Jelige: Cora

 

 

Éjjelente nem alszunk

 

Az ÁLOMképek, gondolatok, hangok és érzések összessége, mely az agyon fut át alvás közben.

Webster's Dictionary

 

1. fejezet

            A szemei még csukva voltak, de már hallotta. Nem tudhatta, mégis érezte, hogy ez a morajlás összetéveszthetetlen bármi mással. Egy gondolattal később megcsapta az orrát a friss, sós levegő. Átjárta a tüdejét, feltöltve őt energiával. Továbbra sem mozdult, hagyta, hogy látásától megfosztva többi érzékszerve finomabbra hangolódjék. Az örök zúgás mellett lassan kivehetővé vált a szövet lágy lobogása és a távolban köröző sirályok hangja. Hideg fuvallat szaladt végig a testén, amitől karjai libabőrösek lettek. Ekkor kinyitotta a szemeit.

            A selyemfüggönyt félrehúzva lelépett a baldachinos ágyról. Érezte a nyirkos, puha homokot a talpai alatt, miközben hosszú, göndör hajába belekapott a szél. Így állt ott meztelenül, tökéletes összhangban a világgal, mintha együtt lélegezne vele. Egyek vagyunk. Mélykék szemei a horizontba vesző óceánt és a partot nyaldosó hullámokat fürkészték. Mellei megemelkedtek, ahogy újabb adag levegőt szívott mélyen a tüdejébe. Szája mosolyra húzódott, elhatározta, hogy úszik egyet. Épp mielőtt lépésre szánta volna el magát a lábainak csapódott egy hullám, utána még egy. Nem értette, az imént még legalább harminclépésnyire volt tőle a víz. A következő hullámoknak már tarajuk is volt és a térdén csattantak szét. Aggódva körülnézett, az iménti tiszta égbolt egyre komorabbá változott. A sirályok elhallgattak. A szél sem volt már olyan kellemes, mint korábban, felkapta a homokot a partról és ide-oda hányta. Az óceán békéjét valami szörnyű háborgás váltotta fel, düh, félelem és szorongás szaga terjedt a levegőben. Észrevette, hogy fázik, karjait védekezően maga elé húzta. A víz már a combjáig emelkedett. Ekkor a távolban óriási villám hasított a hullámokba, egy pillanattal később hangos menydörgést hallatva maga után. Orkán kerekedett, ami cafatokra tépte az ágy finom selyemfüggönyeit. Úgy érezte, hogy a lábai gyökeret vertek, képtelen volt mozdulni a rémülettől. A messzeségben újabb villám cikázott át, kettészelve a haragos eget, egy óriási áradat pedig átcsapott felette. Futásnak eredt. El a parttól a szárazföld felé. Meztelenül most már végtelenül kiszolgáltatottnak és védtelennek érezte magát. Hátrapillantott. Az ágyat úgy kebelezte be az örvény, mintha sosem állt volna ott. Megbotlott valamiben és előreesett. Miközben megpróbált feltápászkodni beléhasított a megdöbbenés: nincs előtte szárazföld, csupán egy kis szigeten van, amit immár teljesen beborított az óceán. Ekkor egy minden eddiginél hatalmasabb hullám emelkedett fölé. Utána lesújtott. A víz alatt csönd volt, a fenti viharból semmit sem lehetett érzékelni. Békés, csendes fulladás. Lebegés, akár az anyaméhben, öntudatlanul, egyedül. Minden úgy végződik, ahogy elkezdődött. Végre pihenek...

            Zihálva kapkodta a levegőt, amikor felébredt. Az ágy és ő maga is verejtékben úszott. Eltartott pár percig, amíg össze tudta magát szedni annyira, hogy kikeljen. A fejére rögzített pántot letépte és dühösen a sarokba dobta. Jól esett volna sírnia, kiadni magából csalódottságát, de erre már régóta képtelen volt. Ehelyett odasétált egy falra ragasztott plakát elé. Rajta hirdetés állt, mely szerint akciósan utazhat valamilyen trópusi szigetekre, a kép homokos partokat és pálmafákat ígért valamikor a 2020-as évekből. Régi holmi. Egy darabig nézte, miközben az arca egyre borúsabb lett. Két kezével nekiesett és szaggatni kezdte, egészen addig, míg az utolsó cafatok is a földre kerültek. A plakát valójában nem a falon volt, hanem egy koszos ablakot fedett, az egyetlent a helyiségben. Miután lekerült feltárta a látványt, amelynek takarására eddig hivatott volt. Ez pedig maga volt a látvány hiánya. Szürke massza gomolygása, olyan sűrű volt, hogy harapni lehetett volna. A látóhatár néhány méter után a semmibe veszett. Az egyetlen, ami áthatolt a ködön, az a sötét eső volt, ami kitartóan zuhogott alá az égből. Cora hosszan nézett kifelé. Hát így könnyezik a Föld. A szoba sarkából felharsant egy érdes, kellemetlen kürt, majd egy kimért, gépies hang irányította hozzá a szavait a plafonra erősített hangfalból:

- Minden ERW a 47-es zónából azonnal jelentkezzen eligazításra a központban! Ismétlem. Minden ERW a 47-es zónából azonnal jelentkezzen eligazításra a központban!

2. fejezet

            A zónaparancsnok arcának izmai tökéletes kimértségről és nyugalomról árulkodtak. Zöld szemei hidegen nyugtázták a vibráló fényeket, remekül illeszkedtek zöld-fekete egyenruhájához. A vezérlőterem egy roppant torony tetején állt, fölé magasodva a 47-es zónának. Üvegfala láttatni engedte az egyik külső szektorban tomboló lángokat. Higgadtan állt ott, hátratett kezekkel, fejét az esemény irányába szegezve. A vészjelző lámpák vörös fényei, ha lehet még komorabbra festették egyébként makulátlan, borotvált ábrázatát. Mögötte az altiszt idegesen kapkodta tekintetét hol a parancsnokra, hol a szektor irányába, mialatt vigyázban állva várta az utasítást. Végül megszólalt:

- Uram. Az ERW egységek nem képesek megbirkózni a reaktortűzzel. A részleg már így is sugárzásveszélynek van kitéve, ha nem oltjuk el a…

- Szokott álmodni, százados? – vágott a szavába a legkisebb érdeklődés jelzése nélkül.

Az altiszt nem igazán tudta, hogy mit kezdjen a kérdéssel:

- Amennyiben a stimulátorra céloz, uram, nem, nem élek vele.

- Akkor minden bizonnyal elégedett ember.

- Nem panaszkodom… uram.

A tornyot és az egész környéket robbanás rázta meg, lentről pedig tízméteres lángoszlop lövellt a magasba. A sárga-fehér védőruhát viselő ERW munkások apró hangyákként rohangáltak odalent. Némelyik hangya fényesen égett.

- Úgy tartják, ha nem álmodik, nem is érez. Mit gondol erről, százados?

Az altiszt még a robbanás hatása alatt állt, de nagy nehezen összeszedte magát:

- Az érzéseket csak képek és képzetek alkotják, uram. A labilis elme igényt támaszthat ezekre. A stimulátor segítségével pedig megszüntetve a kaotikusságot létrejöhet a tudatos álmodás.

A lángok egyre magasabbra csaptak, forróságukat a vezérlő távolságából is érezni lehetett. Lent a munkások eldobálták kimerült oltókészülékeiket és egy munkagép segítségével nagy mennyiségű homokot szórva próbálták útját állni a tűznek.

- Tökéletes manipuláció – bár az altiszthez intézte szavait, szemei az alant munkálkodó ERW egységeket figyelték. Merev arckifejezése simulékonyan szolgálta kimért beszédhangját. – Azok nélkül a pántok nélkül most maga oltaná a reaktort, százados.

Az altiszt ijedten kapta fel a fejét, már a gondolat is riasztóan hatott.

- És akkor szánalmas karrierje a 47-es zónában ma véget érne.

A százados arcára néhány pillanatig kiült a zavarodottság, aztán egyszer csak megértette. Elégedettségében elmosolyodott.

- Talán leadhatnánk egy kiürítési parancsot, uram?

- Csak a sugárfertőzést kockáztatnánk vele. Nyissa ki! – parancsolt rá anélkül, hogy ránézett volna.

Az altiszt a konzolokat kezelő személyzet felé fordult:

- Felső zsilipeket kinyitni!

Egy darabig csak a tűz emésztő ropogása és a műszerek zúgása hallatszott. Aztán egy kattanás, ami még a korábbi robbanásnál is mélyebb és áthatóbb volt, végigzengett a zónán. A robosztus lemezek elmozdultak egymástól. Fokozatosan szabaddá vált az égbolt, ami nem volt se kék, se napsütötte, se csillagoktól hemzsegő. Csak egy szürke massza, amelyből kérlelhetetlenül hullott alá a halálos eső, kioltva a reaktortüzet és vele együtt minden mást is, ami az útjába került.

 

3. fejezet

            - Feküdj! – üvöltötte, és rávetette magát Corára. Földet éréskor légzőmaszkjuk összekoccant. Saját testével védte a nőt a lángnyelvektől. Egy darabig nem mozdultak, csak nézték egymást az elfeketedett földön feküdve. Cora mindig megnyugodott a férfi jelenlétében, ettől az érzésétől még az események rendhagyó volta se foszthatták meg. Ő bíztatóan rámosolygott, majd feltápászkodott és felsegítette. Szerencséjükre a tűz inkább fölfelé terjedt, ami az oltást a felsőbb szintekről végző munkások számára végzetesnek bizonyult. A pallószerű hídon hárman tartózkodtak a detonációkor. Kettő közülük azonnal szörnyet halt. A légnyomástól betört rostélyuk többé nem védte meg arcukat a lángoktól, akárcsak meggyulladt védőruházatuk. Átbucskáztak a vékony korláton és élettelen testük belezuhant a tűz magjába, hogy tovább táplálja azt. A harmadik, mint egy a zóna felett átívelő fényjáték, végigrohant az összekötő folyosón, majd feladva a harcot a tűzzel térdre rogyott, eldőlt és nem mozdult többé.

- Most mit csináljunk? – kérdezte Cora kétségbeesetten. A férfi egy termetes ERW munkagép felé biccentett.

- Az a teherszállító tele van homokkal. Elegendő ahhoz, hogy maga alá temesse a tüzet.

- Komoly büntetés járna azért, ha tönkretennénk ennyi termőföldet.

Újabb robbanás rázta meg a szektort, a lángcsóvák pedig tovább törekedtek a felsőbb szintek irányába.

- Itt már mindennek vége! És hamarosan az egész zónának is, ha nem teszünk valamit. Te mássz fel az irányítófülkébe és csinálj utat nekem!

Cora tétován és aggodalommal telve nézett vissza rá. Ő a szokásos mosolyra húzta a szája szélét.

- Nem lesz semmi baj – biccentett és elrohant a gép felé.

A nő is nekiiramodott a másik irányba. Megbotlott egy törmelékdarabban és hasra esett. Fehér-sárga ERW ruhája inkább szürke és barna volt már a kosztól. Gyorsan lábra állt és hátranézett felé. Épp beindította a monstrumot, a motor őrült zúgásba kezdett és megrázta a húsz méter hosszú járművet. A rezgéstől a platón felhalmozott finom homokszemek mozgásba lendültek és egymással versengve csúszkáltak le a rakás tetejéről a szélek felé. Cora felkapaszkodott egy létrán a fülkébe és a konzolokhoz sietett. A férfi a géppel sebesen egy lezárt kapu felé tartott. Az útjába kerülő égő romokat a teherszállító elejére szerelt agyarszerű rács könnyedén félretaszította, de az acéllal az sem bírhatott. Cora kesztyűs ujjai sebesen mozogtak a gombokon. Homlokán és halántékán verejtékcseppek gyöngyöztek végig, legalább annyira a koncentrációtól, mint a forróságtól. A méterek pedig egyre fogytak. Talán egy vagy két másodpercen múlt, de sikerült. A biztonsági kapu lassan kinyílt, épp időben. A férfi irányba állította a gépet, a rakománnyal a reaktor felé kezdett tolatni. Újabb hatalmas dördülés rengette meg a szektort.

Megmenekültünk. A lány megkönnyebbülten mosolyogva nézett rá. Ő azonban nem mosolygott, aggódva viszonozta Cora tekintetét. A dördülés elült és felmorajlottak a védőzsilip zárszerkezetei. Nem. Ez nem olyan, mint az óceán. Ez nem lehet...

A még életben maradt ERW munkások pánikszerű rohanásba kezdtek a szektor kijáratai felé. Lehullott az első esőcsepp az irányító fülke tetejére, utána még egy, majd még egy. A savas csapadék sisteregve falta a fémet, de a fülke egy darabig még képes volt ellenállni neki. Nem így az emberek. A védőruhák átszakadtak és elolvadtak, akár a meggyulladó papírdarab. Ahogy az eső záporrá nőtt, a menekülő munkások léptei úgy váltak egyre bizonytalanabbá, majd szinte egyszerre estek össze. A Föld könnyei csontig hatoltak és még tovább. Cora védett helyen volt. Pillantása találkozott az övével, még egyszer, utoljára. Megint mosolygott rá. Aztán a savas eső lassan lemarta arcáról a száját, a bőrét, az izmait, de a mosolya groteszk módon megmaradt. Cora szemei könnyel teltek meg. Hát tudok még sírni. Érezte, ahogy sötét fátyolként omlik szemeire az álom, kérlelhetetlenül sietve a segítségére.

 

4. fejezet

            Mire újra kinyílt a szeme egy végtelen rónán találta magát. Szitáló eső hullott alá az égből, s bár Cora félt mindentől, ami a felsőbb szférákból érkezhet, most tudta, hogy nincs mitől tartania. Élvezte, ahogy a lágy permet nedves és óvatos csókokkal borítja el az arcát. Nagy levegőt vett az orrán át. A vizes talaj jellegzetes földszagot árasztott. Cora még sosem érezhetett ilyet, hiszen a bolygó felszíne generációk óta terméketlen volt, mégis pontosan értette a jelenséget, akár a tájat, ami látkörébe esett. Megannyi aranyló búzakalász, rendezett táblák, az emberi kéz beavatkozó, de gondos tervezése. Elméje tiszta volt, nem érezte a szokásos tompa bágyadtságot. Biztos volt benne, hogy a látvánnyal együtt feltörő ismeretei fajának kollektív tudását képezik, amihez most szabadon hozzáférhet. Még sosem volt jobban tisztában azzal, hogy álmodik, ennek dacára minden tökéletesen valóságosnak tűnt.

            A távolban megpillantott egy kövér, toronyszerű építményt, tetején lomhán forgó lapátokkal. Egy malom. Boldogan szaladt végig a mezőn, a lengedező kalászokat finoman ellökdösve az útjából. Itt-ott madarak röppentek fel, messzebb egy a termést dézsmáló vadállatot ijeszthetett meg, mert az csörtetve távolodott tőle a másik irányba. Végre odaért. Az egyszerű lapátok nyekeregve dolgoztak, miként odabent az őrlőkövek. A vályogfalnak zsákok voltak támasztva, tele tapadós, fehér porral. Cora belemerítette a kezét és ragyogó szemekkel fújta ki tenyeréből a tartalmát. Liszt. Élvezete a dohszagot, a fapallók nyikorgását, a vályogfalba vájt ablakocskákon beömlő huzatot. Orrát azonban tovább csalta egy meleg, domináns illat, aminek képtelen volt ellenállni. Elvezette őt egy a fal oldalába szerkesztett építményhez. Arcát megcsapta a belőle áradó hő. Kemence. Benézett a kémlelőnyíláson, amin keresztül megpillantotta, hogy a belsejében mi készül. Bár életében nem látott olyan ételt, ami nem lombikokban jött létre, pontosan tudta mi ez. Kenyér.

            A zsilipek újra zárva voltak. A katonák aggódva figyelték, ahogy a parancsnok egyre ingerültebbé válik. Ismerték már azt a fokozatosan kinyíló, hangtalan szájat, és tudták, hogy amilyen ritkán látják annyira jelent rosszat. Cora szája sarkából nyál csordogált. Még mindig az irányító fülkében volt, a katonák pedig nem merték megközelíteni őt. A földből előtörő indák körbefonták a létrát, a kabint és magát a nőt is. Állandó növekedésük szemmel követhető volt. Az égbolt felé törekedtek, pedig a szennyezett sztratoszférán messze nem hatolt át elegendő napfény mindehhez. Nagy, zöld leveleik sorra fedték be a steril fémfalakat, majd egy-egy ág rügyet fakasztott és buja, színes virágok kezdtek nyílni belőlük. Végre megérkezett a zónaorvos.

- Mély alvási fázisban van, egyfajta transzban... - a doktor bizonytalanul elharapta a mondta végét. A parancsnok mélyzöld szemei szinte lángot vetettek rá.

- ... és... és láthatóan... álmodik.

- Lehetetlen! Hiszen nem visel stimulátort!

            A katonák csizmái alatt repedezni kezdett a föld. A parancsnokon kívül mindenki hátrált. Gyökerek törtek föl a mélyről, átszakítva a betont és a fémet. A zöld indák egyre csak vastagodtak, lassan megváltozott a színük, kéreg jelent meg rajtuk, göcsörtös ágak fonódtak össze és váltak újra szét, mintha keringőznének egymással.

            A két embert szerves burok vette körül, immár elzárva őket a külvilágtól, akár egy oltár magasodott föléjük az erdő. A parancsnok mire eszmélt már késő volt. Megpördült és reflexből fegyvert rántott, bár nem tudta kire vagy mire lőjön. A kijárat zárva volt. Végső elhatározásában Cora felé vette az irányt. Pisztolya markolatát szorítva mászni kezdett a létrán. Egyre több ág, inda és levél állta útját, de összeszorította állkapcsát és tovább küzdött fölfelé. Egyszer csak már képtelen volt elérni a következő lépcsőfokot. A nő már alig látszódott a sűrű növényzettől. Nekem épp elég - gondolta. Karját megvetette a létra fokán és célzott. Az állandóan körülötte változó, mozgó környezet miatt a fegyver remegett, a cél nem volt tiszta. Teljes koncentrációt igényelt, hogy mereven tartsa a kezét. Ekkor zuhant hátra, majd elsötétült a világ.

 

 

5. fejezet

            A parancsnok nem értette mi ez az erő. Még soha sem álmodott. Racionális ember volt, nem tűrt meg semmilyen, az anyagon túlmutató magyarázatot. Az anyagnak ez a - ha úgy tetszik - hódolata is a különböző mesterséges eljárások termékeire korlátozódott. Nem hitt a fában, nem hitt a földben, a levegőben, ahogy apja, vagy az ő apja sem. Az ember önerőből képes fedezni saját szükségleteit. És hitte, hogy ebben a sivár világban az egyetlen értelme minden ember létezésének, hogy ellássa kijelölt funkcióját. De akkor mi ez?

            A kövér hópelyhek komótosan szállingóztak. Ismerte a jelenséget, tanult róla, mégsem tudta azelőtt elképzelni. Igazából semmit sem tudott elképzelni.

            A stimulátorok jótékony szolgálatot tettek a társadalom rendjének fenntartásában. Az elviselhetetlen létet könnyíti meg, ha néha elmenekülhet az ember egy messzi helyre - hallotta egyszer két katonája beszélgetéséből. Használatát alantasnak és a jellem gyengeségének tartotta, s bár egyetértett célzott alkalmazásával a tömegeken, mindig is büszkeséggel töltötte el a tudat, hogy ő maga nincs rászorulva ilyesmire. Azt viszont sosem értette, hogy az emberek miért nem álmodnak nagyobb ambícióval. Miért nem álmodnak magasabb beosztásról? Miért nem álmodnak jutalomról, nagyobb lakószobáról, kívánatosabb asszonyról? Miért épp csak arról, hogy vannak, vannak, de valahol máshol, egy olyan valószerűtlenül messzi korban, amiről generációk óta már nincs emlékezet?

            Merengése közben feltűnt neki, amiképp forró lehelete gőzölögve száll ki szájából. Csak ekkor figyelt fel az őt mindenhonnan körbeölelő mélységes csendre. S bár nem tudta, hogy honnét, de valahonnan régről ismerte ez a hófödte békés némaságot. Megrendült ettől a tapasztalattól, amit mindig is birtokolt, s mégis ez idáig végtelenül távol volt tőle. A hidegtől kipirosodott arcán meleg könnycsepp folyt végig.

            Elindult és közben hallgatta a csizmája alatt ropogó hó hangját. Látta maga előtt az irányítófülkét és benne Corát. Érezte, hogy valamilyen féktelen, gyermeki öröm árad szét a végtagjaiban, nem bírt neki ellenállni és futni kezdett. Meg akarta érinteni őt, kérdéseket feltenni neki, megkérdeni, hogy ő is ugyanilyen gyönyörűnek látja-e ezt a dolgot. Miközben szaladt, váratlan hőhullám söpört végig rajta. Körülötte a hó gyors olvadásba kezdett, majd pár pillanat múlva már nyoma sem volt. Még bele akart egyet markolni utoljára, mielőtt vízzé foszlik, hogy beletemethesse az arcát. Letérdelt a földre, de már késő volt, csak koszos, sáros vizet talált. Ekkor felpillantott a fülke irányába. Az egész torony lángokban állt. Felüvöltött. Hosszan és fájdalmasan. Kezek ragadták meg a vállait és vonszolni kezdték.

            Ordítva ébredt. A katonák meglepődve hőköltek vissza. Ő a földön feküdt, biztonságos távolságban a tűztől, egyenruháját hamu és pernye fedte. A százados jelentést tett:

- Parancsára! Útját álltuk a... khmm... jelenségnek, uram. A terület sterilizálás alatt.

            A férfi, aki úgy érezte nem volt többé semminek a parancsnoka, feltápászkodott és a lángok felé fordult.

            Ami ezután következett, azt többféleképpen mesélik a zónák lakói. Egyesek szerint tisztán látható volt, ahogy az őrület fátyla borult a parancsnokra. Mások biztosak benne, hogy

tekintete végig kristálytiszta maradt, kezei pedig tudatosan cselekedtek. Amiben azonban mind egyetértenek, hogy akár tébolyában, akár teljes szellemi épségében, de mérhetetlenül mély béke költözött azokba a szemekbe.

            A parancsnok, miután szájába dugta fegyvere csövének végét, habozás nélkül meghúzta a ravaszt. Ez, ha bárki mással esett volna meg, az nem keltett volna feltűnést egy olyan kor társadalmában, ahol a stimulátorok ellenére is óriási mértékű az öngyilkosságok száma. De épp vele történt, és a 47-es zónában kitört az anarchia. És idővel, távol, más szektorokba eljutott a híre egy helynek, ahol fény, víz és föld híján óriási fák nőnek az ég felé...

Minden vég valaminek a kezdete.