Szerető asszonyok, kihűlt levesek – Sigmond István novellája

Az egyik asszonynak véres volt a nyaka. Nem folyt belőle a vér, még csak nem is szivárgott, csak véres volt, ez tagadhatatlan. S ha valaki jól megnézte, anélkül, hogy orvosilag értett volna hozzá, világosan látszott, hogy ebből a nyakból nemrég még csepegett, vagy legalábbis szivárgott a vér. Úgy nézett ki ennek az asszonynak a nyaka, mint amikor nagyon nagy vihar előtt szinte vérbe borulnak a fellegek, alig várják, hogy Isten beintsen végre, hogy elkezdhessék az égiháborút, amely nyilvánvalóan a földlakók idegrendszerét, néha az életét sem kíméli.  Egyelőre még senkinek semmi baja, de mindenki kíváncsian leselkedik felfelé, és némi félelemmel is persze, hogy mikor fog beindulni ez az égből jövő nyomorúság. A napot eltakaró, haragos fellegek egyre türelmetlenebbül várják az engedélyt, olyan harag sugárzik belőlük, mint abból a véres nyakú asszonyból, ami nem is harag tulajdonképpen, gondolatait inkább a kíváncsisággal meggyötört kétségbeesés tölti meg, és az a sajnálatos tényező is, hogy akik látják a véres nyakát, nyilvánvalóan arra gondolnak, hogy valaki bántotta, ami természetesen megfelel a valóságnak, mert  minden vasárnapi látogatásakor férje  alaposan felpofozta, néha olyan nagyon, hogy a nyakára kapott ütések eredményeként kiserkenő vér nyomai egy hét után is jól látszottak, s mindezt mindig a kihűlt leves miatt kapta. Ez az asszony a kapunál várakozó asszonyok között egyike volt a legszelídebbeknek, lélekben is a legtisztábbak közé lehetett volna sorolni, aki azért is szomorú volt, hogy véres nyakának a látványa félelmet gerjeszthet egyik-másik asszonyban, s ez a félelem úgy terjedhet, ahogy a szokványos dögvész szóródhat szét a földön, amelyet tudvalevőleg Isten néha azért küld  hozzánk, hogy próbára tegye a bűnben fogant, bűnben élő, s bizony, bizony, néha a bűnben elhaló híveket. Nem mintha ez a véres nyakú asszony bűnben tobzódva élte volna le eddigi hétköznapjait, nem volt ebben az asszonyban egy csipetnyi hajlam sem a bűnre, vagy egy akármilyen halvány késztetés egy majdani bűnbeesésre, noha egy-két filozófiai iskola annak a véleményének ad hangot, amit igen nagy sikerrel terjeszt és elfogadtat a gondolkodó elmék körében, hogy háromféle ember létezik a földön, az egyik bűnös, a másik az lesz, a harmadik bármikor rávehető bizonyos, mások által elkövetendő bűnre való felbújtásra, különösen ha az illető érdeke is szerepet játszik ebben. Másféle ember nem létezik. Persze lehetnek kívételek is, de ezek olyan kevesen vannak, hogy két kéz ujjain meg lehetne őket számolni. Például itt van a mi szelíd asszonyunk, aki a hirtelen beállott csendben a következő szavakkal fordult az ételcsomagot cipelő asszonytársakhoz:

– Megengedik, hogy hangosan elmondjak egy imát?

Senki sem szólt semmit, így hát elkezdte mondani az imát, amelyben Istenhez könyörgött, hogy ma délben  ne kapjon ki nagyon, mert mindenki nézi az állandóan véres nyakát,  amit már szinte szégyell, mert úgy néz ki, mintha valaki őt rendszeresen ütlegelné, ami természetesen igaz is,  s az emberek kérdéseire már képtelen részletes választ adni, pedig ezt kívánja minden kérdező, kénytelen néha bűnbe esni, s nem mondani meg az igazat, ha egyáltalán ezt bűnnek lehet nevezni. Az édesanyja megfordulna a sírjában, ha tudomást szerezne arról, hogy az ő szentnek nevelt leánya hazugságokra adta a fejét. Nem valószínű, hogy a halottak megátkoznák az élőket, de ki tudja? Ebben a fejreállt világban minden elképzelhető, de ilyesmit egy paptól sem lehetne megkérdezni, mert részvéttel megsimogatná a kérdező arcát, és azt mondaná neki, hogy imádkozzék naponta többször is.

A szelídség nem jellemezte az itt várakozó asszonyok többségét, látszólag  türelmesen álldogálnak a kapuban, várják   a nyitást. Mindannyian tartanak egy-egy szatyrot, kosarat, nylonzacskót a kezükben, a férjüknek hozott elemózsiával megtömve. Többen hallgatnak, egyesek viszont egyfolytában beszélnek. Vannak olyanok is, akik forró levest hoztak a párjuknak, és nyilvánvalóan azért panaszkodnak, hogyha még sokat kell várakozniuk a kapunyitásra, kihűl ez a leves is, ahogy a bent tartózkodók szoktak panaszkodni arról, hogy amíg a központi kantinból eljut hozzájuk a leves, jéghidegen hozzák, egyszerűen megehetetlen. Egyesek meg sem eszik ezt a levest, mások csak káromkodnak, de éhségükben felkanalazzák hidegen is, a rosszabb idegzetűek egy kanálnyit lenyelnek, a többit a falhoz vágják. Rendszerint úgynevezett zöldséglevest kapnak, természetesen zöldség nélkül, valami hideg lötty, ennyi jár nekik, mert állítólag az intézménynek nincsen elég pénze kosztra, s akkor azt főznek, ami szinte a semmiből is kijön. A falakra hajított levesekért természetesen megszidják őket, de nincs mit csinálni velük, mert betegségük olyan természetű, hogy nem felelhetnek tetteikért. Már az is eredmény, a kórházi orvosok szerint, hogy a gyógyszeres kezelésnek köszönhetően fizikailag nem bántják egymást, erre alig volt példa az utóbbi időben, régebben néha előfordult, hogy a kórterembe látogató pszichiátert felpofozták, de ilyesmi az utóbbi időben már nem fordult elő.

Arra is volt példa, hogy várakozás közben az asszonyok elkezdenek káromkodni a kapu előtt, a kapus ugyanis néha elfelejti időben beengedni őket, ilyenkor egyik-másik asszony a kapus jó anyját emlegetve beleordít a feledékeny férfi arcába, s még az is előfordult egyszer, hogy az egyik asszony a kapus arcába öntötte a közben teljesen kihűlt levesét.

Egyik-másik asszony unalmában beszélgetést kezdeményez a többiekkel, például ilyesmit mesél:

– Az enyém mindennap felmászott a diófánkra, s onnan cseresznyézett.

– Maguknál a diófán terem a cseresznye? – kérdezi egy meghökkent, kíváncsiskodó aszzony.

– Persze – mondja a kérdezett. – Hol teremne máshol?

– Nézze, én nem vitatkozom magával – jegyezte meg a kíváncsi –, de ahhoz mit szól, hogy az én férjem nemsokára szülni fog egy gyermeket?

– Ikreket?

– Dehogy. Mi az egyke hívei vagyunk, úgyhogy a mi családunkban ikrek születése kizárt.

– S hogy fogják hívni a drágát?

– Még nem tudom – válaszolt a kérdezett –, de ha véletlenül mégis ikrek lesznek, az egyiket el kell hogy temessük. Tudja, annak idején én is ikerként születtem, és engem is eltemettek természetesen, mert az ikertestvérem állítólag szebb volt, csakhogy nem ástak túl nagy gödröt a kert végébe, sikerült kimásznom a föld alól, úgyhogy anyám rögtön megszoptatott, mert kétszer eltemetni senkit sem lehet, az ilyesmit minden vallás tiltja, tud róla?  

– Maguk itt egyfolytában szülnek – szólal meg egy harmadik –, s az én levesem közben teljesen kihűl. Senkinek sem nyugodt az élete, mesélhetnék én is maguknak eleget. Az én férjem bányász volt, egyike a legjobbaknak a környéken, egyfolytában kitüntették, többet keresett, mint bárki. Mindenre volt pénzünk rendesen. A férjem vásárolt magának egy csomó csákányt, minden helyiségben tartott legalább egyet, lényegesnek tartotta, hogy mindegyiknek más színe legyen, és természetesen minden egyes csákányának nevet is adott. A papunk nem volt hajlandó megkeresztelni a csákányokat, nem tudom, hogy miért. Lehet, hogy a nevük miatt, amelyekre a férjem keresztelni akarta őket.   Úgyhogy a párom maga volt kénytelen megkeresztelni mindegyiket sorban. Az egyiket Hitlernek hívták, a másikat Sztálinnak, volt köztük Rákosi, Ceauşescu, Ghengis Khan, Pol Pot, és még rengetegen. Ezeket a neveket a férjem az előbb említettekhez fűződő rokonszenve alapján jelölte ki.  Egyébként a vasárnapi szünnapon azzal szórakozott, hogy sorban kihívta a bányász kollégákat egy-egy csákánycsatára. Természetesen mindig a férjem győzött, jobbra-balra dőltek ki mellőle a bányászok, egy adott pillanatban már vagy tizenhét bányász mellébe vagy hátában landoltak a csákányok, amit az Igazgatóság nem nézhetett jó szemmel, pedig a játék az játék, érthetetlennek éreztük, a férjem is, én is, hogy ezt a vasárnapi szórakozást az Igazgatóság betiltotta. Sőt, még azt a disznóságot is elkövették a szegény drágámmal, hogy életfogytiglanra bezárták ide a zárt osztályra. Egyszer megkért, hogy csempésszek be neki valahogy egy csákányt, mert ha nincs csákány a közelben, képtelen elaludni. Rettenetesen sok pénzembe került, amíg az egyik ápoló segítségével a dolgot megoldottam. A férjem nagyon hálás volt, azt mondta, hogy ezt a Hitler nevezetűt, amelyikhez a legjobban ragaszkodott, a paplana alatt tartja, azóta remekül alszik, persze ígéretet kaptam tőle, hogy odabent soha nem fogja használni. Közben a bentiek úgy döntöttek, hogy egy ketrecben fogják ezután tartani, a csákánya ugyanis egyszer kilógott a paplana alól, amit észrevettek, természetesen elkobozták tőle ezt a kedves játékszert, úgyhogy egy ideig nagyon szomorú volt. És meg kell értenem, hogy a kihűlt levese miatt is üvölteni fog rám, pedig én nem vagyok hibás, ez az aljas kapus megint elnézte az órát. Hát ez már igazán disznóság!

Ebben a pillanatban végre megnyílt a kapu, az asszonyok beözönlöttek volna, de a kapus eléjük állt.

– Sztrájk van odabent, asszonyok, egyelőre nem lehet bemenni – mondta, miközben megpróbálta megtisztítani az arcát a ráöntött hideg húslevestől.

– A férjeink nem sztrájkolnak – mondta a diófás asszony –, azonnal engedjen be!

– Maga aztán hiába is menne, a maga férje nem eszik több levest.

– Aztán miért ne enne?

– Hát csak azért, mert az éjszaka hirtelen elhalálozott.

– Dehát nem volt halálos beteg – mondta az asszony sírva.

– Csakhogy az éjszaka az lett, amikor a csákányos kitörte a kalitkáját, és a maga férje hátába vágta a baltáját.

– Dehát elkobozták a csákányát, nem? – szólt közbe az egyik asszonyság.

– A csákányát igen, de arról a baltáról senki sem tudott.

– Muszáj volt becsempésznem neki egy kicsi baltácskát, az ífjú Hitlert, valamivel szórakoznia kellett a drágámnak, és aludni sem tudott rendesen.

– S most mi lesz? – kérdezte az egyik asszony.

– Hát, most az van – mondta a kapus –, hogy miután a csákányos, azaz a baltás a nyolc orvosból visszaköltöztetett hatot az Úrhoz, csak két segédorvos maradt, s ezek ketten sztrájkba léptek, mert ilyen kevesen nem tudják ellátni a rengeteg munkát.

– És azzal a nyomorult baltással mit fogunk csinálni? – kérdezte a kapustól a gyászoló diófás asszony.

– A férjem szent ígéretet tett nekem, hogy az ifjú Hitlert nem fogja használni soha, dehát mindig mondtam, hogy az ember nem tökéletes lény, ígéreteit nem mindig tartja be, hiába, ilyenek vagyunk.

– Asszonyom – fordult a kapus a diófás asszonyhoz, – meg kell mondanom, hogy a kedves férje elkövetett egy nagy hibát, mert amikor a baltás kitört a ketrecből, odament a kedves férjéhez, és nagyon szelíden megkérdezte tőle, hogy „mi is terem a ti diófátokon?”

– Szilva – mondta a kedves férje.

– Dehogy szilva, cseresznye – vetette közbe az asszony.

– Hát ez az – mondta a kapus. – Itt kezdődtek a bajok. A baltás valahonnan megtudhatta az igazságot, mert felordított: Hazudsz, te disznó! És én nem bírom elviselni a hazug embereket. És ezután a magasba emelte a baltáját, és vagy tízszer lesújtott vele. Ha a kedves férje bevallotta volna az igazat, még most is élne.

– Akkor bemegyünk – mondták az asszonyok egyszerre, szinte kórusban, mintha valaki vezényelt volna nekik.

– Hazudott a szerencsétlen – jegyezte meg a diófás  asszony a férje hullája mellett. – Ezután még cseresznyézni sem cseresznyézhetsz, látod, látod, hogy jár a hazug ember?! De magukat – szólt oda az asszonyokhoz –, ha befejezték az étkeztetést, meghívom a diófámhoz cseresznyézni. Szilvát is vehetek maguknak a piacon, de annak sajnos nincsen szára, ha lenne, egyenként fel lehetne kötni őket a diófa alsó ágaira, s lehetne szilvát is szüretelni a diófámról. Ezzel meg tudnám gyászolni hazug férjemet is, de szilvák nélkül nem érne az egész semmit. Nem tudom, mit fogok magammal egyedül csinálni, azt hiszem, az egyetlen megoldás az lesz, hogy elmegyek helyette bányásznak, van csákányom elég, s azoktól a vasárnapi szórakozásoktól sem idegenkedem.