A művészi esszéista: Gyergyai Albert

A konferenciát Hervé Ferrage tanácsos, a Francia Intézet Igazgatója és Szávai János, a tanácskozást szervező professzor emeritus nyitották meg. Szávai felidézte a 21 évvel ezelőtti emlékkonferenciát, amelyet Gyergyai századik születésnapja alkalmából rendeztek. Időszerű tehát az emlékezés, és már csak azért is fontos – hangsúlyozta a professzor –, mert Gyergyai Albert fedezte fel számunkra Proust jelentőségét.

Hervé Ferrage és a szervező, Szávai János köszöntötték a hallgatóságot

Az első szekcióban elnöklő Szabics Imre bevezetésképp felhívta a figyelmet, hogy az esszéíró Gyergyaival több előadás is foglalkozik majd, hiszen az irodalmár életművének gerincét képezte ez a különleges műfaj, melyet páratlanul magas szinten művelt. Nem véletlen, hogy amikor választania kellett az irodalomtudósi és az esszéírói pálya között, utóbbi mellett döntött.

Szabics Imre

Kenyeres Zoltán, az ELTE egyetemi tanára a Nyugat és Gyergyai Albert kapcsolatát vizsgálta meg közelebbről. Kenyeres még személyesen találkozhatott a műfordító-esszéistával – Kaesz Gyula lakásán jöttek össze rendszeresen egy társasággal, idézte fel az irodalmár. Gyergyai életművének legfontosabb tanulsága a nyugatosság, azon belül franciásság, melyet különösen napjainkban lenne fontos szem előtt tartanunk – hangsúlyozta Kenyeres. Az esszéista írásainak közel harmada a Nyugatban jelent meg, és mint A Nyugat árnyékában című tanulmányában megfogalmazza: a folyóirat sokkal több volt számukra, mint egy szerkesztőség, az otthonukat, a szellemi tűzhelyt jelentette. Az 1954-es Irodalomtörténeti Közleményekben jelent meg egy cikk, amely feleleveníti a Nyugat történetében lezajlott egyik legnagyobb polémiát, a Hatvany–Osváth-vitát, s ez az értekezés Hatvanyt hozza ki győztesnek. Gyergyai hozzászólásában határozottan elutasítja ezt a véleményt, szerinte ugyanis Osváth képviselte az irodalom függetlenségének ügyét. Ez a kiállás nagyon nagy szó 1954-ben – emlékeztetett Kenyeres Zoltán.

Gyergyaival kapcsolatban fontos leszögeznünk, hogy elsősorban esszéista, irodalomtörténész volt, és nem fordító – hangsúlyozta az előadó. Az 1921-ben Franciaországból és Svájcból hazatérő fiatalember hazahozta magával a francia avantgárd értékeit, és azt a művészi indulatot, amelyet ezzel az irányzattal szívott magába. Gyergyai lehetett volna akár a magyar avantgárd kritikusa – ne feledjük, hogy a Nyugat egyáltalán nem állt a hazai avantgárd mögé – hangsúlyozta Kenyeres. Az előadó még saját generációja irodalomtudósi orientációját is hajlandó volt megkérdőjelezni: talán Gyergyainak volt igaza, és azoknak, akik az avantgárd mellett tették le a voksukat, hátha nem a Nyugat érezte meg az idők szavát, és képviselte a helyes irányt. Ez a kérdés már csak azért is felvetődhet, mert amikor 1925-ben megjelenik Gyergyai első vitatkozó írása a lapban – a francia prózát védelmezi meg Ignotus és Várkonyi Nándor vádjaival szemben –, akkor a vitacikkekből világosan kiütközik a Nyugat kritikarovatának hibája. A folyóirat ugyanis tábort akart szervezni, s ennek érdekében mindig az „is-is” álláspontot képviselte az értékválasztásban – fogalmazott Kenyeres. Gyergyai viszont a „vagy-vagy” mellett érvelt, akárcsak a Nyugatot támadó Lukács György vagy Balázs Béla.

Kenyeres Zoltán

Gyergyai öröksége a francia irodalom és műveltség középpontba állításában azért is nagy jelentőségű – összegezte gondolatait az irodalomtörténész –, mert míg a második világháborúig a nyugati orientáció egyet jelentett a franciás tájékozódással, addig a háború utáni időszakban ez a kultúra idehaza nemcsak elhalványult, de az utóbbi harminc évben teljesen megrendült. A frankofon világ összeszűkült, helyét átvette a német, majd napjainkra az angol nyelv páratlan és erőszakos terjeszkedése. A Gyergyai képviselte „franciás műveltség a múlt finom, szép kellékei közé került” – zárta előadását Kenyeres Zoltán.

Szegedy-Maszák Mihály az esszéista Gyergyai felől közelített egykori tanára alakjához, és Gyergyai egy kézírásos leveléből idézett. „Az esszé nálam jobb híján való műfaj. (…) Vannak természetek, amik csak álarcban tudnak megmutatkozni.” E sorok Gyergyai szépírói késztetéséről és tehetségéről árulkodnak. A művészi ösztön felülírta benne a tudósi elhivatottságot, és nem véletlenül az esszé műfajában talált adekvát megnyilatkozási formát. Szegedy-Maszák nem titkolta, hogy előadása egyfajta jóvátételi kísérlet, az egykori tanártól „elpártoló” tanítvány önnön lelkiismeretének megnyugtatása.

Szegedy-Maszák Mihály a neki címzett Gyergyai-levéllel

Gyergyai Albert Az el nem ért bizonyosság című antológiáról született,1974-es kritikájában éreztette a fenti eltávolodás miatti fájdalmát, melyet Szegedy-Maszák már akkor sem tudott nem magára vonatkoztatni – ő is az antológia egyik szerzője volt. Ellentétük utolsó találkozásukkor is megmutatkozott – emlékezett az irodalomtudós –, amikor az Eötvös Kollégiumból hazafelé sétálva Gyergyai méltatlankodásának adott hangot, hogy diákja Derridát kölcsönöz a könyvtárból. Gyergyai idegenkedett mindenféle rendszeralkotástól és irodalomelméleti iskolától, elvetette a strukturalizmust éppúgy, mint a formalizmust – magyarázta Szegedy-Maszák. Esszéiben nemcsak ezektől az irányzatoktól, de az ideológiáktól is mindvégig független tudott maradni; mindig berzenkedett attól, hogy tudománynak tekintse az irodalmat.

A második világháború után nyoma sincs esszéiben az ideológiai alkalmazkodásnak, sehol nem találunk hivatkozást Marxra. És bár a francia irodalom elkötelezettjeként járult hozzá a magyar művelődéshez, nem fordított hátat a német kultúrának sem, ékesen bizonyítja ezt Goethe- és Thomas Mann-esszéje.

Proust mellett Gyergyai Flaubert-rel foglalkozott a legtöbbet – Szegedy-Maszák Mihály részletesen áttekintette előadásában Gyergyai Flaubert-esszéit. Míg 1958-ban a Bovarynét nevezi a világirodalom legszebb regényének, néhány év múlva, vállalva az önellentmondást, az Érzelmek iskoláját teszi az első helyre. Proust-esszéiben arra keresi a választ: mi tette képessé ezt az alkotót arra, hogy műkedvelőből nagy író legyen?

A francia és a német nyelvterület mellett Gyergyai figyelmét nem kerülte el az angol irodalom sem, többek között Virginia Woolf életműve, melynek egyik fordítója is. Ma már, a tudományos specializáció korában ez a sokirányú tájékozódás elképzelhetetlen. Gyergyai még nem ismert ilyen művelődési határokat – hangsúlyozta Szegedy-Maszák Mihály. Az irodalmár végezetül Gyergyai legsajátosabb „védjegyére”: esszéi stílusára, felépítésére tért ki. Az olykor költészeti értékű szövegekben Gyergyai vállalta a hosszúmondatos fogalmazást, és a kijelentések helyett szinte mindig valamilyen kérdéssel indítja gondolatmenetét. Műveinek legjellemzőbb vonása a három pont az utolsó mondat végén, mellyel a téma lezáratlanságát, a továbbgondolkodásra késztető, levegőben maradó kérdéseket érzékeltette.

A délelőtti szekciót záró előadó, Bikácsy Geregely filmkritikus-irodalmár az utolsó tanítványok egyikeként szólalt fel. Kötetlen emlékezésében azt fogalmazta meg, hogy a posztmodern és az azt követő irodalomtudományos áramlatok vitáiban mennyire megfeledkeznek a Gyergyai-féle iskola örökségéről. Még az esszéíró nemzedéket emlegető munkákból is gyakran elhagyják nevét Halász Gáboré, Cs. Szabó Lászlóé, Szerb Antalé, Szentkuthy Miklósé mellől. Bikácsy idézte a konferencián is jelen lévő Ádám Péter kritikus egy bírálatát, melyben a szerző egy nem oly rég megjelent francia–magyar kulturális kötetről szólva jegyzi meg éles szemmel, hogy Gyergyai nevét le sem írták benne.

Bikácsy Gergely

Az előadó gondolatmenetében kapcsolódott Gyergyai írásainak sajátos, Szegedy-Maszák említette formai jegyeihez, és azt a kérdést boncolgatta, vajon a kérdő jellegű, találgató mondatoknak, a hárompontos, „lezáratlan lezárásnak” van-e valamilyen előzménye a francia irodalomban. Talán Taine esszéiben találkozhatunk hasonló eljárással, de az is lehet, hogy ez a stílus Gyergyai saját „találmánya” – latolgatta Bikácsy. A modern követők között kitapinthatók e vonások Albert Pál Franciaországban élő kritikus műveiben, csakhogy ő soha nem említi Gyergyait példaképei között.

Gyergyai stílusának utánozhatatlansága a mondatai dallamából is fakad – ennek valóban nincs párja az irodalomban. Ahogy a nagyság felismerésében is különleges volt: novellaszerű esszét szentelt Király György kritikusnak, aki a magyar irodalom legelfelejtettebb alakja, pedig a 20. század erkölcsi fárosza volt. Az esszé nem tudomány, ezt Gyergyai sem tagadta – zárta gondolatmenetét Bikácsy Gergely. Az ő tollából született számos értekezés több volt annál: művészet, mert ő maga is művész volt.

Az előadások után a közönség soraiból hozzászólók még sok adalékkal egészítették ki az addig megrajzolt Gyergyai-képet. Így felelevenedhetett „az ész trónfosztása idején az ész kultuszát meghirdető” egyetemi oktató alakja is, aki az ötvenes-hatvanas évek fordulóján Voltaire-, Diderot-, és Montaigne-előadásokat tartott az ELTÉ-n – emlékezett az ötven évvel ezelőtti szemeszterekre egyik volt tanítványa. A mindenekelőtt Proustot kutató Gyergyai munkásságával kapcsolatban jegyezte meg valaki: egy interjújában az esszéista Baudelaire-t és Flaubert-t nevezi legkedvesebb alkotóinak. Flaubert-t azonban nemcsak mint kedves íróját és kutatási témáját kell megemlítenünk – hívta fel a figyelmet egy másik felszólaló –, hanem Gyergyai dallamos mondatszerkezeteinek mintáját épp Flaubert prózájában kell keresnünk, amely tagadhatatlanul hatott a magyar bölcselőre. A rokonítható stílusok között még a szentbeszédek is szóba jöttek,

Gyergyai művészi esszéinek felépítése, érvelése és zeneisége ezekhez is hasonlítható.

Szöveg és fotók: Laik Eszter

Kapcsolódó anyag: A konferencia teljes programja.