Vitéz Nagybányai és a sógor
Vitéz Nagybányai szerette a zsíros kunágotai földet, szerette Ganz Ábrahám üzemének titkos részlegében készült kétlövetű puskájával halomra lőni a kövér földön elszaporodott nyulakat, hogy a kastélyban vadhústól bűzlő úri kezével paskolja meg a cselédlányok seggét. Persze nem nagyon szerette, ha mindez kiderül, és sógora gondoskodott is a diszkrécióról. A birtokon mindenki tudta, hogy néha lejönnek a pestiek, kimulatják magukat egy hétvége alatt, aztán úgy húznak vissza az elcseszett magyar parlamentbe, mintha a vidéknek az összes szennyet magába kellene fogadnia, amit ráhullatanak vagy ráköpnek az új magyar urak.
Horthynak mázlija volt a sógorával, tudta ezt mindenki. Monyorói báró Urbán Péter Pál értett a közgazdasághoz, a birtokigazgatáshoz és az ott élő emberekhez is. A románok elvették tőle Arad környéki birtokainak nagy részét, a magyarok kétszer megkínálták a megyei főispánsággal, de ő mindkétszer keményen bemutatott nekik. Harmadszor elfogadta a posztot, mert belátta, jobb ez így a birtokán élőknek. Több száz család élete függött tőle. Amikor Vitéz Nagybányai kormányzó lett, és rendszeresen érkezett tanácsokat kérni, vadászni és mulatni a birtokra, sógora kötelességének érezte, hogy az egyre gyakoribb látogatásai alatt őszinte legyen nagyhatalmú és nagyképű rokonával.
– Miklós, az egyetlen megoldás, ha követjük a svájciak példáját. A semlegesség a legjobb befektetés. El kell fogadnunk, ami történt, az elcsatolást és a megaláztatásokat, aztán hosszú távon mindez meghozza a gyümölcsét – mondta határozottan Urbán báró, mikor Vitéz Nagybányai éppen a vizsla szájából rángatta ki a fácánt. A kormányzó kutyái nem voltak szófogadók, pedig próbálkozott ő már mindennel, s ebben a pillanatban is a vadászat érdekelte a legjobban, azon belül a hűség és a rend. Legújabban a német vizslákkal próbálkozott, mert a magyart túltenyésztették, idióta lett. Miután kirángatta szájából a megcsócsált fácánt, újra csőre töltötte fegyverét, és beléeresztett egyet a rozsdaszínű vizslába. A jelenetet egyedül sógora látta, a segédeknek azt hazudták, hogy eltörött a lába, ezért kellett oldalba lőni.
Horthy a kiváló magyar üzemben készült sörétek mellett saját dühét is beleeresztette a túltenyésztett magyar vizslába, mert tudta, hiába sógora erkölcsi tartása, a hosszú papolások a belenyugvásról, a türelemről és az emberközpontúságról, jövő héten mégis kezet kell fognia a német diktátorral. Sógora kiválóan igazgatta a birtokot, Kunágotáról szállították a prémium minőségű bagót a parlamenti képviselők fogadásaira, hogy a magyar urak azzal füstöljék el az ország jövőjét. Urbán báró uradalma mintagazdasággá vált, a kertészek, a bérlők, a cselédek is gyakran imába foglalták a nevét, amikor vasárnaponként besétáltak a misére. Vagy legalábbis a csárdában ülő férfiak inkább kívánták azt, hogy sokáig éljen, minthogy dögöljön meg. A birtok a határváltozások után is gyorsan összeszedte magát, az emberek úgy éltek ott, mintha mindez egy dél-alföldi köztársaság lenne, amelynek államelnöke néha elsüti híres fegyverét, elkap egy-egy cselédlányt a nagy mulatozás közepette, de valójában az Urbán-birtok egy apró, önálló állam a megcsonkított országban. Vitéz Nagybányai azért is járt le sógorához tanácsért, mert olyan elégedettnek, optimistának szerette volna látni az egész, világháborúban megkeseredett országot, mint Monyorói Báró Urbán Péter Pál telepeseit.
– Nem fog menni, Péter – szólalt meg az újabb lövés után Vitéz Nagybányai. – A magyar emberek bosszút és jólétet akarnak. A németek piacot hoznak és megnyugvást. Nem lehet az egész ország egy jólelkű dohánykereskedő mintagazdasága.
Urbán báró meghallgatta sógorát, ahogy gróf Tisza Istvánt is a Nagy Háború előtt, akinek szintén ő adott tanácsokat. Az sem érdekelt különösebben senkit. Vitéz Nagybányai a vadászat után néhány héttel kezet fogott a német diktátorral, a magyar gazdaság az elkövetkező néhány évig szárnyalt, a kertészek alig győzték szüretelni a kiváló minőségű szivardohányt a német tiszteknek. A kormányzó sógora néhány évvel később meghalt, a jólétet követte a bosszú, ahogy Horthy megjósolta. Eltűntek a zsidó kereskedők, akik a zsíros földön termő zamatos dohányt eljuttatták Európába, eltűntek a bérlők, a cselédek, az uraságok, eltűnt maga a mintagazdaság, eltűntek az erdők, a magyar és a német vizslák, a vadak jó része, és végső soron eltűnt a belenyugvás lehetősége is. Csak a vadászok eresztenek bele azóta is egy-egy lövést a határban kóborló, korcs kutyákba.
Sultanus Beatus
