Ugrás a tartalomra

 

Trash reality az irodalomban

Az Új Forrás januári lapszámbemutatójára a Kalicka Bisztróban került sor. Aki esetleg telítődött az ünnepek alatt az édeskés, bájos, meghitt olvasmányokkal és filmekkel, most ellensúlyozhatta mindezt: a januári lapszám ugyanis a kortárs popkultúra egyik brutális, humoros, sötét vonulatára, az úgynevezett trash-re épült. A mai fiatal magyar irodalomnak ebben a markáns irányzatában a populáris és a népi kultúra keveredik a testiséggel, a groteszkkel, az amerikai szubkultúra elemeivel.

Az est moderátora, Dunajcsik Mátyás, és a januári Új Forrás néhány szerzője, Bartók Imre, Nemes Z. Márió és Sepsi László arról beszélgettek, hogy mennyire állnak szemben egymással az akadémiai irodalom és a tömegkultúra, milyen határátlépések és tabudöntögetések vannak és lehetnek még a kortárs irodalomban, összebékíthetőek-e a hagyományos és a legújabb irodalmi műfajok.

Az est elején Dunajcsik elmondta, hogy a trash mint műfaj lényegénél fogva szembemegy a művészet, az irodalom hagyományos, akadémiai értékrendjével, szokásaival, és nem áll tőle távol a groteszk, a paródia, illetve a főként hetvenes-nyolcvanas évek hatásvadász horrorfilmjeinek, sci-fi világának túlzó, humoros, kissé cinikus utánzása, felidézése. A posztmodern többek között azt is jelenti, többé nem kell semmiért se bocsánatot kérni. A posztmodern szerzők, köztük a trash képviselői is egyre inkább elfordulnak attól, amit az akadémiai irodalom szerint olvasni „kellene”, és egyre inkább arra figyelnek, mit vár igazán, mit akar, mi érdekli a szélesebb rétegeket, főként a fiatalokat.

A Kalickában szabadon szárnyalhattak a gondolatok

Az irodalmároknak Dunajcsik elsőként feltette a kérdést: van-e bennük fenntartás, amikor épp nem az akadémiai irodalom kánonjából, hanem valamilyen kevésbé ismert és elismert műfajban író szerzőtől olvasnak műveket? Mi a véleményük a kánon újragondolására késztető új generációról? Bartók Imre tömör, provokatívan szellemes válasza: igen, ideje közös nevezőre hozni Rilkét, az akadémiai irodalmat és az önkielégítést.

Nemes Z. Márió úgy véli, elég szűklátókörű és álszent a kortárs magyar irodalom, még mindig a magasztos képzetekbe kapaszkodnak sokan, a Jó, a Szép, az Igaz eszményébe. A trashben viszont egyszerre, hierarchia nélkül jelenik meg a magas kultúra, a pornográfia és az erőszak. Bár a sötét oldala mindig is létezett a művészetnek, számára ezek mindig együtt voltak igazán érdekesek. Viszont tapasztalata szerint az egyetemi hallgatók még mindig gyanakodva nézik, ha például klasszikafilológia órán a pop, a szubkultúra kerül elő – mintha valami illetlen vagy udvariatlan történt volna a tanteremben.

Dunajcsik és Sepsi László kiértek arra, miért tabu még mindig néhány téma, melyekről ugyan beszélünk, írunk, de csak mintegy titokban, rejtve, nevetgélések közepette. Dunajcsik fölhívta a figyelmet arra, hogy nem a társadalom, a tömegkultúra „rejt el” néhány témát, hanem az akadémiai irodalom zárkózik el a párbeszédtől.

Sepsi szerint szakítani kellene azzal a képzettel, hogy a nyugati kultúra csak ötven jóváhagyott könyvből ismerhető és érthető meg. Hangsúlyozta, ez nem azt jelenti, hogy „Dosztojevszkijt legyőzi Dexter”, inkább a kettő együtt ad egy színesebb, reálisabb képet. Nemes Z. osztotta Sepsi véleményét, szerinte is a mellérendelő kultúra felé kellene közelíteni a fensőbbséges hierarchia helyett. Sajnálattal állapította meg azt is, hogy a kortárs magyar képzőművészetben például a képregények nem kapnak akkora teret, mint amit megérdemelnének, pedig ez az irányzat is egy működő képi tradíció.

Jász Attila, az Új Forrás főszerkesztője

Dunajcsik rákérdezett arra is, van-e közönsége a trash-nek, olvassák-e itthon az efféle műveket. Bartók Imre szerint elég nagy még a szakadék az olvasótáborok között, akárcsak a kiadóknál. Lényegében két véglet létezik mindkét területen: vannak csak „elittel” foglalkozó kiadók és olvasók, és vannak a bizarr, trash felé nyitott érdeklődők és kis kiadók.

 A populáris műfaj meghökkentő vonásaira is kitértek, fontos elemei ugyanis a félelemkeltés, a túlzás, az a fajta határátlépés, „amin túl annyira rossz, hogy az már jó”. Ebből következően a trash-nek fontos eleme az irónia is. Sepsi szerint a műfajnak sajátja a groteszk ábrázolásmód, viszont nem ismeri a távolságtartást. Sokkal inkább az együttnevetés jellemzi, mint valaminek a kinevetése.

Nemes Z. szerint a műfaj karakterei gyakran valamiféle poszthumán, emberen túli alakok. A gender szemlélet is gyakran érvényesül benne, akárcsak a hibriditás, ami Nemes Z. Márió meglátása szerint a szabadság felé nyit utakat. Sepsi László egyébként, mint mondta, szeretné hamarosan egy átfogó tanulmányban rendszerezni a trash-kultúra esztétikáját.

Végezetül Tolvaj Zoltán, Borsik Miklós és Horváth Előd Benjámin olvasták fel verseiket és kisprózáikat az Új Forrás januári számából.

 

(A beszélgetések közti szünetekben a Waste Oil együttes zenélt.)

 

Csepcsányi Éva

 

 

 

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.