Egy képlet nyomában

Bollobás Enikő kötete a kortárs magyar irodalomelmélet termésének egyik rendkívül izgalmas teljesítménye, méltó folytatása a szerző performatív retorikai kutatásairól tudósító első, angol nyelven kiadott könyvének. A szerző munkájának az utóbbi években mutatott intenzitása, számos kutatási eredménye maga teremtette meg az igényt egy összegző jellegű, a magyarul olvasó közönség számára is hozzáférhető mű számára. Mindig örömteli esemény, ha a hazai irodalomelmélet korpusza újabb eredményekkel bővül, Bollobás Enikő legutóbbi kötete azonban összefoglaló érvényű munka, egy már hosszú ideje érlelődő fordulat bejelentése.

A cím, „Egy képlet nyomában” kalandot ígér, eddig felfedezetlen elméleti területek bebarangolására hívja meg az olvasót. A Bollobás revizionista kánonjaiban eddig is hangsúlyos szerepet kapott amerikai szerzők (eminensen Djuna Barnes vagy H.D.) munkáit a tudós most magyar írók verseivel és prózáival olvassa össze. A nyugatosok mellett kortárs hazai írók-költők képviseltetik magukat Nádas Pétertől Szőcs Gézán át egészen Rácz Zsuzsáig. Rendhagyó utazásra számíthat tehát, aki kezébe veszi a kötetet, mint ahogy hasonlóan izgalmasnak tűnik az ösvény is, amelyen haladva a szerző legutóbbi könyvének megírásáig jutott. E recenzió igyekszik számba venni azon főbb állomásokat, a kutatás szempontjából különös jelentőségű pontokat, amelyek végül Bollobás kötetének címében szereplő képlet kialakításához vezettek. Hasznosnak tűnik végigkövetni, milyen út visz Bollobás nagyszabású irodalomtörténeti munkájától A nő mint szubjektum, a női szubjektum-kötetben publikált alapvető tanulmányán, az annak folyományaként angolul kiadott They Aren’t Until I call Them című könyvön keresztül a Emily Dickinson Journalban megjelent invenciózus esszén át a magyar mű megírásáig. Talán nem tanulságok nélkül való felfejteni, mi volt az a bő félévtizede bekövetkezett fordulat, amely vadonatúj kötetében sajátos, önálló elméleti konstrukció kialakítására teszi képessé a szerzőt.

Bollobás Enikő olvasói megszokhatták, hogy a kutató szerteágazó nyelvészeti, irodalomelméleti, poétikai, gender-központú, szubjektumelméleti, narratológiai érdeklődését az elméleti megalapozás szikársága és a szövegközeli elemzések gyakorlata keretezi. 2005-ben valódi meglepetést okozott, amikor ez a módszertan egy nagyszabású, hiánypótló munkában Az amerikai irodalom története című, egy személyben jegyzett kötetben egyedi választ adott az irodalomtörténet-írás esélyeinek kérdésére. A posztstrukturalizmus törlésjele alá került irodalomtörténetének megképzésében Bollobás az identitáspolitikára, az irodalom identitásképző funkciójára valamint az énkonstrukciók kritikai vizsgálatára helyezi a hangsúlyt. A kötetben a narratíva totalizáló hatását rendre megtörik az egyes szövegelemzések, melyek az identitáskategóriák átjárhatóságára, a hatalmi viszonyokkal összekapcsolt nemi identitásra: a jelöletlenség mindig már megképzett transzparenciájára kérdeznek rá. „Jó lett volna akár külön fejezetben is foglalkozni ezekkel a fogalmakkal és hátterükkel (…)” – írta Takács Ferenc egy, a megjelenés évében írt recenziójában. S valóban, az öt évvel később They Aren’t Until I call Them címmel megjelent angol nyelvű munkában a maga teljességében mutatkozik meg Bollobás performatív retorikája: önálló elméleti rendszerré állnak össze Az amerikai irodalom történetét revizionista kánonná szétíró teorémák. A két nagylélegzetű vállalkozást összekötő kapocs Bollobás talán legradikálisabb feminista szövegében fedezhető fel. A „Performansz és performativitás – a női, a meleg és a nem fehér szubjektumok” című 2007-ben megjelent tanulmány több szempontból is az angolul lefektetett elmélet közvetlen előzményének tekinthető. Ebben Bollobás már működésbe hozza azt az aszimmetrikus polaritást, amelyet a címben szereplő két alapfogalom alkot. A tanulmányban Bollobás performatív konstrukcionizmusa a performanszt a tárgy pozíciójába helyezett nőalak normakövető aktusaként írja le. A mintául szolgáló forgatókönyv szöveghű lejátszásai, az idézés és visszaírás technikái a nőt rendre a tárgy, a látvány pozíciójában termelik újra. A performativitás előadásai ugyanakkor a normatív elvárások lebontásával alanyi pozícióban képzik meg az újonnan létrejövő cselekvő ágens önkonstrukcióját. Míg az első eset performatív aktusa iteratív reprezentációként értelmezhető, utóbbi teremtő erővel bíró ontologizációként kap meghatározást a szerző elméletében. A performansz passzív előadódásai a performativitás szubjektivitásokat képző előadásaival látszólag megnyugtató bináris oppozíciót alkotnak. Performansz és performativitás viszonyrendszere Bollobás elméletében mégis alapvetően aszimmetrikus: bár szembeállíthatók, a szubjektivitások megképzését tekintve per definitionem performatívnak tekintendő mindkét aktus.

Ugyan a 2007-es szövegből változatlanul kerülnek át a teljes elméleti rendszert körvonalazó 2010-es kötetbe a kutató performatív konstrukcionizmusának alapjellemzői, a folyamatban tartott elmélet önmaga mintázatait gyarapítva újabb terminusokkal gazdagodik. Miközben aszimmetrikus, pars pro toto szerkezete révén sikeresen kerüli el a totalizáló-lezáró alakzatok csapdáit, a fogalmi háló rizomatikus terjedése magát az elméletet is kimozdítja abból a nyugvópontból, amelyet a két alapfogalom látszólagos stabilitása jelent. A They Aren’t Until I call Them elméleti innovációi első pillantásra pusztán kiteljesíteni látszanak Bollobás saját performatív szubjektumelméletét. A szerző legpontosabb, legizgalmasabb teoretikus találmányai („strong performative”, „full passing”, „play passing”, „tresperformer”) azonban az ontológiai, konstrukcionista vetületen keresztül újra és újra visszaírják ezeket a fogalmakat az elmélet retorikai dimenziójába. (A katakrézis fogalmára kétszer annyi utalást találunk a kötetben, mint a többszörösen megképzett alany ragcsúszásaira.) Ez az elmélet ontológiai dimenziójáról a retorikai felé irányuló metaleptikus elmozdulás nem egyszerűen csak végigkíséri az angol nyelvű kötetet, de valójában előkészíti Bollobás munkásságában azt a nyelvi, retorikai hangsúlyeltolódást, amelynek előhírnöke egy nagylélegzetű Dickinson-tanulmány, beteljesítője pedig a két éve megjelent kötet lett.

Az elmozdulás Bollobás katakrézis-koncepciójának változásaiban is tetten érhető. A 2007-es tanulmány, amint a They Aren’t Until I call Them is a katakrézisnek mint jelölt nélküli üres jelölőnek a metaforikus performansszal szembe állított meghatározására épül. A katakrézis fogalma itt egységesnek tűnik, míg a vele párhuzamba állított performativitás korántsem az. („Bár a performativitás lehetővé teszi, hogy az irodalom és a nyelv ontologizáló szerepe megmutatkozzék, ugyanakkor természetesen nem tűnik el belőle teljességgel a reprezentációs, mimetikus-idéző jelleg sem. Valójában a reprezentáció és az önreflexió bizonyos elemei mindig megőrződnek, mivel a performativitás mint a hagyományhoz kapcsolódó cselekedet, elkerülhetetlenül már létező szövegek beidézésére épül.”) Logikus fejleménynek tűnik hát, hogy a dickinsoni életművel összeolvasott elmélet megerősödött, mert hangsúlyossá vált retorikai apparátusában is megjelenjen a fenti teoretikus aszimmetria. Bollobás figyelme a már Fontanier-nél is fellelhető, rendszertani szempontból ellentmondásos besorolások felé fordul. A catachrèse de métaphore és a métaphore-catachrèse kategóriáinak dinamikájában Bollobás ugyanazt az aszimmetriát hangsúlyozza, mint a performansz-performativitás viszonyrendszerében; arra a folyamatra koncentrál, amelyben a metaforák a katakrézis „építőköveiként” a szubjektum metamorfózisát formálják. A performatív beszédaktusok során létrejövő szubjektumkonstrukcióknál megfigyelhető aszimmetria Bollobás elméletében átterjed a retorikai alakzatok szemiózisának szintjére, s ezzel meghatározó fordulat áll be a kutató munkásságában. Az angol nyelvű kötetet a magyarral összeolvasva csak még nyilvánvalóbb az elméleti konstrukció folyamatos metaleptikus elmozdulása, a fogalmi szerkezetben a totalizáló binaritások elkerülése következtében létrejövő átrendeződés.

Míg a „Troping the Unthought: Catachresis in Emily Dickinson’s Poetry” című szövegét megelőző munkáiban a szerző a metafora citácionális performanszaival szemben a katakrézis ágenciával felruházó performatív erejét hangsúlyozza, addig a Dickinson-tanulmányban a korábban elnemgondolt eszméket létrehozó végtelenített jelentésbővülés és – kiüresítés szemiózisa, a jelölők belső szemantikája foglalkoztatja.

Elméleti kalandozásaink során a szerző útját követve ezen a ponton eljutunk egy új elméleti konstrukció lehetőségeihez, az ezekben rejlő értelmezői praxis erejének betetőzéséhez. Mi sem jellemzi jobban bármely elméleti erőfeszítés önmagába vett aporetikusságát, a metapozíció belülről kódolt felforgató erejét, mint az a tény, hogy Bollobás performatív retorikai fordulatát éppen irodalomtörténeti munkája motiválja. „Jó lett volna akár külön fejezetben is foglalkozni ezekkel a fogalmakkal és hátterükkel (…).” A lezáró metanarratív kereteket szétveszítő revizionista kánon pars pro toto foglalja magában mindazokat az elméleti szövegeket, amelyek folyamatos kimozdulásuk révén a kánont annak további szétírásával gazdagítják. Hiszen Bollobás elméletének rizomatikusan szétterjedő ága-boga között a teoréma termései, az irodalmár izgalmas szövegközeli elemzései várnak felfedezésre.

Bollobás Enikő Egy képlet nyomában című kötete a szerző performatív szubjektumelméletének legújabb találmányait, az irodalmi kánont új szempontokkal gazdagító revizionista olvasatainak eredményeit adja az olvasó kezébe. A kutató korábbi munkáiban kidolgozott, a szubjektum tárgyi és alanyi megképzésének módozatait leíró vizsgálatait az új kötetben a szubjektumperformativitás par excellence trópusának tekintett katakrézis szervezi. A címben szereplő képlet az alanyképzés tropizálódásának folyamatára utal. E képlet elméleti megalapozása során Bollobás kifejti, hogy a nyelvi performativitás aktusaiban nem új jelöltek, hanem a nyelvben létező új jelölők képződnek meg. Ilyen új jelölőkként értelmezendők maguk a diszkurzusban létrejövő beszélők is. Bollobás rendszere ontológiai effektusként határozza meg azt a folyamatot, ahogy a diszkurzusban megképzett új alanyok metaleptikus módon átlépnek a térbeliség és időbeliség jellemezte fizikai valóságba, miközben megtartják diszkurzív megképzettségük minden jellemzőjét. Az átmenetek valóságteremtő folyamatai olyan szövegközeli elemzésekből bontakoznak ki, amelyekben mind a megképzettség, mind a megképzés alapjául szolgáló szövegkönyv egyszerre rejtőzködő szkript és magát elfedő előadás is. A katakrézis két fajtája a kutató rendszerében ezen előadások szerint fog tagolódni. A metafora-katakrézist a tárgyi megképzés normakövető előadásai, míg a tiszta katakrézist az alanyi megképzés normataszító performanszai hozzák létre az elméletben.

A teoretikus megalapozást nyújtó, szubjektumelméleti, retorikai egységek után Bollobás elmélete a kötet bőségesen sorjázó szövegelemzéseinek gyakorlatában lép működésbe.

Elsőként az Emily Dickinson-interpretációt új, invenciózus szempontrendszerrel gazdagítva mutatja be a szerző az amerikai költő poétikájának katakretikus sajátságait, a sosemvolt jelentések birodalmába behatoló trópusok alanyképző erejét. A sajátos fénytörésben újrarajzolt dickinsoni poétika megvilágító erejű verselemzései után újabb meglepetés következik: a kutató az amerikai ébredési hullámok megtéréstörténeteihez fordul, hogy felmutathassa az önmegalkotás konstatív és performatív módozatainak aporetikusságát.

Az alanyképzés katakréziseit a társadalmi nem megképzésének alakzatai követik. Ebben a fejezetben amerikai írótársaik, többek között Henry James, Kate Chopin, William Faulkner és Tennessee Williams mellett olyan magyar szerzők műveinek szövegközeli elemzése is szerepel, mint Szerb Antal, Török Sophie, Márai Sándor, Ignotus, Szőcs Géza, Kosztolányi Dezső, Kaffka Margit, Németh László, vagy éppen Rácz Zsuzsa.

A szexualitás megképzései című fejezetben Herman Melville, Oscar Wilde, Arthur Miller írásai mellett Nádas Péter két szövege is elemzésre ajánlja magát.

A kutató szubjektum-performativitásának katakrézis-tipológiáját a többszörösen ragozott alany megképzéseinek elméleti meghatározása, és az azt illusztráló példák zárják. A rassz, gender, a szexualitás és a gyarmatosítás átlépéseit, ragcsúszásait Bollobás Mark Twain, James Weldon Johnson, Nella Larsen, Vladimir Nabokov, David Hwang és Philip Roth szövegeinek szoros olvasataiban mutatja ki.

Akik olvasták a szerző They Aren't Until I Call Them című, angol nyelvű kötetét, magyar változatában egy otthonos vidék vadonatúj területeit barangolhatják be. Akik előtt pedig ismeretlen az irodalomtudós munkásságának néhány éve megkezdett új fejezete, azok számára kivételes szellemi kalandot ígér, ha felfedező útra indulnak a gazdag angolszász és hazai tájak között − egy képlet nyomában.

Bollobás Enikő: Egy képlet nyomában – Karakterelemzések az amerikai és a magyar irodalomból. Budapest: Balassi Kiadó, 2012. 234 oldal

Hegyi Pál