„… majd küldök képeslapot az vidéki czímemről”

– Hat éve jelent meg első könyved, a Murokffyban vérré válik az abszint, és lóvá teszi az ördögöt című pikareszk regény, avagy inkább novellafüzér, három éve pedig egy törénelmi regényed, az Elvásik a török félhold. Szerepelsz egy írásoddal a hamarosan megjelenő Törökségünk antológiában is, de az utóbbi években leginkább a Demokratába írt mélyinterjúkat olvashatjuk tőled – jelen van azért most is az életedben a szépirodalom? Dolgozol valamin titokban?

– E párkaszőtte mintázatból az következhetne, hogy mostanában jelenik meg az új könyvem, de sajnos csalatkoznotok kell bennem, csütörtököt mondtam. Csúnya szóval mondva csak „torzóim” vannak. Pár éve belekezdtem A gyepűőr című posztapokaliptikus regényembe, melyben a magyar származású Borisz védelmezi az északi Russzárja Birodalmát. Kunálorcás hősünk sugárzásálló álcában járja a nukleársivatagot, és délibáb-kivetítő készülékével csalja tőrbe a betolakodó szubokat, azaz „szubhumánokat”. Lényegében az eljövendő világot írom meg, a szélsőséges éghajlatváltozás, az identitásvesztés, a háború és a globális kapzsiság következményének rémképét. A címet és a témát honfoglaltnak tekintem. Különféle okok miatt félbehagytam a regényt, de mindenképpen be szeretném fejezni a jövőben. Idén ősztől viszont elnyertem a Magyar Művészeti Akadémia alkotói ösztöndíját, és belekezdek életem egyik legkeményebb vállalkozásába, ugyanis a következő években megírom a Fekete hegyek című regényemet.

– Sötét a címe!

– A hangulata sem lesz világos, őszinte és szókimondó könyv lesz. Rengeteg tabutémáról írok majd benne, de a regény elsősorban a legjobb barátom, Talabér Ádám elvesztéséről szól, arról, hogy mit kezdhetünk a gyásszal egy istentelen korban. A történetben elutazom Tuvába és az Orhon folyó környékére is, a türkség őshazájába, hátha ott ismét megtalálom Ádám lelkét. Ezek a könyvek mások lesznek, mint az eddigi műveim, irodalom-rendszerváltást vezényeltem le a fejemben.

– Találkoztál az életedben is olyan hősökkel, mint amilyen regényhősöd, Murokffy, vagy akár az Elvásik a török félhold vagabund kalandorai? Vagy ha az életben nem is, az irodalomban voltak rád hatással az olyan figurák, mint Münchhausen báró vagy Thyl Ulenspiegel? Egyáltalán: létezhetnek ilyen karakterek az életben is, vagy csak az irodalomban?

– Naná, hogy létezhetnek! Vagy inkább létezhettek? Találkoztam sok életművésszel, szerettem a régi kalandorokat, csakhogy úgy érzem, hogy ma egy kalandortalan korban élünk. A világ lelkét megöltük. Bármerre mész, mindenhol ugyanazt látod, érzékeled: fojtogató tömegturizmus, Airbnb-vé süllyedt szállók, és minden bárban ugyanazt a hamis Jack Daniels-t rakják eléd a bárpulton, ráadásul – minő szentségtörés – jégkockásan. Hogyan lehetne kalandorkodni egy ilyen korban? Hol terem a világ titokzatos rózsája, melyért érdemes meghalni? Minden rózsaszirom műanyaggá olvadt szét; ahogyan Vlagyimir Viszockij énekli: „semmi sem olyan, semmi sem az”. Hol vannak az olyan örömlányok, mint Szép Ernő Natália című regényében vagy Krúdy világában? Sehol. Óranézős metreszekkel van teli a világ, az élvezet szindbádi metafizikája ipari gyönyörré változott. Az ipari gyönyör álgyönyör, pótszer. Kell a fenének!

– Nem vonzottak hőseid kalandjai?

– Azért írtam meg, mert már nem élhettem meg őket abban a korban, melyben érdemes lett volna. Manapság meg… minek? Élhettem volna én is ilyen életet, de ahogyan Vámbéry Ármin jellemezte a közép-ázsiai nomádokat, jómagam is „megcsontosodott conservativ” vagyok. Különben minden sejtemben protestáns, kamaszkorom óta gyűjtöm a talentumokat, a jövőn jár az eszem, kimérten tervezek, és borzasztóan furdal a lelkiismeretem, hogyha nem dolgozom, vagy dologtalanul üldögélek. A tétlenség bűn! Azt azonban nem mondanám, hogy templomjáró ember lennék, lásd Viszockij dalát: „a kocsma, a templom, semmi se szent!”

– Irodalmi munkásságodból úgy tűnik, a dualizmus és a millennium kora, hazánk utolsó, közmondásos aranykora a kedvenc kultúrkorszakod. Történészként is ez foglalkoztat leginkább? Illetve vannak annak a korszaknak olyan tanulságai, amik napjainkra is érvényesek lehetnének?

– Valóban, mert Erdélyben, kisebbségben nőttem fel, és a régi magyar világ romjai között úgy jártam, mint egykor a kései rómaiak járhattak régi városaik, színházaik, templomaik romjai között, a „barbárok” betörései és hódításai után. Tehát akkor mi voltam én? Románok közt egy római? Lehet. A román szakközépiskolává lefokozott vármegyeháza elbűvölt, szabados sétáim során szecessziós bérházakba lópoztam be, és órákig elnézegettem az ajtókereteket, a kovácsoltvas elemeket, a letűnt magyar polgári világ romlottan is szép emlékeit. Néha olyannyira felerősödött bennem a nosztalgia, hogy ordítani támadt kedvem, azt hittem, egyszerűen csak köddé válok, és áttűnök abba a másik világba. Szeretem a Monarchia korát, bár mostanában egyre jobban látom a korszak hiányosságait, és mindenekelőtt a korabeli magyar elit vakságát hibáztatom, azért, ami Trianonban történt. De vonz az eredet kérdése is, az Árpád-kor mindig is a kedvencem korszakom marad, mostanában írtam is egy-két Árpád-kori novellát, ebbe a világba bármikor szívesen elmerülök. De te tanulságról kérdezel, és nekem erről azt jut eszembe, hogy volt olyan magyar ember 1526-ban, aki elzálogosította birtokát, hogy páncélt és fegyvert vehessen, és elmehessen a mohácsi csatába. Manapság hol van ez a hivatástudat, fiúk?

– Hát, hol van?

– Mostani romlottságunk kulturális alultáplátságunk eredménye. Bán Mór barátom szokott mesélni egy jó történetet a hun–kínai háborúk korából, ezt megszívlelendőnek tartom, elmesélem: a kínaiak rájöttek, hogy nem tudják legyőzni a náluk létszámban jóval kisebb, ám katonai értelemben sokkal erősebb hunokat, ezért egy különös cselt vetettek be. Mivel tudták, hogy a hunok büszke emberek, olyan harcosok, akik hét nemzedékre vissza tudják vezetni az őseiket, és mivel hadjárataik során úgyis elviszik a terményt és a nőket – hát vittek nekik terményt és nőket is. Meg vittek a hunoknak ruhákat, kínait, s zenéket, kínai zenét; a kínai nők által szült gyermekek pedig „anyanyelvükön”, kínaiul szólaltak meg az elkényelmesedett, immár hadrafoghatatlan, kínai ruhában járó és kínai zenét hallgató harcosok között. S már nem tartották számon az őseiket sem. Így már legyőzhetővé váltak. Ám a hunoknak volt egy olyan része, akik azt mondták: mi nem fogjuk az ő ruháikat hordani, s az ő zenéiket hallgatni. Mindenki döntse el, hogy manapság, 2024-ben melyik oldalon áll ebben a vitában.

– Mennyire éreztél idegenséget, mikor Erdélyből Pestre érkeztél?

– Mindent ismerősnek, és mindent idegennek éreztem. Ti, Magyarországon felnőtt emberek, nem tudjátok elképzelni azt a boldogságot, amikor sétálsz az utcán, és magyar nyelvű utcanévtáblákat látsz, olvasol. Hónapokig utcanévtáblákat olvastam, egyszerűen elbűvöltek. Magyarul beszélhettem, magyar környezetben lehettem, minden kulturális program és minden „nagy ember” karnyújtásnyira került tőlem, és ez felért egyfajta kulturális megváltással. Ám már nagyjából 13 éve élek Budapesten, és a nagyvárosi létnek inkább csak az árnyoldalait látom. Belefásultam a rohanásba, taszít az egész. Budapestre jó néha bejárni pár programra, de a jövőben ennyire szeretném korlátozni a kapcsolatunkat. Ugyanazt érzem, mint amikor idejöttem: idegenséget, ismerősséget. És van, ami változatlan maradt: a hivatalok nyelve mindig is elriasztott, az ma sincs magyarul. A jogászok meg hasonszőrű honfitársaink egy alternatív nyelvet beszélnek, ami kívülről magyarnak látszik, de nagyjából úgy hangzik, mintha a begombázott Hétszűnyű Kapanyányi Monyók próbálná elmagyarázni az angyalok szaporodását egy kumisztömlőbe fúródott mongóliai homokféregnek. Szóval érti a fene. Zavar a nyelvromlás is. Lájtos, gosztol, random – hát, szállok az uraknak, hölgyeknek, majd küldök képeslapot az vidéki czímemről.

– Nem hiányzik Erdély?

– Dehogynem. Hiányzik, mint egy volt szerető, meg egy volt betegség. Erdély beteg föld. Lélekroncsok földje. Erdély a látszattársadalom netovábbja. Tele van kibeszéletlenségekkel, aljas titkokkal, a manír rákfenéje rágja. Címere a gyávaság és az erőszak. Igen, tündéri világ, csakhogy nem a huszonegyedik századi, eufemisztikus, elmebeteg jelentésében az. Tündéri, azaz tünékeny, gonosz, ezerarcú, akár a Sátán. Orv föld. Móricz is így értette, Móricz nem PR-ügynök volt, nem egy huszonegyedik századi pesti írópina. Ha jót akarsz magadnak, elhagyod, örökre. És vissza se nézel, soha. Akkor is, ha jól tudod, hogy soha nem szakadhatsz el tőle. Soha. És Erdély az eredet földje, a hosszú alkonyok hazája. Az én Erdélyem Mózes Attila világa, nem Wass Alberté. A szép magyar szavaké, a gyermekkorba zárt paradicsomi állapoté, a ködös völgyeké, elfojtott titkoké. Szerteszakít ez a kín, mindennap furdal a lelkiismeretem, hogy elhagytam Erdélyt. Én csak így tudok beszélni Erdélyről, megértem, ha ezen sokan megsértődnek, és tudom, hogy sokan értik, miről beszélek. Egy neves kortárs történész szerint Erdélybe nem a hét törzs valamelyike telepedett, hanem a keleten maradt magyarság nagy része költözött be a Kárpát-medencébe a 10. század folyamán, és már csak Erdélyben maradt hely, ők, vagyis mi, erdélyiek, Gyula népe vagyunk. Ezért is kezelték mindig külön Erdélyt a kora középkor óta, és ezért tartjuk magunkat mind a mai napig másnak. Erdély más.

– Van egy gyönyörű gyermeked is – szoktál neki meséket mondani, vagy netán írni? Lehetséges, hogy lesz egyszer egy gyermekeknek szóló pikareszked? És ha már gyermek: hogyan látod a jövőnket?

– Próbálok neki Arany Jánost olvasni, meg mondákat, meséket, de még csöppség, nem köti le a mesélés, hanem rohan megállíthatatlanul, és tombol. Én meg rohanok utána! Rengeteg népzenét hallgatunk – nem miatta, magunk is ezt hallgatjuk –, és ezt nagyon szereti, leköti. Csak tiszta forrásból való népzenét hallgatunk, tehát nem ilyen modernkedő, népieschkedő, fúziós, újraértelmezett népzenei katyvaszt. Mindenkinek ajánlom a Táltos Ensamble korai lemezét, fent van a jutubon, az csodálatos, vagy Kátai Zoltántól bármit. Szeretnék és fogok is neki meséket írni, hamarosan eljön az az idő is. A régi magyar hitvilágot szeretném becsempészni a korunkba, meglátjuk, mire jutunk vele, ki tudja, lehet, hogy a játszótéri mászóvárba beköltözik egy vérbeli lidérc, a gyermekek meg ki akarják onnan ebrudalni, ostromra készülnek… látod? Már írom is, fejben, majd papírra vetem. Ami a kérdésed második részét illeti, igen, akinek gyereke van, annak hinnie kell. De ez a hit tele van kétellyel, mert önmagamnak nem hazudhatok. Létezik reménykedő pesszimizmus? Lehet, hogy létezik. Mózes Attila pont az Irodalmi Jelennek mondta anno, hogy ő ebben a világban, eltekintve egy-két Teréz anyától „jobbára csak a gonosz színeváltozását, újabb és újabb arcát, újabb és újabb fenyegetését” tudta felfedezni. Cáfolja meg bárki, ha tudja.