*

Vérzik Ürdüng kán feje.

Hajnal felhasította komor homlokát, vére szalagként fut végig a rezegő láthatáron. Sötét árnyékparipái lélekszakadva menekülnek, nagyokat prüszkölnek. Tüsszögéscseppjeik a földre hullanak, ellepik a pusztákat, ezt hívják harmatnak a korai lovasok. Eddig Ürdüng kán uralkodott a világon. Konokul ráhajolt, hűvös, földalatti leheletével sötét burkába vonta, majd elfújta az utolsó reszkető szövétneket is.

Ám felvillant az égen a tündöklő fokos, és elvakította Ürdüng kánt.

Megriad, lóhalálában eliszkol. Hiába vágtázik, Hajnal tüzes nyilai átdöfik emberbőrből cserzett vértjét. Viharzik, sebzett, vaskos testéből pára szivárog, páncéljából elátkozott jajkiáltások szakadnak fel. Elsuhan a puszta felett, elhaladtával oszlik a nyirkos homály a földeken, fellélegeznek a sötétség súlyától eltaposott füvek, nyiladoznak a vak virágok.

Vérzik Ürdüng kán feje. Hiába menekül, Hajnal szélsebesen utoléri. Üstökön ragadja, és fokosát megforgatva behasítja tar koponyáját. Ürdüng kezéből kihull vasszíjas káni ostora, szörnyű üvöltésére felzúgnak az egek. Hajnal akkorát csap lovának farára, hogy az legott megbokrosodik, és egyetlenegy nekirugaszkodással a fekete földbe ugrik. Belefúródik, zihál, szikrázik, feszeng, urastól átpréseli magát a kőkemény rétegeken, áttúr a vakondok szállásain, átverekszik a férgek országán, mígnem az alvilág rézkapujába ütközik. Sebtében ásott gödrébe utána zúdul a sötétség vert serege. Fejvesztve menekülnek, elhullatják vértjeiket, itt maradnak a középső világban: ezeket árnyéknak hívják az emberek. Ürdüng elejtett ostorának szíjai szertekúsznak, kövek közé bújnak, ezeket pedig kígyóknak nevezik a pusztán járók.

Lova mellső lábával dörömböli, kínkeservesen kitárja a rézkaput, s Ürdüng kán véresre zúzott roncsát nyergéből kiveti kacsalábon forgó várának udvarára.

Hajnal győzött.

Leveti köpönyegét, meztelenül tündöklik a haldokló sötétségben. Teste felgyűjti a kósza sugarakat, felforr, izzik és lángra kap. Ég, lélegzik. Tűzgolyóvá lobban, és felszökik az égboltra.

Fellélegzik a föld.

Hajnal ragyog, uralkodik.

Ő a Nap.

*

Kál hajnalhasadásra ért nemzetsége elpusztult szállására. Koromszag tolult az orrába, deres halálszag… egymagában lovagolt idáig, nem hihette el a szárnyra kelt híreket, elhessegette, hagyta őket tovaszállni az éjszakába. Megszorította lovát, vágtába hajszolta. Fejében többször is megrostálta, egyenként ízekre szedte a vészjósló szavakat, és képtelenségnek tartotta, hogy „írmagostul” meg „hetedíziglen”. Nyugati, győztes hadból hazafelé tartva találkoztak az őrök nyargaló csapatával. Gyászhírt hoztak. Sebtében elmondták, hogy míg a romajok* ellen hadakoztak a törzsek, a besenek* orvul megtámadták keleti szállásaikat. Szavaik fekete méregként csurogtak ki a szájukból, a hazatérők szájíze elkeseredett is tőlük. A nagyúr egybehívta a bőket* Kendszállásra, a hordájába, ott gyülekeznek a hadrafogható férfiak.

– Fennhéjáznak a besenek, megkóstolták vérünköt, ízlett nekijek. Esmég ránk csaphatnak.

Bars nem tartotta szóval őket, lovaik nyugtalanul forogtak, toporogtak, az őrök nem sokat vesztegeltek, loholtak tovább, hogy megkeressék a megtámadott törzsek szétszéledt maradékát.

Kál véreinek arcára fagyott a rémület, homlokukon megkövültek a redők, a Hold fényében viharvert balbalokhoz* hasonlítottak. Gyökeret vert a lábuk, de nem eresztették mélyre azokat. Villámgyorsan megtanácskozták, hogy egyenesen Kendszállásra mennek, nincs miért hazamenniük, ha minden elveszett. Beszédüket rövidre fogták, hangjuk edzetten csengett, viseltes, régi szablyák vasa csattan így.

Halálként lovagoltak be Romajországba, most hozzájuk rontott be a halál. Így megy ez.

– Gyula kende szava törvény, eltanácsolja, hogyan tovább – vetette oda Bajk bő. – A beseneknek belénk törik a karmuk! Megisszuk a vérüket!

Azon a dombon ötven férfiú fejében recsegett-ropogott, összedőlt, majd újra felépült a világ.

Megfordították lovaikat, és az ellenkező irányba nyargaltak tovább.

Ám Kált nem eresztették a gyökerei, a holdarcú Jildizre gondolt. Apáik már nyélbe ütötték a házasságukat. Boga, leendő ipája egybegyűjtött tíz rend ruhára való bőrt, prémet, selymet, irhát s egy pompásan szőtt szőnyegbe göngyölte az egészet. Apjával ezzel tértek haza, mielőtt hadba vonult. Megígérték ipájának, hogy ősszel, amikor a jószág újra legelőt vált, az életerős fiakat leválasztják, és néhány jóféle kossal, ménnel, bikával, anyajuhval, csikós kancával együtt útnak indítják, s áthajtják Boga szállására.

Kál nem tartott a többiekkel. Lovaglás közben azon gyötrődött, hogy vajon hová tűnt ez a sokat dédelgetett élet, és vaj a Mennyek Ura megőrizte Jildizét? Tarsolya hirtelen elnehezült, kősúlyúvá dagadt benne a császárképes szolidusz, amit Jildiznek hozott, hogy láthassa a romajok vezérének orcáját.

A szállásukhoz ért.

Szerteszét, összedőlve vagy felégetve hevertek a jurtok, eltaposott gombák jutottak erről eszébe. Embertelen csendben ázott minden. Kál fejébe mennykő hasított, lovak tiporták belülről koponyáját. Ledöfött véreinek eltorzult tetemei között lovagolt, egyenesen a jurtjához tartott. Leugrott Sárigról, egy kormos szekérhez nyűgözte. Félig elégett fekete hamu és üszkös forgács fogadta jurtjánál. Leszegte fejét, és benézett a düledéksátorba. Abban a pillanatban a mennykőcsapás kettéhasította az eszét, ösztönösen az arcába vájta körmét, és véresre karistolta. Átkozodott, szitkozódott.

Bent két felkoncolt kisgyermek maradványa hevert, és Kál egyből felismerte Ákos öccse zöld ingét, testvérkéit meggyilkolták hát. Jildiz kelengyéjét ellopták, csak pár irhadarab hevert a földön, vérben és mocsokban. A díszes szőnyeg félig eltakarta a holttesteket, összevagdosták, rájuk vetették, talán amögé próbáltak elbújni. Hiába.

Kál eszelősen rohant jurtról jurtra, s valahány megölt magyeri holtteste nyúzott farkastetemmé vált a képzeletében, itt alig harcoltak, inkább levadászták a népét…

bolygó lelkek sikoltásai törték meg az embertelen csendet, döglött kutyák vért ugattak, meggyalázott asszonyok jajongtak, vizet kerestek, vízért kiáltoztak, hogy kimoshassák vérfoltos nadrágjukat, fiúcskák zokogtak, panaszkodtak, hogy fél kézzel nem feszíthetik ki íjaikat…

bármerre ment, hallotta a zúgó nyilak süvítését, a csonttörő fokosok sújtását. Ezer kérdés kínozta az eszét, vaj jobb sosra jutottak azok, akiket a besenek foglyul ejtettek, s elvittek rabszolgának? Magyeri asszony élhet bár egy napot rabszolgaként, vagy az első éjjelen vassal döfi át gazdája torkát? Kál rátalált Kajcs apóra, koponyáját feltörték, de látszott, hogy küzdelemben halt meg. Az üdősek derekasan harcoltak, jó pár besenőt átvágtak a másvilágra, hogy szolgaként előttük járjanak. Testüket azért gyalázhatták meg ily ocsmányul, mert nem adták ingyen. Kál bolyongott a szálláson, felborított szőnyeget, félig elemésztett holttestet, számba vette a halottait, rokonait, de száz pálca sem lett volna elég, hogy felrója veszteségét. Sokaknak nyoma veszett, eltűntek, szüleit sem lelte, vagy elégtek, vagy elhajtották őket. Megtörten a lovához ballagott, átölelte a nyakát, arcát a pofájához szorította, s nem győzte simogatni, becézgetni.

– Csak te maradtál, Sárig… Menjünk innen, menjünk Kendszállásra, vonulj velem hadba, hadd nyúzzunk besenebőrt, kell új csizma télire!

Sárig fújtatott, Kál arcához bújt, érezte, hogy gazdája felhevült. Égett a szíve. Kált gyötörte a kialvatlanság, rázta a hideg. Itt nem maradhatott. Kál nyeregbe készült huppani, ám akár derült égből villámcsapás, egyszer csak kiáltást hallott, magyeriül. Nem hitt a fülének, azt gondolta, hogy már lidércek gúnyolódnak vele, pedig egy valódi, rekedtes hang ismételte eszelősen, hogy „segíts”. Kál követte a hangot, egy beomlott jurthoz vezette. Félretaszította a tartógerendákat, tetőrudakat, kikotorta a törmeléket, és egy nagy üstöt felemelve megtalálta Sáraranyt. A szláv rabszolgát aranyszín haja miatt nevezték el így. Arcára véres föld száradt, jégvirágos, hatalmas kék szemével riadtan nézett Kálra. Nem az ő ura volt, de egyből felismerte, bátor Kált mindenki ismerte. Sárarany egy hűvös verembe túrta bele magát, üstöt húzott a fejére, hogy rá ne találjanak. Vacogott. Kál benyúlt a hóna alá, és kihúzta a földből. Sárarany arcán átvillámlott a szörnyű irtás rettenete. Szakadt ingéből kibuggyant kívánatos, elomló melle, és Kál arra gondolt, hogy „szép jószág, még így, piszkosan is”. Ám észrevette, hogy Sárarany csuklóján magyeri asszony drágalátos karperecét hordja. Azonnal karon ragadta a rabszolgát, és pofán verte.

– Sárga rongy! Holt magyeri asszonyoktól lopsz? Enyves rongy!

– Ne üss, uram! Elrabolták volna, vittek ezek mindent.

Kál még egyszer megütötte, de megbánta. Sárarany földre rogyott, sírva fakadt.

– Mindent elvittek, amit csak értek. Asszonyt, gyermeket leöldöstek.

Kál megenyhült, bár gyanút fogott.

– És mindenkit megöltek, csak tégöd nem? Itt hagytak kémkedni? Hol vannak a többiek? Mindenkit nem üthettek agyon.

– Elhajtották a maradékot, csak magam maradtam.

– Hogyan?! Köddé váltál? Boszorkán vagy? Felelj!

– Elrejteztem, Kadarcsit mellybe döfték, beesett a jurtba, itt holt meg, nem tértek be utána, felgyújtották, de nem kapott lángra az egész. Összedűlt, a verembe bújtam, hallgattam, mint a sír, és imádkoztam…

– Jesszéhez? Az mentett meg, mi? Inkább áldanád a Mennyek Urát, hogy életben hagyott egy sárga rongyot… és veszni hagyott ennyi magyerit!

Kál dühbe gurult, nyakon fogta Sáraranyt, fojtogatta, rá próbálta bírni, hogy árulja el, miért hagyták életben a besenek.

– Hát baszni sem kellettél nekijek? Mi veled a szándékuk?

– Semmi… engem is megöltek volna.

– Nem nagy kár, terem ezer másik helyetted. Megyek, szerzek százezer Sáraranyt! Jut egy minden éjszakára.

Sárarany hörgött, rúgkapált, de félt Kálra rontani. Majdnem megfojtotta, végül elengedte. Minek még egy bolygó lélek a pusztára? Sárarany hálálkodott, Kál lábához bújt, áldotta a bátort, áldotta a Mennyek Urát. A harcos megenyhült.

– Miért nem futottál el?

– Hová futhatnék?!

Igazat szólt, Sárarany régóta velük élt, itt nőtt meg a melle.

Hétországon túl nem vágyik a rabszolga szíve.

– Jól van. Hiszek neked. Elviszlek Kendszállásra. Itt sokáig nem vesztegelhetünk. Szokás szerint enyém vagy, Sárarany, velem jössz.

Sárarany hálálkodott, Kál ágyékához szorította a fejét, simogatta, csókolta a nadrágját.

– Hagyd, menjünk!

Kál felhuppant a lóra, és felhúzta maga mögé Sáraranyt is.

– No! Sárig. No!

Kál nem nézett hátra. Remélte, hogy Jildiz lelke is ott bolyong a pusztán, és nem verték vasba.

Még sokáig hallotta a bolygó lelkek siratóénekét.

 

(Folytatjuk)

 

Szószedet:

* romaj/ Romajország – a bizánciak magukat rhomaiosnak, Bizáncot Rhománíának nevezték, hisz ők lényegében a Kelet-Római Birodalom voltak. A romaj/romajok általam kitalált, magyaros forma.

* besenő/besenek – besenyő, az 'n' hangból 'ny' lett később sok szó végén

* bő – nemzetségfő

* horda – a kánok szálláshelye, palotája. A mongol és török népek körében élő alak „ordu”, magyarul horda. Eredetije talán egy szkíta „ghorda” alakú szó, amiből egyébként a szláv „gorod” és „grád” is származna.

* balbal – balbal (ős), magyarán kőbálvány-szobor, a pusztai népek jellegzetes, kőből faragott sírjelei, a bálvány szó pejoratív jelentésárnyalata miatt használom ezt