Heródes katonái – Ritter Lenke novellái

Itt nem mehettünk misére, mint odahaza, itt nem áll a templomban karácsonyfa és betlehem sincs. A közös imát elsőként tiltották meg, amikor elkobozták a bibliákat is.

HERÓDES KATONÁI

RITTER LENKE NOVELLÁI

Karácsony, brjanszki erdő, 1945

Én sohasem jártam a brjanszki erdőben, különösen nem 1945-ben. De tudok mindent, ami ott történt, mert ott járt Kővári Béla, anyám öccse. Utolsó éves joghallgató volt a pécsi egyetemen, amikor leventeként besorozták. Teherautóra, majd vonatra rakták, s bevetették a front hézagaiba, „megállítani” a Berlin elleni orosz offenzívát. A Wermachtban elszenvedett sérelmek hatására alig várta, hogy csapata megadhassa magát az oroszoknak, s egyetlen puskalövés nélkül megússza az egész értelmetlen háborút. Nem politikai szempontból tette ezt, sokkal inkább józan realitásérzékből, mivel ezt látta a legrövidebb útnak a családjához való visszajutáshoz.  Mindennapjairól egy nagyobb bélyegnél alig szélesebb reklámfüzetben naplót vezetett, mely csodamódon megmaradt, sőt eljutott a címzetthez, nagymamámhoz.

Döntjük, döntjük a fákat – írja –, s gondolom, egyre többet gondolt karácsonyra, hiszen fenyőt is döntöttek számolatlan. De ez nem örömosztó lett, hanem tűzifa, avagy vasúti talpfa, mert a tiszt, aki zöldre festett kocsiján járta a tábort állandóan elégedetlenül kiáltozott, hadonászott hosszú csövű Mauser pisztolyával, talán szitkozódott, mert nem találta elegendőnek a tempót. Vajon mit gondoltak erről a fák? Vajon milyennek látnak ők minket? Vajon tudják, vajon értették, hogy mi nem önszántunkból zúztuk törtük örökzöldjüket, hanem kényszerből, parancsra? Vajon fel tudják fogni, hogy nem minden ember egyforma? Mert valóban nem egyforma. Nemcsak a rabok és a fogva tartó őrök nem egyformák, hanem ma reggel meg kellett tudnom, hogy a magyar rabok se egyformák. 24-én reggel váratlanul elmentek a délvidéki és felvidéki nemzetiségek. Ugyanabban a hadseregben szolgáltunk, de ma ők is hazamentek. Az erdélyiek már előbb. Az igazi románok, szerbek és szlovákok még előbb, már hónapokkal előtte. Vajon ki adja ki ezeket az utasításokat? És miért? És miért dobnak az oroszok, vagy beloruszok fagyott krumplit és káposztát ajándékul, s miért üvölt a Mauseres ma a kapuban. Nem, nem a fagyott káposztaleveleket szedik el, amiket széttépet már a menet, nem a krumpli darabokat. Fenyőgallyakat keresnek, ezeket tépik ki a lyukas kabátok alól. Úgy látszik ettől fél a komiszár. Ez az, amire nincs jogunk. Hitre nincs jogunk.

Igen, itt a leghosszabb ideig az imakönyvekre vadásztak. Csak nagy ritkán juthat ilyenhez az ember. Csak azok érinthetik, akik haldokolnak, akkor rövid időre felbukkan egy, de utána eltűnik. Valaki eldugja. Nagyon eldugja. Az utóbbi időben eléggé fásult vagyok, de lelkileg erős. Testileg annál gyengébb. A magyar csoportban csak Laub Jankó és én vagyok szolgálatos, s a szent ünnepek délutánján falat sároztunk a meleg szobában. A szenteste elmúlt, anélkül hogy elsírtam volna magam, mint tavaly. Kaptam egy repeta jegyet, megettem egy cukorrépát, nyolc hónap után elszívtam egy pipát, s ez úgy elkábított, hogy felfeküdtem a priccsre, s ima közben elaludtam. Jó, hogy nem volt munkaszünet ezen a két napon, mert nem értem rá haza gondolni. Az ünnep első napján 12 szem krumplit, másnap egy kulacs-pohár birkapacalt sikerült egy-egy leves repetával megenni, s ez volt az ünnepi kalács. Majd elfelejtem. Szenteste Antal Gyuri bá, pécsi tanítóképzői tanártól egy zsebkendőt kaptam ajándékba. Ma este Rátok gondolok, drága Szeretteim. Nem sírok most, mint tavaly, mert itt minden erőmre szükség van. Rájöttem, hogy nem szabad ellágyulni, elkeseredni, s inkább minden szem fagyos krumplinak örülni kell. Jelszavam: „Mária segít minden időben!” Imádkozni és dolgozni.

Tudom, szomorú karácsonyotok volt nélkülem, s ahogy nézem a lányok fényképét, lelkileg én is ott ülök a nagyszobában veletek, háttal a kályhának, mert a hátam meg az orrom fázik… A múltkor kicsit meg is fagyott. Talán most ramsliztok Alival, Tamás Bélával, Gyula bácsival meg Papával. Mama meg a lányok olvasnak, de Valkó inkább kibicel, Gizi meg a leveleit bújja… Legalábbis régen így lett volna. Talán a Jóisten megengedi, hogy megtudjam hogyan is volt, s akkor jó lesz visszaemlékezni a karácsonyi répára meg pacalra. Istenem, segíts meg. Szent Tádé, tégy csodát, és sürgősen segíts haza. Mária, Édesanyám ne hagyj el sem engem, sem a családunkat.

Itt nem mehettünk misére, mint odahaza, itt nem áll a templomban karácsonyfa és betlehem sincs. A közös imát elsőként tiltották meg, amikor elkobozták a bibliákat, amint már mondottam. Csak egy papnövendék írta le emlékezetből a szentmisét, ezért most az jár körbe ünnepkor titokban. Én is ezt forgatom, áldozom. S ujjam elmorzsolja azt a pár tűlevelet, ami a kabáthajtókámban megmenekült a motozásnál. Most otthon vagyok, otthon.

A szeretet fénye átragyogja a távolt.

Kint dübörögnek Heródes katonái…

Még 13 napig hallotta, hogy dübörögnek, mielőtt mésszel öntötték le, ami a testéből megmaradt.

Karácsony, Varsó, l969

Kinézek az ablakon. Hullámos betontető, tipikus lengyel ipari épület. Balra a házsorok mögött fékcsikorgás, síneken kattogó villamosok csilingelése. Főút, karácsony előestéjén a Mokotow negyedben. Ez a Vigilia, a szenteste napja. Első karácsonyom Lengyelföldön, Varsóban. Miluszkánál és Leszeknél – első, egy szinte végtelen folyamból, hisz, ahogy most negyvenvalahány év távlatából visszatekintek, bizony a nyolcvanas években szinte minden karácsonyt náluk töltöttem a lányommal. Most 1969-ben még nincs lányom, férjem se, csak nagyon hideg van, mínusz 20 C-fok. Otthon, Pesten ez szinte elképzelhetetlen. Kaptam is Irénától – egy másik fogadott nénikémtől – lengyelül ciocámtól (ejtsd csocsámtól) –, egy bundát, mert a lengyel teleket nehéz bunda nélkül túlélni… Készül a tizenkét fogásos vacsora, halak, káposzták, kalácsok, de én semmihez sem értek igazán, a főzésnek még az alapjai is idegenek. Hogy a híres lengyel rakott káposztába mikor kerül a gomba, mikor a sült szalonna, s mikor az aszalt szilva, azt csak most hallom, amikor Miluszka és Leszek csipkelődve vitatja meg, hogy a családi hagyomány szerint melyik emlékezetes bigosz mikor volt igazán sikeres, s mikor melyik nagynéni járult hozzá igazán forradalmi újítással a családi hagyomány még magasabb csúcsokra emeléséhez. Persze, kiderült, hogy a folyamat azért fejleszthető szinte korlátok nélkül, mivel a hozzávalókat a nagybácsik és nagynénik kertjei termelik meg, s bizony más az íze a hideg, árnyékos domboldalon, s más a lapos, fátlan kertben nőtt fejes káposztának. A tömör vagy fodros faj alkalmazásáról nem is szólva. Hogy mindehhez hogyan, milyen hónapban kell begyűjteni a finom erdei gombákat, és ezeket füstölni kell-e, avagy savanyú lében a kamra mélyén őrizni, az már a művészet finom megérzését igényli.

Mondták és mondták a magukét kedvesen és szenvedéllyel, olyan kedvességgel és olyan szenvedéllyel, amelyet én életemben sohasem tapasztaltam. A mi családunkat szétbombázta a rendszer. Nagypapát akkor ütötte meg a guta, amikor a rádió bejelentette, hogy bejöttek az oroszok, a  nagybácsimat egy parányi naplóból ismertem csak, amikor egy Kiss János nevű szombathelyi postatiszt négy évvel a háború bejezése után szintén postatiszt apámat felismerve, el merte juttatni hozzá a halott nagybácsim  túlvilágról küldött üzenetét, és apámon keresztül jutott el Csokonyavisontára a nagymamámhoz. Ahhoz a nagymamához, aki még harminc évig élt, de  már soha nem láttam mosolyogni… Anyám letagadta nevét, hogy megszabaduljon a kuláklistától, apám meghalt a Don-kanyarban összeszedett betegségektől.

S én az érettségi elvégzésekor szembesültem azzal a ténnyel, hogy az ABC-ből nekem csak a B jut, a B lista. Hiába nyerek meg orosz és lengyel témájú versenyeket, hiába szerzek felsőfokú nyelvvizsgát oroszból, hiába végzek legmagasabb pontszámmal a versenyvizsgákon, mégis más neve jelenik meg az elfogadottak között. Mert aki harcolt a Nagy Szovjet-ország ellen fegyverrel, aki táborba került, az olyan bűnös, oly osztályellenség, amelyet hetedíziglen büntetni kell. Gyilkos arcok figyeltek, szimatoltak, ha valahol fel akartam emelni a fejem. Aki ebben a kétségbeejtő helyzetben mentőövet dobott, az Kerényi Grácia volt. Meghallgatott, ellenőrzött, majd meggyőzte barátait, hogy helyezzenek el az orosz–lengyel szakon, magyar vendégdiákként. Persze ösztöndíj, menza, bentlakás nem megy, de keressek magamnak valami barátnőt, akinél ellakhatok, s akkor mégis csak lesz egyetemi diplomám.

Idegenvezető voltam azon a nyáron a balatonföldvári táborban, és ott találkoztam Rajkával. Sokat beszélgettünk, elmesélem, hogy itt háromszor nem vettek fel, de Kerényi Grácia elintézte, hogy ősztől varsói egyetemista leszek, csak még nem tudom, hol fogok lakni. És erre ő „Elférsz nálunk, anyám biztosan belemegy”.  És augusztus végén ott ültem náluk, és hallgattam, hogy a mamája, Paulina Federman, hogyan kiabál: „Hozzánk jössz reggelizni, és képes vagy előtte bemenni a tejbárba és pirogot enni?”. Hát úgy, hogy képes vagyok mindig pirogot enni, bárhol és bármikor meglátom ezt a csupasz barátfüléhez hasonló, húsos tésztát… Csapódnak az ajtók, pakolnak, készülnek a svédországi kivándorlásra. Muszáj menni, magyarázza nekem Paulina, mert Rajka a balatoni nyár után kiment, kisétált Izraelbe, ahol tárt karokkal fogadták, és be akarták szervezni szovjet kémnek… kitűnő orosz nyelvtudása, helyismerete okán. Nem vállalta és ekkor máris egy kibucban szedi a zöldséget, ő, aki egy varsói bérházban nőtt fel. Hát erre senki sem számított. De sebaj. Ők mennek Svédországba, rosszabb, mint a Szovjetunió nem lehet… És így is lett. De még előtte elintézték a szállásomat. Hiszen ha ezt Rajka megígérte, az adott szó kötelez. Paulina elvitt egy kollégájához, Leszekékhez, azaz Leszekhez és Miluszkához, és ők hárman eldöntötték, hogy náluk fogok lakni. Meg voltam döbbenve, először láttam őket, és azt mondják, lakjam náluk! A lakás kétszobás, de a konyha nagyobb, mint a két szoba együtt. Befogadnak, mondták ilyen egyszerűen. Döbbenten kérdezem miért? Mert az élet ilyen: tégy jót, és akivel jót teszel szintén jót fog tenni másokkal… Ez olyan, mint egy végeláthatatlan kötelék. Légy nyitott, s akkor jobb lesz a világ. Tőlük tanultam azt, hogy nagylelkűnek lenni jó befektetés, valahol mindig visszatérül… Miluszka és Leszek mindig főznek, a fiuk kicsike, úgy 10-12 éves. Az asztalon pompás ételek, amilyeneket az Ilka utcában csak ünnepkor vagy akkor sem eszünk. Sonka, pástétom és a paradicsomon hagymakarikák. Szégyellem magam. Hogy jövök én ahhoz, hogy mindezt ingyen kapjam? Pedig ők sem gazdagok. Két mérnök, akik erejüket megfeszítve dolgoznak, hétvégén vidékre mennek, dolgoznak, gyűjtenek, elraknak, de – mondják –, lám megvan az eredmény is. Ezt tanuld meg Lenke.

Vacsora után megyünk a plac Zbawicielára az éjféli misére. A templom zsúfolásig telt, mindenkinek a szemében öröm. Milyen jó velük együtt lenni, együtt sírni és együtt nevetni a lengyelekkel… Nekik is van betlehemük, de az övék kevésbé rusztikus. Valóságos kis város, amelyben mindenki dolgozik, s ha az angyalok megfújják a harsonákat, mindenki dolgosan teszi azt, amit kell. Az éjféli mise után az ostyatörés. A hóesésében együtt megyünk haza Milusszal és Leszekkel… És végigbőgöm a lengyel éjféli misét, ott l969-ben Miluszka és Leszek mellett a padban… Milusz és Leszek otthona igazi otthon volt, veszekedés soha, jöttek-mentek a rokonok, főztek, főleg Leszek, és mindig gondoskodtak valakiről – Janina néniről vagy 10 évig. Ott lakott a nagynénjük a munkahelyük mellett, munka után nála kávéztak, hogy ne legyen egyedül. Reggelenként én vittem a cicájának a maradékot. Tejet nem kellett vinni, mert a tejet kihordták Varsóban, minden ajtó előtt, a lábtörlőnél ott volt reggel a friss tej, kecses literes üvegben. Az egyetemen az irodalomórák voltak a legjobbak, végre azt csinálhattam, amit akartam, csak az olvasás és az irodalom volt a dolgom… Varsóban az utcasarkok is mások voltak, mint Pesten. Varsóban minden utcasarkon virágárus volt. Mert Varsóban senki sem megy vendégségbe virág nélkül, és mindenkit virággal vártak a pályaudvarokon. Itt a férfiaknak is szoktak virágot adni… Varsóban másként él az ember. Varsóban valóban Isten tenyerén éltem. Mint a szivacs ittam, szívtam magamba az előadásokat, és döbbentem vettem észre, hogy milyen előnyt jelent, hogy magyar vagyok. Óh, egy magyar diáklány, miben segíthetek? Ez volt a hozzáállás. Az ószlávot tanító professzor félrevont, és azt mondta, nézze, látom, milyen nehezem megy magának, mentesse fel magát, hisz a magyar nem indoeurópai nyelv, elég magának lengyelül meg oroszul tanulni… Így lett egyetemi éveimtől máig, s így lesz halálomig, hogy Lengyelország számomra maga az élet… A  később születő lányom keresztszülei is lengyelek lettek, és a lányom is kislányának lengyel keresztszülőket választott. A lengyel barátok sokszor jobbnak bizonyultak, mint a rokonok, és ha sokáig – mondjuk fél évig – nem utaztam Lengyelországba, honvágyam volt. Két hazám lett, mint drága tanáromnak, Kerényi Gráciának. Lengyel írók hosszú sorát fordítottam és a lengyel kulturális miniszter kitüntetését kaptam érte… Ha honvágyam van, elmegyek a kőbányai lengyel templomba, lengyel nyelvű misére, és végigbőgöm, ha a Milusszal és Leszekkel töltött lengyel karácsonyokra gondolok.

Szóval, mentünk a hóesésben haza a plac Zbawicieláról, amikor a házba értünk, azt mondja Leszek: „Megadtuk, amit a test kíván, megadtuk, amit a lélek kíván, most már csak az maradt ki, amit a szív kíván! Nézd meg Lenke nincs még ott valami számodra, amit nem vettél észre?”

Odamentem, s valóban a fa alatt volt valami fényes, piros, szívforma tasak.

– Na, ne félj! Nézd meg, talán ő az a lovag, akire vártál! – biztatott Miluszka, aki nagyon szerette volna, hogy a kis vengerkát ne csak kitanítassa, hanem ki is házasítsa.

Lehajoltam, s megragadtam a tasakot, s amint fogtam, kicsúszott belőle egy levél, udvarlóm jól ismert címzésével.

Elpirultam, s a levél után kaptam, de ruhám beleakadt a fenyőfa ágaiba, s az egész gyönyörűség felborult, s rám esett. Az üvegdíszek csörömpöltek, Miluszka kacagni kezdett, én zokogtam.

Miluszka szerint hamar keresztelő lesz. Csak én éreztem azt, hogy a fa puffanása Heródes katonáinak határozott ajtópüfölését idézi.

És féltem.