Ugrás a tartalomra

 

A hónap költője – Babics Imre: Valaki szavai (2)

BABICS IMRE
VALAKI SZAVAI
második rész
 
 
6.
Új megtestesülésem majd Indiában lesz, ott talán,
forró égöv alatt sírva jövök ismét e földre én.
Erősen hiszek ebben, s itt s most zúghatnak a kigúnyolók,
magam mögött hagyom végre mindük istentelen hadát,
s hogy hol éltem előzőleg, milyen kicsinyesek között,
arról nem lesznek emlékek bennem, eltölt a tisztaság,
s csak költői tudásom zeng, amit húrként az ősidők
pendítettek meg egykor még, s nem halkul el sosem, nem ám.
...Írom slókáim űrömben, mit a másság emelt körém,
megágyazok velük, könnyű legyen majd a következő
létálmom, nem olyan mint most, súlyos költői szenvedés,
kín, önkifejezésé, ne marcangolja az eljövőt.
Jógázom, és tudom jól, hogy a jóga is megágyazás,
magabiztosan induljon lényem az ébredés felé,
puha párnák közül, nem mint az, ki börtön jeges kövén
szunnyad reszketve, s mentsvára az álomba kapaszkodás;
kételytől mentesen törjön lényem az ébredés felé,
ne olyan tétován mint most én, mester nélküli, elbukó,
s akkor tán életemben még sikerül a felébredés,
s jut osztályrészemül fény, mely napnál is világosabb.
 
 
7.
Elnézem e világtébolyt, nem az Isten akarta így,
szabad akaraton múlott, bár volt sátáni ráhatás,
s most arctalanul őrjöngnek a földünkön uralkodók,
büntetlenül teszik tönkre mindazt, mit szellem alkotott,
betakar minket árnyékuk, s én nem tudom, vajon miért,
vajon miért öröm hitvány lelküknek faj- s honárulás,
népek nyomora hogy-hogy nem rendíti meg e nagymenők,
tömeggel bábozók szívét, miért jó magas ég alatt
anyaszülte egyénnek, hogy háttérből kilakoltató,
gyermekéheztető, aggok alkonyatát bemocskoló
senki legyen, s alábukjon pusztító démonok közé?
Nem tud kétszer ebédelni, mondja józan paraszti ész,
nekem csak ezt tanították mestereim: füvek s a fák,
mert annál több vizet fel nem vesznek ők mint amennyi kell.
Odaadás ragyog rajtuk, nem másokon uralkodás,
s nem ismerik a bosszút sem. De bárki nem lehet kaszás,
hogy a növényt megismerje, s csodálkozzon saját faján,
mely kiválaszt magából pár szentet s számos gonosztevőt,
mely tűri a sötétséget, bár örök égi fényben áll;
s csak kaszál önfeledten, míg iszony lopakodik felé,
s nem érti a valóságot, noha napnál világosabb.
 
 
8.
A mondanivalóm nem sok már, ami engem illet itt,
útjaim számba vettem, s az egyik végén nyomás alatt
számba vettem a pisztolyt, és szétlőttem a fejem lazán,
lesz mi lesz alapon, csak mert a Jupiter hatása bősz,
s engedtem neki, hogy szálljak megbocsátó egünk felé,
szálljak testetlenül végre árnyéktalan titok gyanánt,
önpusztítás legyőzöttje, aratás nélkül elbukó.
Másik utam sokáig tart még, meglehet, nagyon soká,
s nem azért, mert szegény lévén pénzem pisztolyra nem jutott;
s nagy túlélő leszek, s írok égre tekintve szárnyalón,
s szárnyam tollaknak árnyéka, az őrangyalomé, az ám.
S akkor megérhetem vénen, hogy ugyanaz a faj, mely ég,
s Isten felé irányozta egykor hitdús tekintetét,
s katedrálisokat húzott fel, csendjükben imádni Őt,
ellopja a kerítésem fényes nappal, kisemberét,
s kivágja a gyümölcsfáim az erősebb majom jogán,
s én tehetetlenül fekszem, ácsingózva a pisztolyért,
mellyel a számba lőhettem volna egykor nyomás alatt,
és akkoron felülről, mint önnön sorsát eláruló
nézhetném az Egészet, s azt, kit nyomorult mivolta bánt,
ám ő végigcsinált mindent, s nálamnál halhatatlanabb.
S mit sosem fogott ő, lenti, ácsingózna a pisztolyért,
ám ha nagy csoda folytán az a kezébe akadna ott,
nem lőne vele, csak nézné, mint az elpusztulást magát,
mely túlélni segített, csak csodálná a halál felé:
mennyi művet magával vitt volna, sok szárnyaló csodát…
Megérhetem, miként mást is, eldöntik űr s atom között,
addig dolgom teszem némán – lesz, mi lesz alapon – tovább.
 
 
9.
E világ képtelen volta csak engem bánt, de senki mást?
Tisztelet a kivételnek, önmagából kiforduló
szinte mindenki, elsüllyed balgaságok között szegény,
s mert eredetiségért küzd, igazságot alig talál.
Az igazság örökké van, múlt mélyéről hozom fel én,
nem tudnék újat alkotni, csak mint lényegfeláldozó,
s azt nem vállalom, őrültség, s a tébolyt megnövelni bűn,
s bizony van arra önkéntes földünk felett, egünk alatt.
A nagy „parasztvakítástól” szenvedőknek leírom azt,
mindazt, amit tudok, láttam, s a világunk megismerők
általam lesznek ők, verstől, ha eljönnek az új idők,
és nem történelemkönyvből, átíratják örökkön azt.
Új idők, mert kifosztatnak, mi anyagi javat jelent,
abból ők majd kifosztatnak, spiritualitás, tömény,
csak az marad, s mikor nem jut luxuscikkre, kenyérre tán,
kitágul majd a lelkük, s száll az örök végtelen felé,
s akkor a becstelenségről, hogy létharc része, senki itt,
de senki tönkretett, űzött el nem hiszi, hiába szó,
hiába agymosás; gúnyról senki nem hiszi, hogy korunk
építőköve, szellemcsúcs; s az irónia eszköz és
nem pedig cél lesz akkor majd; talán mindezt megérem én.
S roppant magányba hull minden arctalanul uralkodó,
vak népeket a földjükből homály mögül kiforgató,
mert alázat helyett immár megvetés jut nekik csupán,
s velük senki szegény ember e földön nem cserélne már,
mert a következő élet ténye lényük betöltené,
s ne jöjjön büntető karma, a vérükben kering e vágy…
De most magányos én, senki vagyok, bizonytalan jövőm,
s megbecsülést nem is várok, őrületben nem esne jól;
s elgondolni igen furcsa: a világ vége lenne kulcs,
tüzes, mely láthatatlan, de súlyos láncom leoldaná.
 
 
10.
Legtöbb versem kibomlását megelőzte kemény ivás,
volt, hogy egy hétig is tartott, olyankor csak feküdtem én,
és néha elbotorkáltam nagy kínok közt tömény szeszért,
elvonszoltam magam, belső remegéstől halálra vált,
a falusi, kicsiny boltba lehajtott fejjel, árnyfiú,
ötven évesen is kezdő felnőttvilág sivár, unott,
s bűnös forgatagában, csak mentem, hordva gyalázatát
az ifjúkori tetteknek, s közelmúltét is, ég alatt,
föld felett, ami marcangolt, s belül ki nem törölhető;
költeménnyé lepárlódik, ennyi haszna akad talán.
Megvettem az italt sápadt arccal, aztán fizettem ott,
míg lelkifurdalás gyilkolt: a rezsipénz nyakára hág,
elkölti azt szerénységem, s mily bizonytalan így jövőm,
ámbátor az egyébként is, vigasztaltam magám lazán,
mert úgysem jut nekem munka hálás hazámban, és e bús,
apró eszmefutam jóval búsabbá tett, ezért tehát
a helyi kocsma helysége felé indultam el nehéz
léptekkel, hogy ledöntsek pár felespohárral, elveszett,
s elüldögéltem ott hosszan, amíg, távoli műveké,
leendő verseké, képek, sorok jöttek a semmiből,
pontosabban: a mindenből, mint kiknek megszületni kell,
költeménymagzatok jöttek, s feszítették komor valóm,
néhány marad csak életben, lesz kiteljesedő egész,
tudtam, mert elfelejtem majd többségüket, silány agyú.
Majd hazavánszorogtam, hogy az ágyamba omoljak én,
és írtam volna, ám az, hogy egy költeményre nincs erőm,
világos volt a számomra, nem leszek verskidolgozó.
Általában ez így történt, aztán eljött a gyógyidő,
a szenvedélybetegségem nyűge lassan lehullt megint
mint annyiszor, felépültem, én nem volt elkerülhető
az, hogy írjak, siker nélkül, belső kényszer bohócaként,
ha már nagy földi kín árán szervezetem legyőzetett
akarat által, és írtam, s voltam oly elragadtatott,
olyan szédült, hogy ismét úgy kívántam a tömény italt,
tüze még magasabb szintre emeljen száraz űregyént,
s nem ihattam, mivel véget is ért volna a munka már
újabb hétig, s amit rám rótt a bölcs mennyei rendelés
nem teljesítem, és mindez pokoli, ez a hintalét…
S most hogy leírtam, hát nem lett jobb semmivel, nem ám.
 
 
 
Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.