Ugrás a tartalomra

 

Üveglélek – Vesztergom Andrea versei

VESZTERGOM ANDREA
ÜVEGLÉLEK
versek
 
 
SZONETT-SZÁLAK
 
A gyertyatestet elfaragta csonkra,
esőt keringet, szürke-bús lepel,
a szív fölött repedt a bordacsontja,
novemberül, de újra ünnepel.
 
Cserélni kell a régi kópiákat,
merevlemezre összegyűlt betűket,
de lesz talán egy tisztító kijárat,
mi részeinkből újra egybeszűrhet.
 
Megint lefojt, a szűk tüdőbe térdel
a híg magány, hogy úgy maradni ébren:
a lényegünket őriző nem ég el
a csendjeink megannyi színterében.
 
A dac kifolyt, a szív szelíd, letettem:
örök marad, ha megfeszíthetetlen.
 
 
ÜVEGLÉLEK
 
...most kristályos, ép és karctalan,
a kimondott szónak arca van.

Fagyáspont nincs, tetraéderek,
egyenletes hűlés, mert így kerek,

forró vérű, izzó kvarchomok,
szemembe hullik és karcolok,

ha majd sejtjeimbe öntenék:
üveglelkű, olvadt ömledék

marad belőlem, mert úgy törik:
szilánkokra hulló ösztönig,

üvegcsontú, lázas testmeleg,
törékeny mész, élő sebhelyek,

parányi pötty, mint a porbogár,
sugár-alakban lecsordogál,

hieroglifák és terpeszek,
belőlük szakítva heg leszek,

hajszálér-háló itt bent a sík,
amint a rezgése felhasít,

vagy stroboszkópként megmaradhat:
fényt szór a gömb a pillanatnak,

s merítkezem a színsugárban,
semmim se volt, de szinte már van,

ha nem lesz belőle semmi sem:
szilánkjait titkon elviszem,

naponta bontom, hogy kirakjam:
mi törhetett egy pillanatban.

 
 
TÖKÉLETES ENTITÁS
 
Valami rejtett képeket fest elő:
mostanában más itt már az est-elő,
talán új őszt hoz. A tiszafa rostja
hártyás, éterin rezeg, mint az ostya,

sugarat rostál, bújtat, kivéreztet
minden ragyogást a napból. Még reszket
a lég, forróság csorog az ősz helyett,
ám a bárányfelhők furcsa közhelyek,

ahogy a tutajjal versenyre kelnek,
vajon a folyó nyer itt, vagy a felleg,
a változó alak, vagy a kopasz fán
átringó sodrás? Az ég szétfolyt, aztán

már nem is látszik. Forró gőzt ereget
az aknafedél, a kövek meleget
szívnak testükbe, a réseik között
kúszik az olvadás. A víz ütközött

egy új anyag átfolyó rendszerével,
kompakt hőcserélő lesz az éjjel,
ahogy a nap fémet izzít. Nincsen itt,
mi ne osztaná hasznosan kincseit,

s ezért olyan tökéletes entitás
a nyár: szépek a titkai. Senki más
nem ily emberi, s nincs így szinte lelke,
hogy elhagyjon egy szürke színtelenbe.

 
 
SORDINO
 
A felhőkön átszűrt fény remeg,
a nyár lett a védtelen gyerek,
kit akár egy enyhe szél legyőz:
indiánnak öltözött az ősz.

Belülről még néha fűtöget,
hogy szerettem ősz-etűdöket,
de színei közt az arca lárva,
átbillent melankóliába.

Egy zugot keresnék magamnak,
ablakok helyett vakablak,
a verseket magamra hagytam,
szavak ülnek, elolvasatlan.

Belül lennék, de kint rekedtem,
valahogy már elérhetetlen
lett a hang, de bárcsak értene
a szomorú, sordino-zene.

Benne él minden rémületben,
maradna olyan fésületlen
és áradó, mint rég! Benne él
minden fájdalomban. Pengeél

választja el a pillanatot
a szinte semmitől. Úgy adott,
hogy közben szinte azt sem értem,
miért érzek most elvetélten,

ősz-sejtekből majd megteremtem,
nem lesz távol, elérhetetlen,
s az elkopott, megfakult dián
nyár lesz az ősz is. Indián.

 
 
TÉRZENE
 
Kívülre kerültem, mint a térzene,
utcazajnyi ritmus, az este vérszeme,

nyitott ablakokig hullámzó derék
lett az összes hangjegy, a dallamcserék

észrevehetetlenek, míg a szöveg
pattog, üt és éget, mint a tűzkövek,

kering, vibrálva zúg, mert megérkezett
néhány gondolatmegosztó gépezet:

hiszen sajátja nincsen, így mást idéz,
csöpög és édes. Szintszirup, mintaméz.

Csontig hatódni tőle, szinte máris,
mert egyszerű és pépes, populáris,

itt a műcuki, műbölcs, végre, végre,
lájkot nyomnak rá, mint a térzenére.

Valami másra, talán bűnre várok,
hogy vétkezzen a nyár, a szürreálok,

s azt a dalt egy másik hullám kérje le:
rezeghessek beljebb, mint a térzene.

 
 
Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.