Halotti védőbeszéd

„Különös kegyetlenséggel elkövetett emberölésben találta bűnösnek a bíróság azt a négy fiatalt, akik 2012 augusztusában egy éjjel Pilisszentivánon halálra vertek egy hajléktalant. (…) Mind a négyüket jó családból származó, szeretetben nevelt gyereknek írták le ügyvédeik.” (Janecskó Kata: Jóravaló fiúk, csak agyonverték a hajléktalant – index.hu, 2014. február 13.)

Túl közel van még a januári színházi élmény ahhoz – Rükverc, Katona József Színház –, hogy ne kívánkozna ki belőlem: a dráma lejött a színpadról és valósággá lett. Vagy a regény lépett elő a lapokról, ahogy tetszik. De minthogy a mű az életből táplálkozik, és a bíróság maga is színház, az ember csak megadón széttárja a karját: hát tényleg ez van.

A fiúk ügyvédei, mint azt a tárgyalásról beszámoló cikk címéül is választotta, azzal érveltek védenceik mellett, hogy amúgy „jóravaló” gyerekek ezek, jó családból származnak, jól tanulnak, bűnbánóak és értelmesek. Ezzel szemben az agyonvert csöves nem hiányzott senkinek, még a saját lányának sem – derül ki a tárgyalásról készített beszámolóból –, nem élt rendes életet, se munkája, se családja, maga volt sorsának kovácsa.

Egy jól megfizetett ügyvéd persze nyilván minden érvet bevet, ahogy mindenkit megillet a védelem, bármit követett is el. Az már szubjektívebb kérdés, hogy miféle erkölcsi logikát tart valaki elfogadhatónak a védelem érdekében. A társadalomban eddig példásan élő fiúk kontra a kutyának-sem-kellő hajléktalan szembeállításától viszont – mely a fiúk tettének súlyát hivatott csökkenteni –, minden épeszű, és ha nem is „jóra-”, de legalább „valamirevaló” embernek hátra kellene tántorodnia.

Azt hittük mi naivan, hogy a dickensi kornak vége. Hogy nem úgy van az, hogy mindenki születik valaminek, csavargónak vagy úrifiúnak, és úgy is fog meghalni, ha akarja, ha nem. És ha a kenyérnek nem a vajas fele jutott neki, jobban teszi, ha nem kapálózik a sorsa ellen. A néhai A. József érdekeit nem védte ezen a tárgyaláson senki. Nem volt már mit védeni rajta. Ha volt is valaha élete, annak csak romjain vegetált, és értjük, persze, hogy egy növényi vegetációt eltaposni mégsem olyan nagy bűn, mintha, mondjuk, egy másik jó családból való fiatallal teszik a srácok ugyanezt.

Csakhogy ezek a fiúk, tisztelt ügyvéd urak és ügyvédnők, nem „jóravalók”, akik egy buta, kamaszos botlás után majd folytatják az életüket ott, ahol a botlás előtt tartott – ezek a fiúk Anthony Burgess Gépnarancsából léptek elő, köztünk élő, példás hátterű pszichopaták, akik nem vacakoltak, és mindjárt a vérre mentek. Legalább a szüleiknek észre kellett volna venniük, hogy valami gond van – Ranschburg Jenő kiváló tanulmányai ajánlhatók itt a súlyos agresszió és a pszichopátia korai felismeréséről, ami már óvodáskorban lehetséges –, vagy valakinek a környezetükből, hisz a vadállat soha nem a semmiből bújik elő.

Hogy A. József mindent elrontott maga körül, emberi kapcsolatait elhanyagolta, és normális élet helyett kivonult az erdőbe csövezni – nos, bizonnyal az ő hibája is, igen. Csakhogy a sors felfejthetetlenebb szövedék annál, hogy rábökjünk: melyik szálat ki tartja a kezében, és ki igazgatja rosszul. Az anyatermészet vagy A. József, a körülötte élők vagy a vakvéletlen? A sors bonyolult összjáték, ettől egyedi és megismételhetetlen. Mérlegelni és másokéval összevetni „hasznosság”, „értelem” és „tisztességesség” szerint – legalábbis ingoványos talajon jár, aki megpróbálkozik vele. Ha vannak köztünk kicsit megölhetőbbek, mint mások, akkor sok izzadság folyt el hiába a történelemben. És amíg van ügyvéd, aki ezt a morális érvelést helyénvalónak tartja, addig – jobb híján utólag – legyen ez a tárca „védőbeszéd” A. József mellett.