A szakadatlan – Das Unaufhörliche – Gottfried Benn verses oratóriuma, 1931
A SZAKADATLAN
GOTTFRIED BENN (1886–1956)
VERSES ORATÓRIUMA
Das Unaufhörliche (1931)
Oratórium három részben, szólóhangokra, vegyes karra, fiúkórusra és zenekarra.
Zene: Paul Hindemith.
I
KAR
A szakadatlan:
nagy törvény.
A szakadatlan
mit táplál nappal
és éj, magának játszva
tengertől tengerig,
hold nélküli világok fölé vezet,
felvesz, letesz.
Meghajlít minden fejet,
megtöri az éveket.
Trópusi hőség,
sarkvidék jeges zápora,
felvesz, letesz,
elfúj.
Kevély büszke fő,
aranytól dús koronás
vagy sisakos névtelen:
A szakadatlan
megtör téged is.
A szakadatlan,
pusztít és teremt
felszökő tengerárt,
hegynek ormát.
Tábora,
kelettől nyugatig
őriz minden tornyot,
kardja semmit sem
hagy békén.
Ó, legfőbb, bár
övezzen aranyló kettős szárny,
megtör téged is.
SZOPRÁN- ÉS TENORSZÓLÓ
Szoprán:
Meghajlít minden fejet,
megtöri az éveket,
színe és arca mily sötét.
Tenor:
A szakadatlan.Sötét ital,
mélysötét szólam
búg, egyhangún.
Színe és arca mily keserű.
Együtt:
Hegyeket hajlít,
emelve áldoz.
BASSZUSSZÓLÓ FÉRFIKARRAL
Basszus:
Sínai1 egykor örökre szóló
törvénytáblákba véste be –,
csak egy páva állt,
a szétszórt kőhalom közepén.
Férfikar:
Megtörte cézárok védfalát,
Róma kockaköveit,
légióik sáncait.
Basszus:
Felvesz, letesz.
Öt földrész
két pólus
nyolc tenger
mind a szakadatlan!
Férfikar:
Felvesz, letesz.
SZOPRÁNSZÓLÓ
Az éjt hordja,
a vég.
Mikor kivirágzik,
ha sós a tenger,
és bort ád a domb,
semmi sürgetés.
Piactorony, árnyékában
kötélverő, udvarkő,
hol pénzváltó kiált,
a pillanat színtelen.
Mezők, tenger menti táj,
termő olajligetek, nyájak,
fuvolaszó, hószín sziklák,
szívszorító vágyak
boldog istenektől –:
ím itt a szín s nincs időhiány.
Fekvő oszlopok, delfinek,
elhagyott sereg,
jácint őrzi a fiúkat,
korán átváltoztak
hamuvá és virágillattá –:
bizony ott már mások.
SZÓLÓK ÉS KAR
Kar:
Elhagyott sereg.
Szóló:
Táplálja napról napra,
bolygójáték, tengertől tengerig.
Kar:
Hold nélküli világok fölé vezet,
felvesz, letesz.
Szóló:
Pirkadó- és alkonyvörös
perzseli kerékküllőit.
Kar:
A szakadatlan,
felvesz, letesz.
Szóló:
Ős-változás, világos kövületek,
csordák menekülnek, majd hamuvá
és virágillattá változnak át.
II
SZOPRÁNSZÓLÓ ÉS NŐI KAR
Szoprán:
Mindig csillagok,
mindig pirkadó- és alkonyvörös!
De a nap, a napvilág!
Ahhoz nem kell gyereket szülni,
hogy jól elteljen az idő;
mert az embert könnyekkel
is kell táplálni –
kit kell kérdezni – kit?
Női kar:
Kérdések, kérdések –
mennyi kérdés az ég ellenébe.
Kérdések, kérdések –
Viharként futó
nemek hajszája!
TENOR- ÉS BASSZUSSZÓLÓ
Tenor
De a tudomány,
a nagy lényeg!
Az ember, a gondolkodó,
agya a csúcspont:
számlálja a csillagokat,
felosztja az állatokat,
nevesít virágokat
szín és gyümölcs szerint.
A föld sója,
a nagy sírásó:
elmúlt elődei
hátrahagyott sorokba
rendezve világszerte:
Törvény!
Basszus:
A dolgok magvában,
a távolodó szívben,
hátrahagyott sorokban,
ahol sár és tűz,
ahol a kéreg ősi repedése
rendezi a létet,
szavakat szaggat
gyönyörű formákba,
számlálja a csillagokat,
nevesít virágokat
Átváltozás,
szakadatlan,
nem elég serlegében
a sötét ital.
Tenor:
Az ember,
a gondolkodó
agya a csúcspont,
a nagy sírásó:
elődei sorokba
rendezve világszerte:
Törvény.
Basszus egyidejűleg:
Átváltozás,
szakadatlan,
nem elég serlegében
a sötét ital.
KIS INDULÓ
Bariton:
De a haladás
a modern technika!
Rakétaautók
a holdon,
lövedékmeghajtás
a csillagokba,
idő és tér darabokban.
Észak, dél, egyszerre,
estföldje keresztül a teljes
sztratoszférán:
szárnyal a mítoszvesztett fehér faj.
Bányák,
olajtornyok, gumiültetvények,
a mítoszvesztett fehér faj sírja.
Kórus:
Nem ízlik serlegében
a sötét ital?
SZOPRÁN– ÉS BASSZUSSZÓLÓ
Szoprán:
De a művészet,
a nagy lényeg!
Öreg szigeteken,
csendes romok,
fügék között,
gulyák patái
ezeréves
váza és korsó.
Ki a kamrákból,
szűkösek,
a városok mennyboltján,
megszámlálhatatlan,
hány odúból,
hull a szürkék
nyomorult
varjúraja:
felhág a
könnyen fölemelt,
tiszta szerkezetre:
harmónia.
Basszus:
A szakadatlan törvény
nagyon közeli,
de a mulandóságnak alávetett.
Folyók iszapjában,
kiapadva, nyugodva,
bányákban csillanó telér:
Naposzlopok,
Oroszlánkapuk.
Mulandóság!
Oszlopok, fekvők,
hermákból folyó:
fehér parian2 por –:
Mulandóság
a derült egekből.
Szoprán:
A művészet,
a nagy lényeg,
nem mulandó.
Basszus egyidejűleg:
A serlegben nincs
sötét ital.
Mulandóság.
BASSZUSSZÓLÓ ÉS KÓRUS
Kórus:
De az istenek,
az ok és alap.
Basszus:
Alap agyagból,
ok csipkebokorból.
Kórus:
A nagy istenek,a sziklafők,
napot kovácsolnak,
villámot kovácsolnak –
Basszus:
Sarlót kovácsolnak,
le, lefele!
Kórus:
Sárkánylábbal,
dörgő merészséggel,
földön és égen,
makkot hajítanak,
hullámokba zuhannak –
Basszus:
Az égből is zuhannak
le, lefele.
Miként sok áradat
istenektől hull alá!
Körül minden domb,
templomi szép,
nyugvó por,
pergő hamu
a nagy lényeg.
Kórus:
De ők virágokkal éltek
és áldozatokkal,
hiszen az álmok ember előttiek,
a szétrombolt szentélyek
hajszolt szólamai
részegülten törnek felfelé.
Basszus:
Azok a lépések az ajtó előtt,
az egész hívás.
Zavart fel s alá utazás
körös-körül minden dombon.
A dolgok magvában,
a távolodó szívben,
hátrahagyott sorokban
zuhanás és tűz.
A szétrombolt szentélyek:
Nem ízlik serlegében
a sötét ital?
A világ sötét ideje
felbomlik ma:
a föld korábbi idején,
hasadhatatlan volt,
pásztorok és vadászok
megtörték egységét –
minden szerencsét letesz
a szakadatlan.
SZOPRÁNSZÓLÓ KÓRUSSAL
Szoprán:
Az emberiség korai idején,
hasadhatatlan,
örök a szívben,
örök a szerelem.
Kórus:
Az emberiség korai idején,
hasadhatatlan,
örök a szívben,
örök a szerelem.
Szoprán:
Nincs oltára a vérnek,
árny nélküli az álom.
Jer –
a fákon
a kerti kúton
világokat tartani –
Kórus:
Nincs oltára a vérnek,
árny nélküli az álom.
Szoprán:
Jer –
Nincs oltára a szívnek,
felsóhajt a szerelem.
Kórus:
Jer –
a fákon
a kerti kúton
világokat tartani –
Szoprán:
Sóhajt a szerelem.
Bariton:
A nők finom hangulata!
Hogy mindez kezdettől szép volt!
A gyönyörű képletek,
az államkötvények szilárdak!
Gondolunk, megismerünk:
új formulák,
új szófordulatok,
új árnyékok.
Szoprán:
Örökkön hasadhatatlan a szív,
állandó, hallgatag és boldog.
Kórus:
Állandó! Állandó!
Ah, szakadatlan!
Nem ízlik serlegében
a sötét ital?
III
VEGYES KAR
I
Ősi népek
álma Ázsiáról
alkonyati dal.
II
A fiatal népek
a gazdagok szemére vetik.
Nincs álom,
nincs alkony.
I
Hamu az ember,hamu folyókban,
ég és vándorol
a szent áramban;
tűz égeti,
név nevezi,
a lét mélyén
nyugszik az örök teremtés.
II
Mikor izzottak a hegyek,
az ércek pompája
elmondhatatlan hajnalvörös
a korai rend,
a szántónap,
a sarlócsapás
a régi nyári út
a termés aratása –
a cselekvő kar,
a változó értelem,
a dolgos szív.
I
Az út hosszú
a kunyhótól a rizsföldig
és nem dicső!
Belső képek:
egy alvót
iziben felfalnak:
Szent sötétség!
Belső képek:
születés mint
romlás,
győzelem mint:
pusztítás:
egy tánc
egy név!
Szent sötétség,
ég nélküli
csillag, mint te.
II
Tengerek,
a vitorla szántó és mező,
hullámzik,
a népek utaznak és cserélnek,
viharok,
emberi merészség és nehézség.
Messzire nyúlik karja,
némán küzd szívével
a föld körül kikötők és öblök,
a szakadatlan
áldás és gyümölcs.
I
Áldástól és gyümölcstől
csak az álmok nehezek.
Egy tó fürödni,
egy templom imádkozni,
egy gyékénykunyhó,
elég nekünk.
Tengerek,
fehér vitorla nélkül
mint az álmokban.
Hullámok,
mélyen boldogtalanok
mint a részegek.
Viharok
táplálta ősi
Ázsia
szakadatlan dala.
II
Az áldozattól és gyümölcsétől nehezek a tettek.
I
Az áldozattól és gyümölcsétől nehezek az álmok.
TERCETT ÉS TENORSZÓLÓ
Előttünk a mindenség,
megközelíthetetlen és befüggönyözött,
és mi, az Én,
kétségbeesett, halálszorított.
Mi elüldözöttek,
mi koponyavirágok:
néha bepillantunk a nádba és csőbe:
régi áramlat,
teremtésmítoszok
függnek tőlünk
kosárral és hálókkal
teljesen kimondatlanul
előre fájdalmasan.
Mi elüldözöttek,
mi csúcsidők,
magukat nem álomba és mámorba felejtők:
bár néha minket is elragadott,
hallunk
tengeri és vándormondákat,
egy sziget, mint a teremtés napjaiban,
öntudatlan.
Átküzdve
át állati és emberelőtti tömegen
őrült a kései művészet
pólustól pólusig,
amíg véget ér,
amíg a fajok járma:
amíg a fehér Én
a világ elhagyott –:
ég veled.
Dal
Ég veletek korai napok,
derűs nyári, csendes vidék,
kiteltek és boldogok
mint gyermeki álomkép.
Ég veled, te nagy létezés
füves rétek, tó és kunyhó,
zivatarral földet érés
igaz munka, megnyugtató.
Ég veletek, valaha voltak
nekem ilyen lét mutatja,
Nap pályáján mozgó holtak,
kiket csak az éj hajlítja.
Koraitól a későig,
majd a képek elmerülnek
– ég veled, a nagyvárosból –
álom nélkül sírba dőlnek.
BARITONSZÓLÓ
Nos minden mélyértelműség,
hadkultusz, legendák –
én mától,
relativista vagyok!
Törvények! Értékek!
Legyen nemes az ember,
segítő és jó,
amíg a körülmények lehetővé teszik,
de ha valami megváltozik,
akkor mindenekelőtt jót együnk és igyunk
és este jöhet az egészséges álom!
Igazság!
Ha valaki meghal,
arcokat temetnek vele:
értelmetlen,
kamasz,
megható,
elavult –
és ugyanolyan nő fel máshol
erre!
Mértékek!
Dzsingisz kán3 egy jó mérték
vagy Jenő herceg4,
mongolok,
türkmének,
burgundiak,
dalekarliak5 –?
Egyszóval –: a történelem
átkel a Niagara fölött
és megfullad a füdőkádban;
hívja a szükségszerűség,
és balesettel válaszol.
Egyszóval:
népek cserélődnek,
de
szüntelenül
tart az üzlet!
Minden más lehet mélyértelmű,
relativista vagyok.
FIÚ- ÉS FÉRFIKAR
Férfikar:
Azt mondja a hús minden időben:
nem ad mást, mint eltelt- és boldog-érzést!
Fiúkórus:
De nekünk más szót kell találni:
A küzdőt, aki belép a teremtésbe.
Küzdőt, kiben fogyó boldogságot látni,
fájdalmasat, árnyakkal övezte szélbe,
szomjazót, két pohárból hörpintni,
könnyen lecsúszó két teli pohárral.
Férfikar:
Az emberi mohóság, párzás és zaba
utolsó kiáltása a világon átsír,
bomló zsírok, ráncok, évek hada,
majd belökve rothadón vár a sír.
Fiúkórus:
A szenvedő ki fogja harcolni,
a magányt, csöndet, egyedül
a jó öreg erőt érzi, minket is kísérni –:
ez az ember szakadatlanná lényegül.
ZÁRÓ KÓRUS
Kórus:
Igen, ez ??az ember vég nélküli lesz,
míg még tart nyara,
hárfa hangja,
a csengő aratódalok
egyszer elmúlik:
nagy törvények
irányítják a nyájat,
örök hangok
kiáltásával összhangban,
a távol sejtelmével,
hanyatlást hord és fordul
szakadatlanba,
a kortalan.
Fiúkórus egyidejűleg:
A szakadatlan –:
hanyatlás és fordulat
a tengerzúgásban és fényzuhatagban,
hold nélküli világok fölé vezet.
Éjjel és nappal
táplálja magának játszva
tengertől tengerig,
Szoprán- és tenorszóló:
A szakadatlan – téren és időn át,
égi magas és szakadékmély –:
senki nem ismeri hívása hangját,
teremtésben, sötétben él.
Kórus:
Világok süllyednek és emelkednek,
hangtalan és névtelen a teremtés,
kórusai némák, istenei beletörődnek –:
örökkön változásban és a változásban hatalmas.
Szoprán és tenorszóló egyidejűleg:
örökkön változásban és a változásban hatalmas.
Fiúkórus egyidejűleg:
örökkön változásban és a változásban hatalmas.
Pintér Tibor fordítása
1 A Sínai-hegy (héberül ?? ????) vagy Hóreb, amelynek egy részét Mózes-hegynek is nevezik, a mai Egyiptomhoz tartozó Sínai-félsziget déli részén található hegycsoport, ahol a Biblia szerint Mózes kapta a Tízparancsolatot Istentől.
2 A parian márvány finomszemcsés semitranslucent tiszta fehér, és teljesen hibátlan márvány a klasszikus korban a görög szigeten, Paroson, az Égei -tengeren bányászott . Az ókori görögök szobrok készítésére használták. Néhány parian remekmű: a Medici Vénusz, a Szamothrakéi Szárnyas Győzelem, Hermész és a gyermek Dionüszosz, Parthenon-tető, Napóleon sírja stb.
3 Dzsingisz kán (mongol; ?????? ????), eredeti nevén Temüdzsin (kb. 1162 – 1227. augusztus 18.) mongol nagykán és katonai vezető, aki egyesítette a mongol törzseket és megalapította a Mongol Birodalmat, elfoglalva Ázsia legnagyobb részét, beleértve Kínát, Oroszországot, Perzsiát, a Közel-Keletet és Kelet-Európát is.
4 Savoyai Jenő (Eugen von Savoyen) Párizs, 1663. október 18. – Bécs, 1736. április 21.), eredeti francia nevén Eugene-François de Savoie-Carignano gróf, a Savoyai-dinasztia carignanói ágából származó főnemes, a franciaországi Carignan hercege, német-római császári hadvezér. A német nyelvű történeti írások leggyakrabban Prinz Eugen néven említik).
5 Dalarna ( Dalecarlia ) egy történelmi tartomány ( svéd landskap ) Svédország szívében.
Hindemith
