Kopott kárpiton labrador hever
Nézem a kutyát. A kárpiton fekszik, amely valaha talán bordó volt. Most kopott és foltos, a szövet szálai közé beette magát a kutyaszőr, meg mindenféle egyéb anyag, amelyek eredetét jobb nem firtatni. Tami zsemleszínű, a két árnyalat valamikor bizonyára jól mutatott egymás mellett. Ma már egyik sem az, aminek készült.
A kutya öreg. Ezt nem kell magyarázni, elég ránézni. A szőre nemcsak időszakosan hullik, hanem folyamatosan, a hátsó lábai meggyengültek, néha nehezen áll fel. Kata szerint romlik a látása, a hallása, és nyilván a szaglása sem a régi. A jobb mellső lába tövénél nagy daganat gyarapszik, a fogait is eltorzítva, az alsó állkapcsán egy másik elváltozás burjánzik. A teste közben teszi a dolgát, amíg még tudja.
Tami tehát elhasználódott. Nincs ebben semmi különös, csak éppen nem szeretem tudomásul venni. Az ember ilyenkor állatorvoshoz viszi a kutyát. Mi is vittük, többször. Az egyik orvos ezt mondja, a másik azt. Az egyik szerint ezt kell csinálni, a másik szerint amazt. Az ember fizet, bólogat, hazaviszi az állatot, aztán otthon ugyanúgy nézi, mint előtte. Csak már van néhány újabb ismerete arról, miért fog elpusztulni.
Féltem Tamit. Pontosabban attól félek, hogy úgy járok vele, mint Dalmával, az első labradorommal.
Dalma ugyancsak öreg volt, amikor az oldalán jókora daganat nőtt. Később a fülében vérömleny keletkezett. A füle hatalmasra duzzadt, mintha málnaszörppel töltötték volna meg. Még soha hasonlót se láttam. Bevallom, volt benne valami meghökkentő, már-már rajzfilm-szerűen groteszk. Az állatorvos műtétet javasolt, altatással. Ha már úgyis elaltatják, gondoltam, vegyék le a daganatot is. Kettő az egyben. Legalább nem kell kétszer kitenni ugyanannak a kockázatnak.
Megműtötték. A következő héten Dalma állapota romlani kezdett, majd elpusztult.
Ennyi történt. Az ember persze utólag megpróbálja elemezni az eseményeket. Ha nem műtik meg, talán még élne. Ha nem vetetem le a daganatot, talán még élne. Ha másik orvost választok, talán még élne. Esetleg akkor is elpusztul, csak később. Nem tudjuk. A történtekből nem következik semmi bizonyos, legfeljebb annyi, hogy az embernek utólag is sikerül büntetnie magát.
Ezért gondolom meg most kétszer, hogy kitegyem-e Tamit az altatás kockázatának. Tizennégy éves. Dalma ennyi idősen már nem volt velünk. Tami tehát már most többet élt nála, ami elvileg jó hír, gyakorlatilag viszont csak azt jelenti, hogy most még nehezebb belenyugodni abba, ami következik.
Ott fekszik a kárpiton. Nézem, és az elmúlást látom benne. Nem valami emelkedett, filozófiai értelemben. Egy kutyát látok, amelyik nem tud rendesen felállni, daganatok nőnek a testén, és lassan elveszíti azokat a képességeit, amelyekkel eddig jól boldogult. Az ember közben teszi a dolgát, dolgozik, telefonál, bevásárol, terveket készít.
A kutya meg fekszik. Néha felnéz.
Igazságtalannak tartom, hogy a kutyák ilyen rövid ideig élnek. Mi, emberek, hosszú évtizedeket kapunk, közben többnyire nem tudunk mit kezdeni velük. A kutyának jut tizenkét-tizennégy év, esetleg több, ha szerencséje van. Megtanulja a ház rendjét, felismeri a családtagokat, kialakítja a szokásait, aztán mire igazán összeszoknánk vele, megöregszik. És közben napi tizenhat órát alszik. Mondjuk, ezt néha irigylem tőle.
Tamit nézem, és Dalmára gondolok, a tökéletes kutyára. Ilyenkor újra és újra meg kell állapítanom, hogy Tami mindenben tragikusan alatta marad elődjének. Ezt nem szép kimondani, de attól még igaz. Tami lusta, nehézkes, és bizonyos dolgokat soha nem sikerült megtanítanom neki. Dalma viszont szinte tanítás nélkül tudta, mit várok tőle. Ha eldobtam a labdát, visszahozta. Nem egyszer, nem kétszer, hanem ahányszor eldobtam. Mert Dalma úgy apportírozott, akár egy istennő, emellett, kiválóan úszott, remekül ült és feküdt parancsra, és egy jó vadásznapon akár hetven fácánt is behozott zokszó nélkül. Nem panaszkodott, nem alkudozott, nem fáradt el látványosan. Megcsinálta, amit kértem tőle.
Tami inkább csak jelen van. A maga módján ragaszkodik hozzánk, és ez is valami, értékelni kell. Én mégis folyton összehasonlítottam őket, mintha a kutyáknak is teljesíteniük kellene valami családi követelményt. Dalma volt a mérce, Tami pedig soha nem ért fel hozzá.
Ehhez képest valamikor régen, az előző életemben egy évre mégis lemondtam róla. Én nem tudom, mások hogyan számolnak el magukkal, nekem mindenesetre kevés olyan ügyem van, amit nem sikerült lezárnom. Dalma esete az egyik. Hogy mennyire, azt csak a halála után értettem meg.
Azután történt, hogy elváltam a feleségemtől. Dalmát, pontosabban Szendén Szimatoló Lusti Anasztáziát, ahogy a törzskönyvében szerepelt, még a gyerekünk születése előtt hoztuk a házhoz. Szabadkígyósról utaztam haza vele vonaton, egy fonott kosárba tettem. Édes kis zsemlegombóc volt még akkor, és Istenemre, ő választott ki engem, nem én őt. Persze nagy sikert arattam vele hazafelé, a kupéban.
A kölyökhónapok után jött a tanulás, a vadászvizsga, a fácán- és vadkacsahajtások, majd megérkezett Petra, a lányunk, és nem sokkal később jött a válás. A gyerek még hároméves sem volt. Én fellifteztem egy új kapcsolatba, egy tizenötödik emeleti garzonba, a volt feleségem pedig messzi vidékre költözött a gyerekkel, az új pasijához.
Dalma pedig ott maradt a régi életünkből, és hirtelen nem tudtunk vele mit kezdeni.
A garzonba nem vihettem. Újabb gyereket vártunk. A volt feleségem sem vihette magával.
Dalma, aki addig a család része volt, egyszer csak feleslegessé vált. Nyűg lett, megoldandó probléma, egy jókora élőlény, amely nem értette, miért változott meg körülötte minden.
Egyetlen épkézláb ötletem támadt, lepasszolni a nővéremnek. Vidéken lakott az élettársával, mindketten egész nap otthon, volt kertjük, volt két kutyájuk. Dalmát jól ismerték, szerették is, örömmel befogadták. Persze megmondtam nekik, ez csak ideiglenes megoldás. Amint rendes helyre költözöm, visszaveszem magamhoz.
Egy év telt el, megérkezett a kicsi Veronika, és Katával beköltöztünk a saját kertes házunkba.
Felhívtam a nővéremet, és közöltem vele, hogy a következő héten megyek Dalmáért.
Az előző évben néhányszor persze meglátogattam őket. Azt azonban nem tudhattam, mi zajlott le Dalma kobakjában a száműzetése alatt. A kutyák nem magyarázzák el, mit gondolnak a lelketlen gazdiról, a reménytelen helyzetükről, a kétségbeejtő sorsukról. Azt sem tudom, várta-e arra, hogy elvigyem. Én mindenesetre biztosra vettem, hogy csalódott bennem.
Amikor érte mentem, a nővérem barátja, egy érzékeny fickó, elsírta magát, és kérlelni kezdett, ne vigyem el a kutyát, annyira a szívéhez nőtt. Nem értettem a dolgot. Ott van neki a két másik kutyája, emezt meg csak úgy, lelencbe adtam nekik, nem örökre. A megállapodás ugyan bizonytalan időre szólt, de úgy véltem, én tisztességes voltam, tartottam magam a megállapodásunkhoz. A helyzet rém kellemetlenné vált. Megint én voltam az, aki elvitt valamit, amit a másik már a magáénak érzett. Méregbe gurultam, részben azért, mert nem akartam belátni, hogy a másiknak is van oka a ragaszkodáshoz. Úgy éreztem, igazam van, nincs miről beszélni.
Dalmát beparancsoltam az autóba, és elindultunk haza. Nem tiltakozott. Nem csinált jelenetet. Nem fordult vissza, nem szökött el, talán a gyomra görcsbe rándult, hogy már megint miért, és hová viszem. Ki tudhatja? De jött velem, ahogy mindig.
Később sem tett szemrehányást. Erre persze lehet azt mondani, hogy a kutya nem tud beszélni. De hát nem is kellett volna beszélnie. Ha akarta volna, másképp is kifejezhette volna a haragját. Nem jött volna oda hozzám, elhúzódott volna, nem fogadta volna el a simogatásomat. A kutyák tudnak nemet mondani, csak nem emberi mondatokkal.
Dalma nem mondott nemet. Megátalkodott kutyahűséggel csüngött a családon a következő két évében. Csöndes volt, birkatürelmű, bárányszelídségű. Mintha semmi nem történt volna. Mintha nem adtam volna tovább, mintha nem hagytam volna egy idegen házban, mintha nem kellett volna megtanulnia, hogy az ember, akihez tartozik, egyszer csak eltűnhet az életéből.
Én ezt hűségnek neveztem. Könnyű volt így neveznem, mert a hűség az ő erénye volt, a hűtlenség pedig az én bűnöm.
Végül úgy is ment el, amint élt: csendben és méltósággal.
Én éppen Erdélyben voltam munkaügyben, s még úgy mentem el, hogy az állapota javult, abban reménykedtem, mire visszatérek, már minden rendben lesz vele, s boldogan élhet még néhány évet.
A hazaúton hívott Kata zokogva: itt hagyott minket a drága kutyánk. A buszon ültem, kint sötét éjszaka volt, az ablak felé fordulva csendben könnyeztem. Próbáltam felidézni a közös dolgainkat, de akárhonnan indultam el, mindig ugyanoda jutottam vissza: elárultalak, öreg barátném. Elhagytalak, lemondtam rólad. Azt ismételgettem magamban: Bocsáss meg! Meg tudsz bocsátani?
Délelőtt értem haza. Dalma a kosarában feküdt, pokróccal letakarva. Az egyik lába kilógott a takaró alól. Megérintettem. Már merev volt.
Kata elmondta, mi történt. Ásót fogtam, és kimentünk a kertbe helyet keresni neki. Megástam a sírt. Betakargattam a pokrócába, felemeltem, és belefektettem a sekély gödörbe. Melléje temettük a kedvenc játékait.
A gyerekek is ott voltak. Petra sírdogált, Veronika még nem értette, mi történik. Másnap piacnap volt, vettünk egy kis tuját és néhány évelő virágot. Elültettük őket a sírra.
A tuja mára két ember magas, a sír kulékaviccsal kirakva, köztük egész évben virágok pompáznak.
Most, egy újabb tél elején, Tami itt fekszik a kopott, foltos kárpiton. Tizennégy év van mögötte. A hátsó lábai gyengék, a teste tele van daganatokkal, és én már azt számolgatom, mennyi ideje lehet hátra. Talán fájdalmai vannak, talán csak fáradt. Talán még sokáig elél, talán hamarosan elmegy. Az ember szeretné, ha legalább ebben volna valami rend, valami kiszámíthatóság. De nincs. Csak a kutya van, a kárpit, a daganatok, és az a tudat, hogy egyszer majd újra ásót kell ragadnom.
Nem először.
És ha ez eszembe jut, mindig ugyanoda kerülök vissza: a kertbe, Dalma sírjához, ahhoz a lábhoz, amely kilógott a pokróc alól. Azóta is úgy érzem, hogy a világ rendje ellenem dolgozik. A kutyák rövid életet kapnak, mi pedig hosszút, hogy legyen időnk végiggondolni, mit rontottunk el velük kapcsolatban.
Odahajolok Tamihoz. Mélyen alszik. Figyelem a szuszogását. A mellkasa lassan emelkedik, majd lesüllyed. Egy darabig azt hiszem, nem is érzékeli, hogy ott vagyok mellette.
Aztán felébred, felemeli a fejét, és rám néz. Ugyanazzal a kissé ostoba, kissé szomorú tekintettel, amelyet évek óta ismerek.
Nem tudja, mit gondolok. Nem tud Dalma sírjáról, nem tud a buszról, a könnyeimről, a bűntudatomról. Nem tudja, hogy egy másik kutyát siratok benne, és közben őt is féltem attól, amit a másikkal már egyszer átéltem.
– Te nem is tudod, milyen jó dolgod van, te dög – duruzsolom a fülébe.
Tami megnyugszik, visszahanyatlik.
Megvakargatom a füle tövét.
(Fotó: pixabay.com)
