Leütés 39. Re – a Mozgó Világ inkarnációja
Hiszen nem búcsúbuli volt ez, a Mozgó Világ megszűntének 30. évfordulóján, hanem egy fotó- és dokumentumkiállítás a Karinthy Frigyes könyvtárban. A falakon: mi, fotókon, kéziratban – hiánytalanul. A galérián is mi, élőben, markáns hiányokkal. Még ha a szervezés nehézségei, akkor is...
Meg hát a 79 se tisztán hetvenkilenc, helyesbített az atomredaktor. Mert bár igaz, hogy pontosan ennyi száma jelent meg annak a Mozgó Világnak, amit azóta réginek neveznek, jobbára idézőjelben, ám az első hat még antológia volt, és Szabadoson kívül egyikünk sem vett részt a szerkesztésében.
Én sem ’79-ben lettem szerkesztő, hanem hetvennyolcban – munkatárs. Pontosabban: olvasószerkesztő-helyettes, mert Szkárosit elvitték katonának. Utána egy év újságíró iskola, hogy kinevezhessenek szerkesztőnek; akkor ilyenre még adott valamit a „rendszer”. Hetvennyolc meg, ugye, nem 30, hanem 35. Ebből öt a Mozgó, ’83-ig. Ötvennégy lapszám.
Mi fért ebbe bele, ebbe az 54 lapszámba és ebbe az öt esztendőbe? – latolgatott Mauyori, alias redaktor. Nem tudok róla számot adni. Nemcsak azért, mert ezek az évek egyszerre sok minden más is voltak – elszakadás otthonról, házasság, Gergő születése; klubok, kocsmák, stúdiók, utazások –, hanem azért sem, mert az akkort és ottat lehetetlen elválasztani mindattól, ami utána volt, ami ebből következett; amivé ez által lettem.
Szörényi László, MV örökös tag, megnyitóként emlékezett és kalandozott. S noha anekdotát nála jobban csak Mikszáth és Czakó mesél, nem ez volt most a lényeg. Hanem hogy miért a Mozgó volt a korszak legfontosabb folyóirata. Sűrűsödés, kovász, a rendszer felpuhítása… – igen, minden bizonnyal. S ha oda nem lép a Nádas-díj fotómásolatához, marad ez a szép nosztalgia. De odalépett és olvasta az író díjalapító textusát: „Ezerkilencszáznyolcvanhárom november harmincadikának estéjén, órákkal azután, hogy a Mozgó Világ szerkesztőségének utolsó munkanapján megtartott búcsúdélutánról hazatértem, s bambán heverve ágyamon, éreztem, ennek a délutánnak a benyomásai emlékként jó sokáig ki fognak tartani bennem, úgy határoztam, hogy egy díjat alapítok.” „Nevezhetném (…) fájdalomdíjnak, amely az értelmesen és következetesen elvégzett emberi munka szép és természetes fájdalmát, mint a lehetséges érzelmek egyik leghasznosabbikát honoráló díj, s így végül is örömdíj.”
Az én példányom is itt van valahol, mappában, fénytől védve, mert a vastag, fás papíron az írógépbetűk festéke sérülékeny. És ott lapul a kis, kézzel hajtogatott dossziéban a fotó is – egy nyírfa kérgéről. Akárha egy Wajda- vagy Abuladze-film kimerevített kockája volna. De nem metafora, amit a filmesek annyira szeretnek, hanem metonímia – ez a Nádasra jellemző kép. Repedezettség, sebzettség, sötét és fehér különválása egymástól, és a felület, a ’textúra’ átvitt jelentés nélküli jelentése: az ellentétek harmóniája.
Lehetetlen, látta be Mauyori Euobe özépeletai atomredaktor, teljességgel lehetetlen elválasztani az akkort az utántól. Ez benne a szép.
A Mozgó a különbözőségek harmóniája volt. (Nem az ellentmondásoké, de az ellentételeké még igen.) Hazánkban a jellegadó, korszakos folyóiratok mind-mind irányzatosak voltak, túlnyomórészt már a címválasztásukban is. A Mozgó Világ kivételével. Ez a periodika – a kezdeti nemzedéki programosságot, valójában korlátozottságot követően – egyetlen szempontból volt tendenciózus. Nem idevágó, mégis kölcsönözhető Németh László-i fogalommal élve: a magyar szellemi erők organizátoraként működött. (Az Illyés Gyulától kölcsönzött címe is, a Schmall Károly által évente újratervezett borítója is ezt az eszményt sugallja.) Egyetlen „szellemi” erőt kizárva: az ortodoxiát, minden értelmében.
A Mozgó Világ szerkesztőinek modernitás eszménye akkor – s ez talán hiba volt, talán a legnagyobb erény – a komplementer értékképviselet volt. Fölsorolni is lehetetlen, mennyi és hányféle érték egymást kiegészítő képviselete. Műnemek és műfajok, művészetek és társadalomtudományok, határokon átívelő magyar kultúrák, generációs párbeszéd, „képviseleti demokrácia” és eszmetörténeti demokrácia-minták, élő, aktív társadalmi jelenlét és szellemi hálózatosság – Mauyori belefáradni látszott a paralléliák gyűjtésébe. Pedig lett volna még esélye.
Inkább készített egy sebtében kiragadott névsort az utolsó két, autentikus szám szerzőiből: Könczöl Csaba, Rakovszky Zsuzsa, Raffay Ernő, Szörényi László, Jovián György, Határ Győző, Kemsei István, Takács Géza, Gyarmathy Lívia, Kovásznai György, Kukorelly Endre, Holló András, Mészöly Miklós, Klimó Károly, Géczi János, Fehér Márta, M. Kiss Sándor, Szajbély Mihály,Veress Miklós, Körössényi János, Csajka Gábor Cyprián, Marno János… – néhányuk nevét már adatbázisokban kell megkeresni.
A monolitikus – még ha magát reformer-tudattal fel is ruházott – értelmiségi magatartásokkal a kereső, feltáró attitűdöt állítottuk szembe, szögezte le Mauyori, mintegy magának. A megjelenített és megformált érték itt nem egy másik, ugyanebben a mezőben feltárt értékkel állt ellentétben, hanem a magát megbonthatatlanul egységesnek ámító és hamisító hatalmi struktúrák egészével. Ez a magatartás politikai értelemben maga a megtestesült – és, tette hozzá a redaktor, ideális – demokrácia volt. Nem a Mozgó Világ egyes közleményei, irányzatai, beszédmódozatai, ideológiai verziói voltak életveszélyesek a hanyatló szocializmus érdekképviselői számára, hanem en block az egész. Versestül, képestül, mozgó-estestül, szociográfiástul, történelmestül, mindenestül.
És Szörényi mondott még valamit. Csaknem ráadásul, végtére pedig a legfontosabbat. „Amit a Mozgóban együtt csináltak, azt vitték tovább, azt képviselték mindvégig a szerkesztőség megszűnte után is.„ Mauyori persze nem jegyzetelt időben, de ekként emlékezett az estre. Melyet két tanár rendezett és szervezett meg: Iványi Tibor és Németh György – utóbbi a folyóirat monográfusa is.
Úgy bizony, örvendezett az atomredaktor, az az organizátor-eszmény, ahogy a mama mondaná, tovább lett vidve. S nemcsak általunk, hanem a szerzők és az egykori olvasók által is. Egészen máig, ahol a politikai demokrácia már – jól? rosszul? – működik, de a komplementer értékképviselet, ki tudja, miért, se jól, se rosszul…
Mégsem voltunk elég erősek, tette ki a pontot a mondatok végére Mauyori. Annyira biztosan nem, hogy ma is megélnénk belőle. Tékozló a magyar ember, annyi szent.
