Gondolatolvasás Géczi Jánossal

Géczi János Kiegészítések egy Vörösmarty-sorhoz című kötetének utószava olyan sokat tesz hozzá a versek értelmezéséhez, hogy előszóként kellett volna szerepeltetni – mondta bevezetésképp Reményi József Tamás szerkesztő, aki a költővel beszélgetett új kötete megjelenése kapcsán. Géczi egyébként maga is többször működött közre szerkesztőként a Gondolat Kiadó köteteiben, tudtuk meg Bácskai István kiadóvezetőtől, ám ez a beszélgetés kifejezetten Géczi költői munkásságára fókuszált. Némi összegező jellege is volt, nem csak azért, mert a költő idén ünnepli 60. születésnapját, de a frissen kiadott kötet egy visszatekintő válogatás is.

A könyv komplexitását Reményi két vers felolvasásával érzékeltette: A ’88-as A vers ablakában és a 2011-ben született Belátom között több mint húsz év telt el, a két szöveg a megváltozott költői attitűd lenyomata. Míg az első idején az újavantgárdon épp „túlesett”, hangsúlyos költői én áll a vers középpontjában, addig az érettebb kori alkotások lírai alanya körülbástyázza magát az évtizedek során visszavont rekvizítumokkal. Reményi megvallotta, mindig szeretett volna egy olyan kötetet, amelyben ez a két Géczi-vers együtt szerepel. A Kiegészítések egy Vörösmarty-sorhoz ezt valósította meg: nem kronológiai, hanem tematikai válogatás az eddigi életműből, amelyben izgalmas párbeszédbe kezdenek az időben egymástól sokszor egészen távoli szövegek.

Géczi könyvművekben gondolkodó szemlélete ennél a válogatásnál is megmutatkozik – hangsúlyozta szerkesztője, bár e kötet épp azt követelte meg, hogy a teljességet tükröző műegészeket megbontsák. A merészséget azonban igazolta az eredmény. Hogy az említett korábbi könyvművekből melyek a legkedvesebbek számára? – Géczi válasza: a Rovinj óta egyik kötetét sem csinálná másképp. Kiemelkedően fontosnak tartja az első öt kötetét követő összegzést, amelyet még az Orpheusnál Deák László adott ki és Tandori szerkesztett. Ez a „tandorizáltság” nagyon jót tett a kötetnek – emelte ki Géczi, aki máig is érzi Tandori keze nyomának pozitív hozadékát.

A pályakezdéshez visszaugorva Reményi megkérdezte Géczit, hogyan viszonyul ma a neovanatgárd jellegzetes műfajához, a hosszúvershez. Mivel a 70-es években a félhosszú vers nem vonta be kellőképp a gondolkodásba az olvasót, mintegy „játékként találtuk ki a hosszúverset” – emlékezett a költő. A műfajnak már a kezdetekben Zalán Tibor volt a nagymestere, aki remekül teremtette meg a fogalmi kohéziót a művekben. Ezzel az újavantgárd irányzattal párhuzamosan az erdélyi, vajdasági pályatársak a könyvművek felé mozdultak – míg ez utóbbi a mai napig fennmaradt, élenjáró művelője Szőcs Géza, a hosszúversek a ’90-es évek elejére lassan eltűntek – idézte fel Géczi János.

A ’80-as évek és az azt követő időszak más szempontból is „gödör” volt: az ekkor induló nemzedék valamiféle vákuumba csöppent – fogalmazott Reményi József Tamás. A kritikai-olvasói figyelem fáziskésése mellett jellemző volt, hogy az intézményrendszerért vívott csaták váltották fel a műveket kísérő érdeklődést. Szintén jellemző, hogy a ’79-es szegedi antológia, a Gazdátlan hajók megjelenése idején, melyben Géczi is feltűnt (többek közt Baka István és Zalán mellett), az alkotók már nem is éltek Szegeden. A sikereket és a veszteségeket mérlegelve Géczi egyértelműen az előzőt tartja fajsúlyosnak az indulás lázas éveiben; a nevezetes Vadnarancsok című kötete  például 150 ezer példányban fogyott el. Lassan derült ki, „hogy engem nem annak látnak, ami valójában vagyok, és húsz év kellett, hogy ez a páncél lehulljon” – fogalmazott a költő, aki saját generációját a vidéki egyetemekhez kötődő költészet művelőiként határozta meg. A vidéki lét, az egyetemi állás egyfelől az irodalmi életből való kivonulást jelentette, „ami jó döntés volt”, hangsúlyozta az alkotó, ugyanakkor a személyes kontaktusokról való lemondást is – ezt viszont már sajnálja. Példaként a pályatárs és valaha közeli jóbarát Parti Nagy Lajost említette, akivel immár harminc éve nem találkoztak.

A mai napig meghatározó ugyanakkor, hogy „Ilia Mihály-tanítvány voltam és maradtam” – tette hozzá a költő, aki mesterének köszönheti azt is, hogy megtanulta: lehet Tolnai Ottóhoz, Szilágyi Istvánhoz, Kemenes Géfin Lászlóhoz fordulni. Beszédes ez a három név, reflektált Reményi, három pályatárs, és milyen sokat elmond arról, hogy a magyar irodalom határokon túlmutató egységéről rendre csak elméletben beszélünk! Az Ilia-tanítványok egyébként még két dolgot sajátítottak el nagyon mélyen, tette hozzá Géczi. Egyrészt, hogy olvassák egymást, másrészt, hogy szerkeszteni is tudják a másik szövegeit. Nem véletlen, hogy heterogenitása ellenére ebből a társaságból kerültek ki a legkiválóbb szerkesztők: Csuhai István az ÉS-nél, Füzi László a Forrásnál, Zalán egykor a Kortársnál.

Az egymásra való odafigyelés képességével összhangban van az alázat is – egészítette ki a gondolatot Reményi József, és ezt épp a frissen megjelent kötet címével támasztotta alá. Ahogy Vörösmarty viaskodik a nyelv megmaradásáért, úgy küzd Géczi az eleven szóért – „Az Isten – hús az ólomgolyót – befoglalt / egy kötőszót s testében visszasajog / – szünettelen a céllövészet” – idézte a címadó versből a szerkesztő. A válogatott verseskötetben szereplő művekre egyébként Mandelstam, Borges és Ezra Pound gyakorolták a legmélyebb hatást – vallotta meg a költő, akinek korábbi nagy felfedezései között ott szerepel többek között Jeszenyin, Tolnai Ottó vagy az osztrák próza is. „Ma már mindenevő vagyok” – jegyezte meg mosolyogva Géczi, és természetesen szóba jöttek a képversek is, melyekkel – leköszönt avantgárd ide vagy oda – a mai napig szívesen dolgozik. „Bár a közléssel mindig bajban vagyunk” – tette hozzá nevetve Reményi –, Géczi pedig megvallotta, ő maga nem érzékeli a különbséget vers és képvers között. „Ahogy a környezetemet vagy a tudományt is csak egynek tudom látni, így vagyok a vizualitás és a költészet viszonyával is.”

Kollázsokat, dekollázsokat is készít, a közelmúltban például nívós külföldi folyóiratok lapjaiból alkotott verseket. Hamarosan Miskolcon is lesz egy megmozdulás a Spanyolnátha szervezésében: Géczi utcai plakátokból vág majd ki képnagyságú foltokat, melyeket kiállítanak, a falragaszokon addig is ott marad a „lyuk”. Hogy az üzenet és a közösségi elkötelezettség képes-e ugyanúgy működni, mint a ’70-es években, az kérdéses, jegyezte meg a költő, de a lényeg mégis az, hogy ez a művészeti megnyilvánulási forma ma is adott.

Amellett, hogy sok műfajú alkotó, Gécziről köztudott még, hogy poeta doctusként természettudós is, a biológia, botanika értő művelője. A költő beszélgetőtársa felelevenítette, amikor Hajnóczi Péter egyszer rózsagyökeret tett a kiadóba beküldött kézirata lapjai közé, s nem véletlenül – Géczinek is volt hasonló epizód az életében. A Látkép a valóságról gepárddal című kötetnek (Szépirodalmi, 1989) része volt egy lepréselt rózsa is. Az első magyar szekfűrajzhoz című verse, melyet meg is hallgathattunk a kötetből, a Méliusz Juhász Péter Herbáriumában közölt ábrának állít emléket.

De elhangzott még vers a költő felolvasásában azokból a témákból is, melyeket fájón nem szoktak felismerni a költészetében – jegyezte meg Géczi –; a Magyarországhoz című vers szép példája a politikai és a szerelmi líra ötvözetének. Búcsúzóul a nemzedéke költészetét alapvetően meghatározó életművet idézte fel egy versével: a Toporog és visszapofázik sorai Sziveri Jánoshoz szóltak. Reményi József Tamás pedig A szajkóval zárta az estet, melyből kicseng a 2000-es években lezajlott bölcseleti váltás Géczi János költészetében.

Szöveg és fotók: Laik Eszter