Jelige: Az átok neve – Az átok neve: Ember, Föld elföldelő…
Jelige: Az átok neve
Az átok neve: Ember
Nézd csak a felhőket, mind gyászruhába bújnak,
S a derűs nappaloknak takaródót fújnak.
Nézd csak a kék eget, miként fakul meg színe,
A keserű könnyektől, meghasadt a szíve.
Figyeld a jégesőt, egy szilánkos üzenet,
A fák és a bokrok most bánatban fürdenek…
Torz villám, s vad mennydörgés együtt járja táncát,
A Föld haragra gerjedt, s benyújtja a számlát!
Halld hát a szelíd szellőt, mely mára már orkán,
A gyarló emberiség megakadt a torkán.
A megtorlás szomja tornádókat toboroz,
Rémült vadlovakon, a vak bosszú lombot foszt…
Ezer égi katona parancsszóra támad,
A természet könyörög, gyötrődik és lázad…
De vége…! Kín és béke kényszeríti térde,
Behódol nekünk, pedig mi lettünk a mérge.
Szerényen háborog…, már nem hirdet háborút,
Megbízik még bennünk, bár hoztunk rá száz borút.
Hozzánk fohászkodik, s mi Isteneset játszunk,
De az önzőségen túl csak kevesen látunk,
Önös érdekektől függünk, köd-függönyt szövünk,
Nyitott szemeink elé, homály-fátylat kötünk.
Kakaskodva ülünk a szemétdomb tetején,
Szelektív hallással, a káosznak peremén…
Mivé lettél Földlakó, mondd, mi történt veled?
Ember voltál, csaltál, s majd Fegyver lett a neved!
Mint egy kegyvesztett glóriás, ördögi tervvel,
Önző ösztön ösztönöz, ami csak kell, vedd el!
Szíved már eladtad, most Otthonod rombolod,
De mellkasodon az űrt ezzel sem pótolod…
Mindig csak követelsz, neked semmi nem elég!
Tüzet gyújtasz akkor is, hogyha minden leég…
Hangok súgják: Markolj még! S te tévútra tévedsz,
Téveszméknek hiszel, hogy önmagadért létezz.
A hiúság tükrében gőgöddel szemezel,
Miközben a Világ vétkeidért vezekel…
Pokollá vált éden, a Föld falai között,
Az ember, az ördöggel szövetséget kötött.
Hatalomra vágyott, ami úrrá lett rajta,
Így lett az önkényének telhetetlen rabja.
De a mámor küszöbén keskeny a határsáv,
Könnyen billen át, aki megérzi hatását…
Olyan függőség ez, melyet az egó táplál,
Egy elmébe lőtt dózis a tudatban vájkál,
Hogy elmossa, amire a természet nevelt,
Melynek hívó szavára, már csak a csend felelt…
Tovatűnt emberség, értelem és érzelem,
Gyávák sötétjébe, föltámad a félelem…!
A vonakodó vonat sírva siklik sírba,
Mert sínhez láncolt lelke tovább már nem bírja…
Birtokában Lét, melyet maga után vontat,
Segítségért síkoltott, de te vállad vontad…
Helyetted ő kapná az utolsó töltényed,
Mentséged, hogy nála is fontosabb fölényed.
Hát hagyod, hogy vakvágányra sodródjon sorsa,
De még nem is sejted, hogy ő kerül majd sorra,
Halálsoron a sorban, csak sápadtan szuszog,
Érzi már: nyaka körül kígyókból font hurok.
Magadra ismersz? Ott a hóhér a tükörben…
Látod-e magadat, mint mérget a tüdőben?
Ahogy virágzik a vész, szürke szirmát bontja,
S gyilkos gyárkémények szemmaró füstjét ontja.
A füst..., melyet gyermekként ártatlannak hittem,
Ködnek…, de már tudom, ő nem tűnik el innen…
Hamis köd-ködmönét látom, amint leveti,
S gúnyosan nevetve az oxigént szennyezi…
A levegő fullaszt, gázkamra lett a város,
Mégis ebben élünk, akármennyire káros.
Kényelmes megszokás, ha karosszéked karol,
Vásznon nézed végig: A katasztrófa tarol…
Elveszett életek, kidőlt fák az utakon,
Rozsdás lakat fekszik a kiszáradt kutakon.
A meder ahol sétálsz, ismerte a tavat,
Aminek torkolatán megrekedt egy falat.
Vissza nem tér soha, s ami utána maradt,
Szikkadt, ráncos talaj, melynek ruhája szakadt.
Egy markoló közeleg, s földdel betakarja,
Maroknyi boldogságát végleg elkaparva.
Voltak zöldterületek, s lettek kongó terek,
Hanyatlik a napfény, amiből erőt nyerek.
Elszántottak mindent, oly kietlen a mező,
Sűrű betontengerben süllyed el az erdő.
S az élővilág fél…, velünk szemben védtelen,
Menekül, mert érzi, kapzsiságunk féktelen…
Éretlen az ember, feledte mi az érték,
Boldogsága nem több, mint tárgyak adta mérték.
De mi az a gazdagság, s mi nekünk a pompa?
Ha valójában mindent csak mi döntünk romba.
Pusztítunk, hogy fényes birodalmunk lehessen,
Egyik kezünk ad, hogy a másik elvehessen!
Ez nem szabadság! A bőség bénító börtön,
Ha bársonyba bújunk is, hamarosan böjt jön…
Mondd, mit érnek majd akkor a megszerzett javak?
Ha nem lesz Nyár, soha már, csak Tél hozta havak…
Semmink sem marad, magunktól mindent elmartunk,
Éljen az Egyén, Egységre igényt nem tartunk!!!
Éljen a Zsarnok! Nem több, mint halandó vendég,
A haldokló Bolygón, bolyongó barbár felség…
Önmagát koronázta, rangot kapott teste,
Hogy mit vegyen magához, mindennap csak leste.
De a szűkszavú számadás, őt sem kíméli,
A vádlottak padján kárhozatra ítéli.
Vészjósló hírhozó dalol egy száraz ágon:
Kár…, a Földért, Kár…! Idén nem lesz rügy a fákon…
Idén meghal minden, ha nem harcolunk érte,
Itt az idő ember! Váltsd meg bűneid végre,
Légy a kardja, a vértje, hűséges testvére,
Benned él gyógyír, leheld megsebzett testére!
Föld elföldelő…
Fedetlen testű fák fáznak kint a Télben,
Zöldellő ruhájuk lehullott a szélben.
Őszi avar ravatal, hamvad a tarka,
Mélabús dalra zendít egy farkas falka.
Indul a gyászmenet, a temető felé,
Fekete szirmokat szór a lábak elé.
Megtorpan a lépés, elérve a sírhoz,
Melynek mélyében, az élet már nem kínoz.
Földdel földeli, a Földnek fejfát farag,
Fanyar fájdalommal hantolja a harag.
Fonnyad az élet, s vele hervad a vidék,
Mit sem érnek már az imák és az igék…
Tettek nélkül végül, egy új Világ épül,
S ott a halállal hálva holtpontra szédül.
Eszméket emésztve, eszméletet vesztve,
Jelennek, s jövőnek meghirdetett veszte.
Megrendezett darab, duruzsol a dráma,
Nesztelen zaja a dobhártyáknak lárma.
A csend csak csalfa látszat, valamit sejtet,
Néma betűk csonkján, gondolatot lenget.
Megfejted vagy felejted, tiéd a döntés,
De ha tennél érte, nem elég pár öltés.
Nem elég a szó, ha tartalmat nem takar,
Kevés a tudat, hogyha semmit nem akar…
