Visszacsévélt sorstörténet

A Rükverc című darab és a színpadi adaptáció alapjaként szolgáló regény egy látszólag egyszerű szerkezeti ötletből építkezik: visszafelé mesél – egy mezítelenül megtalált holttest útját a születésig. Ennyiben akár szimpla krimi is lehetne, de ebben a történetben nem a tettes, hanem az áldozat kiléte a kérdés. A fordított narráció ötlete nem csupán formai „csavar”: a hajléktalanként elpusztuló Vidra Zsolt sorsának nézőiből (színházi értelmén túl) fokozatosan leszünk egyre inkább annak részei. A félrecsúszott élet meséjének drámai ereje a végtelenített szál mitikus visszafejthetetlenségében van – hol romlott el, és ki rontotta el? Hol keletkezett az első csomó? Van áldás a születésen, és van átok? Hetedíziglen hat, vagy mindenki a maga sorsának kovácsa? Miközben Kerékgyártó István műve Máté Gábor rendezésével együtt épp a beavatási gesztust gyakorolja hangsúlyosan – vagyis felrajzolja és belénk karcolja a közömbösségtől a mély érintettségig vezető fájdalmas ívet –, nem dörgöli orrunk alá a „felelősség” kínosan összetett tanulságát.

A nyitó képben férfi holttestet állnak körül vihorászó medikusok, a jegyzőkönyvet összegezve boncmester-tanáruk vezetésével. A testet épp csak a feje búbja felől látjuk, mintha Mantegna halott Krisztusát megfordították volna; ez a test nem felénk néz, hanem lábával már a fény felé mutat, ahol kisétál a jelenet végén. Az egyes színeket elválasztó, magnóról bejátszott szövegben a főszereplő Bán János hangján halljuk visszafelé elmondott szavak értelmezhetetlen bugyborgását, mely egyszerre hat furcsa rádiózaj és elmotyogott zsoltár keverékének – nem a pillanatnyi értelem, hanem maga az emberi beszéd, a hangadás jut főszerephez általa.

Vidra fokozatos leépülése – azaz jelenetről jelenetre visszapörgetett „felépülése” – tökéletes színpadi átalakulás nemcsak Bán János részéről, aki élőhalottból változik ereje teljében lévő, nőcsábász férfivá, de frappáns ötlettel ebbe a folyamatba bevonták még a „Sminkest” is, aki időről időre megjelenik a színen, hogy letisztogasson egy-egy réteget a Vidra arcára rakódott ráncokból, koszból, izzadságból. A metaforaként működő mozzanatok jól illenek az előadás amúgy is „szimbolista” koncepciójába: a Sminkes mellett a színészek is feliratozott pólókban képviselik a főhős életének szereplőit, átalakulásuk egy-egy pólóváltással és banális névcserével a szemünk előtt zajlik le, a tragikummal mindvégig karöltve járó humor fontos eszközeként. (A csattanót sem hagyta ki a rendező: a meghajláskor minden színész a saját vezetéknevét viseli a pólóján.) Kovács Andrea kortalan jelmezei mindazonáltal az idő (visszafelé) múlásával zavaróan anakronisztikusak lesznek, és megingatják az alapokat is: ez esetben nyugodtan lehetett volna jelölni a hetvenes-hatvanas-ötvenes évek változását egy-egy jelzésértékű módosítással a ruhadarabokon, ennek nagyon is fontos szerepe lehetett volna.

Radnai Annamária dramaturg jó érzékkel építette fel a regény legerősebb epizódjaiból a darabot: Vidra életének a halál előtti utolsó (azaz a halál utáni első) jelenete a vele romlott kutyatápot zabáltató, dúsgazdag bunkó villájának kertjében játszódik, aki – nem akarván elsőrangú vérebein kipróbálni a lejárt szavatosságú, ámde méregdrága, minőségi kutyaeledelt – a nála alkalmi munkát végző Vidrát rángattatja oda a kertésszel, és tömi meg a száraz táppal, hogy lássa az eredményt. A gyomorszájon vágott néző innentől máris nyakig benne van a 20. századi sorstörténetben, és nem lehet kellőképpen hálás azért, hogy a darab képes azt szájbarágás, politizálás, történelmi-múltazás, arcrángásszerű kikacsintások nélkül tálalni. Holott ilyen szempontból kész aknamezőn járunk: Vidra Zsolt életének az ezredfordulótól 1953-ig visszanyúló pillanatait úgy átitatja a magyar a történelem, mint lyukas cipőt a pocsolya. A privatizációs időszakban ügyeskedő „úrelvtársak”, a közértes üzletvezetővé degradált főmérnök, a munka nélkül maradó falusiak, az ötvenes években csupán házi praktikákat áruló, angyalcsináló asszony ikonikus figurái egy-egy kornak, mégis összetéveszthetetlenül egyedi az a gödör, amelybe ki-ki belecsúszik a maga iszamos talaján.

Bodnár Erika, Borbély Alexandra, Dankó István, Kovács Lehel, Lengyel Ferenc, Mészáros Béla, Pálmai Anna, Pelsőczy Réka és Szacsvay László remekül váltogatják alakjaikat (és felsőruhájukat), közülük is kiemelkedő Bodnár Erika többek között Vidra időskori anyjának szerepében, Pelsőczy Réka Vidra lányaként, majd feleségeként, Dankó István és Kovács Lehel hol kollégaként, hol kocsmárosként vagy osztálytársként; talán csak Borbély Alexandra marad meglehetősen fakó Vidra fiatal anyjaként, illetve a kamasz sráccá cseperedő Zsolt első szerelmeként. Az epikai narráció – melyet az adaptáció során nem próbáltak nagy fáradalmakkal megúszni, és ez szerencsés döntés volt – a színészek szájából jótékonyan simul bele a dialógusokba, poentírozva a jeleneteket, nem egyszer a helyzetkomikum részeként. A vonaton a perverz vénember zaklatásának kitett kamasz Vidra dermedtségét a hangosbemondó unott női hangja kommentálja (Borbély Alexandra), a gyermekét tíz év után felkereső hajléktalan apa lánya (Pelsőczy Réka) csak „elmonologizál” magában a beszélgetés helyett, attól rettegve, hogy be kell majd fogadnia a bűzlő öreget.

A színészválasztás szempontjából külön hangsúlyt kap az ifjú Vidra Zsoltot alakító Bán Bálint – Bán János fia –, aki a második felvonásban veszi át a stafétát „idősebb énjétől”, és egészen az anyaméhig kell visszacseperednie kis-Vidraként. Bán Bálintnak triplán nincs könnyű dolga, és a nehézségek ki is ütköznek játékából, de ez az apa–fia játék az előadás önreflektív gesztusainak szerencsés példája. A színház kereteit ironikusan, a nézővel közmegegyezéses alapon szétbontó-összerakó rendezés itt is a közönség bevonását szolgálja. A színpadi szempontból problematikus gyerek szerepkör tálalását az idézőjeles előadásmód és az olykor a groteszk határán táncoló humor oldja meg. A gazdát cserélő „Vidra Zsolt” feliratú póló a történet végére egy kis rugdalózóra lényegül, a csecsemő Vidra alakját csupán a háttérben jeleníti meg egy ágyon Bán Bálint diftériás köhögéstől rázkódó teste – szép ellenpontozása a szociális otthonba zárt, pelenkára ítélt öregember kiflivé görbülő alakjának, melyet Bán János formált meg korábban Vidra apjaként.

Amiként a regény, a színpadi adaptáció is a születéshez tér vissza zárójelenetében: torokszorító a pillanat, amikor Bán János és Borbély Alexandra a lavór fölött állva megfürdetik gyermeküket, és a börtönből elengedett apa, akinek először van része ebben a „szertartásban”, gyerekkora falusi szokásának megfelelően áldásokat mond a kisfiúra. A színen lassan ereszkedik le a játéktér addigi kereteként szolgáló, gigászi polipropilén zsák, közismertebb nevén „hajléktalanszatyor”, mely Cziegler Balázs ötletes díszlete, előtérben a karvastagságú kötélsodronyként lógó szatyorfüllel. A falak lassan megrogynak, és a zsák jótékonyan borul Vidra Zsolt e pillanatban elkezdődött életére.

Laik Eszter

Leadfotó: Katona József Színház