A ringyó és a király – Janus Pannonius versei Orbán János Dénes (újra)fordításában
A RINGYÓ ÉS A KIRÁLY
JANUS PANNONIUS VERSEI
JANUS TRANSSYLVANICUS (ÚJRA)FORDÍTÁSÁBAN
(részletek)
DE IMMUTATIONE SUI NOMINIS
[Névváltoztatásáról]
János volt a nevem. A változás
nem gőgből történt, sem azért, mert több paraszt
nevezte így fiát, mint király.
Kitágult a világ és minden más alakot öltött.
Kezdet és vég istene-ördöge: Janus,
a kettős arcú lett a névadóm.
Dialektikája inkább mérvadó,
mint „Isten kegyelme” − egy költőnek ez kevés.
De hát kevés egyetlen isten és
ha még mélyebben belégondolok:
csak én bírok versemnek hőse lenni,
s csupán kellékek, stiláris statiszták
Janus, Jupiter, Jahve vagy Moloch.
IMMUNDUS
[Tisztátalan]
Hová cepeltek csélcsap cimboráim?
Elménk már lődörög s a gyarló test nemkülönben.
Mit keresgélünk a városszéli ködben?
Ilyenkor a Sátán tart fád misét,
vagy beavatást titkos páholyok,
és ahogy elnézlek, salernói Celsus,
kancsal szemed bűn tengelyén forog.
Mi készül itt? Gondolkodó vagyok,
nem pedig vajmi templomkoptató,
de istenuccse, el nem kárhozom,
csupán akkor, ha eltitkolható.
Ám tiltakozom: inas semmiképp,
csupán szájtátó krónikás leszek,
mert tudni vélem, a rítus miben áll:
A Tisztátalant gágogva invokálja
egy lúdtalpas – nyilván gryllusi – szöveg,
eztán Ambrus, Prosper és Hugó haladókkal
az inas képez mágikus négyszöget,
s a pentagrammhoz Celsus is beszállna.
CONQUERITUR, QUOD SE SOCII AD LUPANAR SEDUXISSENT
[Melyben panaszkodik, hogy társai bordélyba csalták]
A mai kaland helyszíne nem a várrom,
s a temető sem hangol a tilosra,
előttünk egy polgári ház magaslik,
mit sejtelmes láng öltöztet pirosba.
Míglen a titkos rítusokban Celsus,
Ambrus van otthon minden lupanárban;
nem is sejtettem, hol kopogtatunk,
csak félszegen megettük álldogáltam.
Ó, cimboráim, miért csaltatok
a fülledt bűn fertelmes otthonába?
Tanulni küldtek Ferrarába engem,
nem kéjt és kankót kínáló szobára.
És… Ej mi a kő! tyúkanyó, kend
a szobában lakik itt bent?
És mit akar? Nem túl vén, hogy
a gatyámban madarásszon?
Jaj, kezdő vagyok… Mondja, kell vigyáznom?
Ó, esküszöm, nem tudtam, hova visznek,
és fogadkozom, értesül ma még
Guarino, bár úgy lehet hiába,
a derék magiszter személy szerint ösmer
minden ringyót egész Itáliába’.
PECUNIA
[Pénz]
Gallus pénzzel tartozik, kerül és ha mégis
szembemennénk, összehord hetet és havat,
emiatt én Severusnak tartozom, kerülöm,
kamatot is hazudok, ha netán rám akad.
Úton a stipendium patrónusomtól,
ládában hozzák az éltető aranyat,
csak hát Pannónia messzire van,
sátánfajzatokkal teli az út,
lám a múltkori szállítmány is
véletlenül a pokolra gurult.
De bátyám gazdag s küld újat. Mindeközben
jó Vitéz dühöng, kémek vitték a hírt,
szépreményű öccse mire költ,
és megint minő rigmusokat írt...
És már levél sem jön, hogy te szedte-vette fattya,
mért herdálod az ország kevéske pénzét kamatyra,
s mik pennádból csordogálnak, beteges szólamok...
erkölcsösebb világban nem lenne holnapod!
Troïlus verset kívánna, persze ingyen.
És mindhiába érvelek:
nem nékem dicsőség, hogy róla írhatok,
hanem néki, hogy róla írok én,
hogy vélem egy levegőt szívhatott,
hogy vélem egy időben élhetett.
De nem, de nem. Mert néki pénze van,
s ha pénze van, miért is adna nékem?
Bolond a költő, amúgy is verset írna.
És amúgy sem pénzben mérhető
a költeményem.
És így van ez, mióta van poézis.
Nem mérik egyszerre a tálentumot
és a vagyont. A költőt tisztelik:
ha éhen halt, drága szobrokat emelnek,
és aranyba kötik a könyveit.
Hát Troïlusom, síremléked nem óda,
csupán e pár sor korhadó keresztje,
s már hagylak is, hisz új esélyem támadt,
ó, igen ez a költői szerencse:
Egy márki húgát, ki egy apródtól viselős,
szerelemből elveszi egy impotens öreg
kereskedő, és egy arany üti markát
annak, ki e jó keresztény frigyről
egy nyáladzó dicshimnuszt elkövet.
A címoldali illusztrációt Orosz István grafikájának felhasználásával készítettük
