Jelige: Hóvarjú – Ideghegy

Jelige: Hóvarjú

Ideghegy

Május közepe van, rendkívüli hideg, hajnalodik, a kezem megremeg, tompa végű ceruzámat mégis a kissé gyűrött, de hófehér papírra helyezem. A remegés elmúlik, a ceruza tompa vége pedig fel-alá szánkázik a kis papírbuckákon, és bár eléggé halvány, de olvasható nyomokat hagy.

            Az éjszakai égbolt lakkfekete kupoláját néztük, amely telis-tele volt csillagokkal. A Hold is fönn lehetett valahol az égen, de valószínű, hogy épp elkóborolt valamerre, mert nem láttuk sehol. Hegymászóvasam megcsikordult a tükörjéggel bevont sziklán. Pontban éjfélkor indultunk, hogy legkésőbb délelőtt tíz körül megkezdhessük a csúcstámadás utolsó fázisát. A sötétben nem láttam, de éreztem, hogy a szomszédos Lhoche 8500 méteres magasságával és irdatlan tömegével a szomszédból figyel, lesi minden mozdulatunkat, és már a puszta jelenlétével érzékelteti, hogy itt a hegyen mi, emberek tisztelettudó vendégek lehetünk csak. Nem vitás, egy hangos szó, néhány elhibázott mozdulat, egy előre be nem jelentett kisebb buli a csúcson - vagy ha netalántán a túránk végén nem vinnénk le a szemetet a hegyről (fönt felejtenénk) - az féktelen haragját váltaná ki, aminek pedig beláthatatlanok lennének a következményei.

            Jól ment a mászás, jó formában voltunk, és az időjárás is kedvezően alakult. A Déli-csúcs alatt elhelyezkedő “Erkélyre” 6.00 körül értünk fel. Az “Erkély” egy nagyjából motelszoba nagyságú, természet adta pihenőhely, ahol végre kifújhattuk magunkat, ihattunk egy keveset, részben hogy feltöltsük a szervezetünket némi folyadékkal, részben hogy elkerüljük a 8500 méteren már egyre fenyegetőbb vérsűrűsödést, ami rövid időn belül akár halált is okozhat. Ez a hely ugyanis már a félelmetes és rettegett “Halálzóna“, a legmagasabban fekvő, úgynevezett négyes táborunktól az Everest csúcsáig húzódó senki földje, egy végtelenül sivár, kihalt, emberidegen táj. Mindenütt csak hó, jég és szikla van, egyszerű geometriai formák, ahol a dermesztő hideg és az oxigénhiány halálos szövetségre lép az ember ellen. Néhány kővel, hóval és jéggel beborított hegymászó-holttest jelzi csak, hogy az elemekkel és a borzasztó magassággal mit sem törődve az emberiség képviselői ide is felmerészkedtek, csak hát… Sírhelyüket fejfa híján jégcsákány vagy jégcsákány-nyél jelzi csak. Van akiét az sem: összekuporodva, évek óta jégbe fagyva gubbasztanak haláluk pillanatába dermedve, megközelíthetetlenül, ki tudja, talán az idők végezetéig.

            Az “Erkélyről” átpillantottam a velünk éppen egy magasságban tornyosuló Lhochéra, és megnyugodva láttam, hogy egyelőre semmi jele az időjárás-változásnak. Közel egyórás pihenő után újra nekiindultunk, hogy először a  8750 méter magas Déli-csúcsot másszuk meg, majd onnan nekirugaszkodva megtegyük az utolsó etapot a csúcsok csúcsáig. Körülbelül száz méter megtétele után azonban történt valami szokatlan. Bár elég jól bírom a 8000 méter fölötti magasságot, 8600 méteren az erősödő oxigénhiánytól egyre jobban beszűkülő tudatomba alaposan befészkelte magát egy nyugtalanító gondolat: oxigénpalack nélkül feljönni ebbe a magasságba kész őrültség. Megpróbáltam elhessegetni, de 8700 méteren meg az a meglepő felismerésem támadt, hogy Semmi kétség, az Everest nem csupán a “hegyek hegye“, a “csúcsok csúcsa” hanem minden bizonnyal “a sors keze“, az pedig minden kétséget kizáróan ─ nem is lehet más ─ “Isten egyik ujja“, méghozzá, szinte láttam magam előtt, az egyik kisujja. Ekkor komolyan elkezdtem aggódni. De ez mintha már nem számított volna, mert a Déli-csúcs alatt közvetlenül már arra gondoltam, hogy Mindannyian egy soha véget nem érő hegy foglyai vagyunk lényegében már születésünk pillanatától kezdve, és ekkor váratlanul némileg kitisztult a tudatom, és nyomban belém hasított a kérlelhetetlen felismerés, majd rögtön nyomában a megfellebbezhetetlen bizonyosság: most már nem babra megy a játék, óriási bajba kerülhetünk. Nyugalom, nagy levegő, erősen koncentrálni a feladatra, kötél idegek, vasakarat, ismételgettem magamban. Ismételgettem, szorgalmasan ismételgettem, hirtelen azonban megszólalt bennem egy másik, egy incselkedő hang is, amely udvarias, de határozott magabiztossággal elnyomta az előzőt, és sejtelmesen a következőt súgta: Nézz hátra, nézz magad mögé, nézz le a hegyről!. Lenéztem, és észrevettem, hogy a hátunk mögött időközben nagyon megromlottak a látási viszonyok. Nem állítom, hogy borzasztóan rossz lett volna az idő, de annyi bizonyos, hogy nagyon gyorsan megváltozott. Tájékoztattam a közvetlenül fölöttem mászó társamat, Timet a tapasztalataimról. Rövid tanácskozás után úgy döntöttünk, hogy túlságosan kockázatos lenne tovább mászni, és azonnal megkezdjük az ereszkedést. Legfeljebb tizenöt perccel a döntésünket követően azonban a piszkosszürke égbolt fokozatosan patyolatfehérré fakult, a fölöttünk terpeszkedő felhők pedig teljesen elborították a Déli-csúcsot. Szinte ugyanabban a pillanatban legalább nyolcvan kilométeres oldalszél zúdult ránk hóförgeteg formájában, így szó szerint belefutottunk a semmibe. Egyetlen lábnyomot sem láttunk, ami fix tájékozódási pontként szolgálhatott volna a visszaút során, ráadásul irtózatos erővel ide-oda cibált bennünket a szél. A rögzített kötél végén egy pillanatra még megláttam a négyes tábort, de hirtelen az is eltűnt a nagy fehér semmiben. Mintha tejfölben vagy natúr joghurtban evickéltünk volna ólomlábakon. Közben már-már elviselhetetlenül felerősödött a szél, néha százhúszas vagy még hevesebb szélrohamok jöttek, iszonyú erővel tombolt a vihar. Kétségbeesetten kerestük a következő rögzített kötelet, de eltévedtünk: fogalmunk sem volt, merre kell továbbmennünk, azt sem tudtuk, hogy balról vagy jobbról kerüljük-e meg azt a hasadékot, amire oxigénhiányos állapotunkban képtelenek voltunk visszaemlékezni, pedig fölfelé jövet is látnunk kellett, az lehetetlen, hogy ne láttuk volna. Aztán, talán egyórai bolyongás után, kialudtak a fejlámpáink, egyik a másik után, és fázni kezdtünk, és jég fagyott az arcunkba. Végül több órai bolyongás után úgy döntöttünk, hogy mielőtt még végleg eltévednénk, vagy ami még rosszabb, valamelyik hasadékba vagy szakadékba zuhannánk, inkább megállunk. A rettentő hideg elől összebújtunk, és a szélnek vetettük a hátunkat, majd egymás hátát csapkodtuk, hogy a vérkeringésünket frissen tartsuk. Minden igyekezetünk arra irányult, hogy ébren maradjunk, és próbáljuk ébren tartani a másikat is, és közben megőrizzük valahogy a maradék meleget. Így küszködtünk egy darabig, nem tudom meddig, mert az idő mintha megállt volna, de biztos elég sokáig, mert közben beesteledett, és aztán már csak azt éreztem, hogy fázom, hogy egyre jobban fázom. Néztük egymás ujjait, hogy nem fagytak-e meg; figyeltük egymást, hogy valamelyikünk el ne veszítse az eszméletét. Próbáltunk, így összekapaszkodva is, folyamatosan mozogni. Kiabáltunk a szélben, ordítoztunk, ugráltunk, ráztuk a lábunkat. A rendkívüli hideg ellenére időről időre hőhullám futott végig rajtam, először lentről fölfelé, aztán föntről lefelé; talán a kihűlés okozta, talán az oxigénhiány, talán mindkettő egyszerre. Közben állandóan az órámat néztem, hátha javulni kezd az idő és kitisztul az ég. Az éjszaka közepén többször is alábbhagyott a havazás, de a szél nem enyhült, és egy ilyen alkalommal, amikor felnéztem az égre, egy pillanatra megláttam néhány halványan pislákoló csillagot, mielőtt a felhőtakaró újra összezárult volna. Föléledt bennem a remény, magyarázni kezdtem Timnek, hogy az előbb egy pillanatra már megláttam a csillagokat, most már nemsokára tudni fogjuk, merre kell továbbmennünk. Ettől kezdve csak arra tudtunk gondolni, csak azon tanakodtunk, hogy a csillagok vagy a hegyek szerint tájoljuk-e be majd magunkat. A szél változatlanul tombolt és üvöltött, és egyszer csak ordítani kezdtem, hogy látom a Nagy Göncölt és a Sarkcsillagot. Tim rögtön rávágta, hogy Igen, tényleg, és ott van a Déli-nyereg! A négyes tábortól körülbelül négyszáz méterre kucorogtunk; tiszta időben huszonöt-harminc perc elég lett volna, hogy elérjük a tábort, ezek között a borzasztó körülmények között azonban javarészt négykézláb mászva közel két óránkba került, de elértük. Megmenekültünk.

            A sátorban ledobtam a zsákomat, lecsatoltam a hágóvasat, lerugdostam a havat a bakancsomról, aztán bebújtam a hálózsákba, és ájult álomba zuhantam. Néhány óra elteltével azonban valamiféle nyugtalanítóan rossz, émelyítő érzés felébresztett zaklatott, zavaros álmaimból. Néhány percbe került, amíg végre teljesen kitisztult a tudatom. Ekkor hangokat hallottam odakintről. Felrántottam a cipzárt, és megláttam Timet. A sátor előtt ült, még mindig jég borította az arcát, jószerével beszélni is alig tudott, inkább csak mormogott magában. Amikor megláttam, hogy a hágóvas még mindig a bakancsán van, belém hasított a felismerés: te jó ég, Timnek még volt annyi ereje az éjszaka, hogy a sátorig elvonszolja magát, de vagy a fizikai végkimerülés, vagy az oxigénhiány következtében létrejövő módosult tudatállapot miatt arra már nem, hogy felhúzza a cipzárt, és bebújjon a biztonságot adó hálózsákba. Én pedig szintén bódult állapotomban nem ellenőriztem, hogy a társam biztonságos fedezékbe helyezkedett-e a rendkívüli hideg és a változatlanul tomboló szél elől. Gyorsan cselekedtem. Villámgyors mozdulatokkal lecsatoltam a hágóvasát, aztán besegítettem a sátorba, majd a még meleg hálózsákomba bújtattam. Mivel többször is jártam már ebben a magasságban, biztos voltam abban, hogy Tim számára egy újabb fönt eltöltött éjszaka végzetes lehet, már az is csoda, hogy az előzőt túlélte, és azt is tudtam: annak a feltétele, hogy komoly egészségkárosodás nélkül megússza az expedíciót az, hogy valamilyen módon minél hamarabb lejussunk az alaptáborba. A fizikai állapota azonban rendkívül rossz volt, és az oxigénhiány egyre erősebb tüneteit mutatta. Beadtam neki egy szteroid injekciót, hogy a fenyegető agyödémát elkerüljük, majd hagytam néhány órát aludni. Az alvás és az injekció megtette hatását, mert ébredése után láthatóan jobb állapotba került. Röviden felvázoltam számára a körülményeket és az azokból származó fenyegető veszélyeket, amit szemmel láthatóan megértett, és egyetértett a döntésemmel, hogy minél hamarabb minél lejjebb kell ereszkednünk, ha az erejéből futja, lehetőleg az alaptáborig. Tábort bontottunk, és már szedelőzködni kezdtünk az induláshoz, amikor váratlan dolog történt. Tim a kis fémvödör fölé hajolt - amiben teát vagy levest szoktunk melegíteni a hordozható gázfőzőnkön -, és kisfiamnak szólította. Gyermeke nevetésének gurgulázó hangjait hallotta a vödörből az épp felhőtlen ég felé szállani. Megráztam, Tim, térj magadhoz, Tim!, üvöltöttem, de Tim csak mosolygott, nézett bele a vödörbe, amiből az az édesded, gurgulázó nevetés hallatszott, amelynek hatására lágy melegség járta át szinte teljesen átfagyott testét, fagysérülésekkel borított arcát és végtagjait. Mivel az agyödéma kialakulásának akut veszélyétől tartottam, a rádióhoz rohantam, és azonnali segítséget kértem az alaptáborból, mindenekelőtt oxigénpalackokat, amiknek a használata egyébként annyira távol esett a hegymászásról alkotott felfogásunktól, a magasságról és a hegyről alkotott filozófiánktól. Szerencsére a vételi lehetőségek kitűnőek voltak, és megtudtam, hogy egy serpákból álló mentőcsapat már útnak indult mentőfelszereléssel és oxigénpalackokkal, mert az előző napi vihart látva biztosra vették, hogy valaki fönt a hegyen segítségre szorul. Közöltem a jó hírt Timmel, hátha ezzel kiránthatom bódult állapotából, de ő már valahol egészen máshol járt. Újabb hangok törtek elő a vödörből, és világossá vált, hogy a békésen mosolygó Tim számára már csak ez a vödör-világ jelenti a valóságot, ő már elrugaszkodott a Himalája fagyott felszínéről, és ezzel végleg maga mögött hagyta a realitások közömbös, megváltoztathatatlan, mélyhűtött talaját. Volt még egy pillanat, egy utolsó pillanat, amikor mélyen a szemembe nézett, bár nem voltam benne biztos, hogy valóban lát-e, és a következőt mondta: A múlt hosszúra nyúlt, de szerencsére most már vége, Timothy Howard lelke ma felmegy az égbe - aztán faképnél hagyott, és fékevesztett iramban elkezdett rohanni a hegyről lefelé. Néhány méter megtétele után azonban hirtelen elveszítette az egyensúlyát, előre vágódott, néhányat bukfencezett, majd a tükörjéggel borított sziklán a hátán csúszva a sziklaperemhez érkezett, a kiálló peremen túljutva egy röpke pillanatra mintha még megállt volna a levegőben, aztán hirtelen eltűnt a semmiben.

            Csodával határos módon néhány óra elteltével a mentésünkre igyekvő serpacsapat leggyorsabb tagja pár száz méterrel lejjebb megtalálta Tim testét egy sziklavályúba beszorulva. A serpák óvatosan kiemelték. Amikor megfordította egyikük a hasmánt elterülő testet, fagyott ajkai közül keskeny párafelhő illant el. Talán még élt. Az arcát elborító jég, a zúzódások és a súlyos fagysérülések ellenére látszott, hogy mosolyog. Timothy Howard lelke azonban már fönn járt valahol 8860 méteren.

            Most éppen tíz méterrel Tim lelke alatt ülök, az Everest csúcsán. Hajnalodik. Fogytán van a levegőm, utolsó erőtartalékaimat pedig már rég feléltem. Mégis itt vagyok. Nem a hegy vagy a csúcs miatt, hanem egy régi barátság okán. Fenn felejtettem magam a hegyen. Egy hátizsákkal, egy jégcsákánnyal, egy tompa végű ceruzával, egy gyűrött, de hófehér papírlappal és egy kis fémvödörrel. Azonban egyre erősebb a fény. Egyre erősebb. Már túl erős ahhoz, hogy a hófehér papírra bármit is írjak.