Nézem a kutyát. A kárpiton fekszik, amely valaha talán bordó volt. Most kopott és foltos, a szövet szálai közé beette magát a kutyaszőr, meg mindenféle egyéb anyag, amelyek eredetét jobb nem firtatni. Tami zsemleszínű, a két árnyalat valamikor bizonyára jól mutatott egymás mellett. Ma már egyik sem az, aminek készült.

Gál Vilmos legújabb, az IdőJel Kiadónál megjelent regénye, az Egy áldott jó ember egyszerre apa- és családregény, gyászmunka, valamint rendkívül pontos társadalmi látlelet. Mélyen személyes történet, amely egyetlen család sorsán keresztül beszél a huszadik századi magyar vidékről, a családon belüli erőszak transzgenerációs terhéről, a kollektív emlékezet működéséről és azokról a hazugságokról, amelyekkel a túlélők próbálják elviselhetővé tenni a múltat.

„Te soha ne üss először” – mondták a szüleim gyerekkoromban –, „de üss vissza, ha bántanak!”

Nem volt jó tanács. Saját bőrömön kellett megtapasztalnom, hogy rendszerint az nyer, aki először üt – és nagyot üt. A világ rohadtul igazságtalan, és tudjuk, hogy oda kellene tartanunk a másik orcánkat is, ám mégis jobban tesszük, ha a fejünket és a gyomrunkat védjük. És ha valaki csúnyán néz ránk, akkor ütünk. Különösen abban a kemény újpesti világban, ahol felnőttem. Persze van egy másik megoldás is: a futás, amely, mint tudjuk, szégyen, de hasznos.

Be kellene mennem az órára, de úgy döntök, legalább az elsőt teljesen ellógom. Szerencsére Tratyi bának eszében sincs a teremhez kísérni, pedig benne van a szabályzatban. Bemegyek inkább a fiúvécére, elszívok egy szál Carpați-t, amitől egész tökös gyereknek érezem magam. Rágyújthattam volna még a parkban, de nem, én itt akartam. Magamban röhögök.

Megkötöm én a fekete kendőm, elmegyek a falusi titkárhoz, talán segít rajtunk! Megkötöm az állam alatt, szép fekete selyem, szegény Samu fiacskám, az Isten legyen velem!

Ne menj Ilkám párttitkárhoz, román az is, nem segít a magunkfajtán!

Mindig izgalmas, ha az ókori görög mitológia két múzsája, Klió és Kalliopé egymásra talál. A történelem lép frigyre ezáltal a szépirodalommal.

Gál Vilmos történész, a Magyar Nemzeti Múzeum kutatója Antantmisszió címmel írt kiváló könyvet újkori történelmünk egyik legszomorúbb korszakáról, az első világháború végén bekövetkezett rablóvilágról.

Az utóbbi években számos történelmi regényről írtam (rajongóként persze csak az olvasottak töredékéről), többek között Gál Vilmos remek Báthoryjáról is. A történész és muzeológus szerző tudományos munkája mellett fogott szépírásba: a nagyívű, élénk, cselekményes Báthory köteteivel egyéni hangú, jellegzetes karakterű írót ismerhettem meg, aki munkásságával új színt hozott a kortárs magyar történelmi regény nemrég kezdődött és napjainkban is tartó reneszánszába.

Gál Vilmosnak sikerült egy rendkívül vérbő, izgalmas és néhol finoman erotikus művet létrehoznia, melyben olyan luxus nyilvánosházakba is betekintést nyerhetünk, ahol a fiatal lányok nem csupán „hagyományos” szolgáltatásokat nyújtottak, hanem finom ételeket, fürdőt, masszázst és bensőséges beszélgetést is kínáltak.