Sötétség – Rainer Maria Rilke elbeszélései

 

 

 

Még mindig a magasba néztem a lassan kialvó égboltra, mikor megszólított valaki: – Úgy látszik, nagyon érdekli az a fönti ország.

 

Tekintetem hirtelen, mintha lelőtték volna, alázuhant, s rájöttem: a mi kis temetőnk alacsony falához tévedtem, s előttem a fal túloldalán ott állt az ember, lapáttal a kezében, s komolyan mosolygott: – Én meg inkább ez iránt az ország iránt érdeklődöm – tette hozzá, s a nedves, fekete földre mutatott, amely itt-ott előtűnt a rengeteg hervadt levél alól. Az avar susogva megrezdült, pedig észre sem vettem, hogy föltámadt a szél. Egyszerre heves iszonyat fogott el, s megkérdeztem: – Miért csinálja ezt itt? A sírásó még mindig mosolygott: – Ez is kenyeret ad… meg aztán, kérem, nem ugyanezt teszi a legtöbb ember? Ők is úgy temetik el az Istent ott, ahogy én itt az embereket. – Fölmutatott az égre, úgy magyarázta: – Az se más, csak jó nagy sír, nyáron vad nefelejcsek nyílnak rajta… Félbeszakítottam: – Volt idő, mikor az emberek az égbe temették Istent, ez igaz… – És most talán másképp van? – kérdezte különös szomorúsággal. Én meg folytattam: – Valaha mindenki egy marékravaló eget dobott rá, tudom. Csakhogy akkor már nem is volt többé ott, vagy talán haboztam.

 

– Tudja – vágtam bele újból –, a régi időkben így imádkoztak az emberek. – Kitártam karomat, s önkéntelenül éreztem, hogyan tágul ki a mellkasom. – Akkoriban Isten belévetette magát ezekbe az alázattal és sötétséggel telt szakadékokba, s nem is szívesen tért vissza örök egébe, melyet észrevétlenül mind közelebb vont a föld fölé. De új vallás támadt. S mivel ez nem volt képes az emberekkel megértetni, miben különbözik az ő új istene attól a régitől (ugyanis mihelyt dicsőíteni kezdte, az emberek tüstént egy régi istenre ismertek itt is), hát az új parancsolat hirdetője megváltoztatta az imádkozás módját. Megtanította őket, hogy kulcsolják össze a kezüket s elrendelte: „Látjátok, a mi istenünk azt akarja, hogy így imádkozzunk hozzá, tehát ő más, mint az, akit eddig a karotokba véltetek zárni.” Az emberek ezt belátták, s a kartáró mozdulat megvetetté és szörnyűvé vált, sőt, később keresztre is szögezték, hogy a kín és halál jelképét mutassa mindenkinek.

 

Mikor Isten legközelebb ismét a földre pillantott, elrémült. A sok összekulcsolt kéz mellé számtalan gótikus templomot építettek, s így a kezek és a tornyok egyformán élesen és mereven szegeződtek neki, ellenséges fegyverek módján. Istennél más a bátorság. Visszatért hát egébe, s mikor észrevette, hogy a tornyok s az új imádságok tovább nőnek mögötte, a túloldalon kiment az égből, így térve ki az üldözés elől. Maga is meglepődött, hogy sugárzó birodalmán túl kezdődő sötétségre bukkan, mely hallgatagon fogadja. Különös érzéssel ment tovább ebben a félhomályban, mely az emberi szívekre emlékeztette. Ekkor ötlött föl benne először, hogy az emberek fejében fény világol, szívük azonban ehhez hasonló sötétséggel teli; és sóvárgás fogta el, hogy az emberi szívekben lakozzék s többé ne gondolataik tiszta, hideg, éberségében járjon. Isten folytatta hát útját. Mind sűrűbb lesz körülötte a sötétség, s az éjszakában, melyen keresztülhatol, ott lebeg valami a termékeny barázdák meleg illatából. És nemsokára már nyújtóznak felé a gyökerek a szélesre tárt karú imádság ősi szép mozdulatával. Nincs e világon bölcsebb a körnél. Isten, aki az egekbe menekül előlünk, a földből tér vissza hozzánk. S ki tudja, talán épp maga lesz az, aki egyszer kiássa itt a kaput… A sírásó megszólalt: – De hiszen ez csak mese! – A mi szánkon – feleltem halkan –, minden mesévé válik, hiszen attól, hogy kimondjuk, még nem történhetett meg. Az ember egy darabig maga elé nézett. Aztán hirtelen mozdulattal magára kapta kabátját, s megkérdezte: – Akkor hát együtt mehetünk? Rábólintottam: – Hazafelé tartok. Bizonyára egy az utunk. De maga nem itt lakik? Kilépett a kis rácsos kapun, könnyedén visszaillesztette nyikorgó zárába, úgy válaszolt: – Nem.

 

Néhány lépés után bizalmasabbá vált. – Az előbb tökéletesen igaza volt. Furcsa, hogy nem akad senki, hogy ezt a munkát szívesen vállalná, idekint. Régebben eszembe sem jutott. De most, mióta öregszem, jönnek néha olyan gondolataim, különös gondolatok, mint az, az éggel, meg egyebek is. A halál. Mit tudunk róla? Látszólag mindent és talán semmit. Gyakran állnak körül gyerekek, fogalmam sincs, kinek a gyerekei, mikor dolgozom. És épp ilyesmi jár az eszemben. Olyankor ások, mint egy állat, hogy minden erőt kihúzzak a fejemből, és mindet a karom használja el. A sír sokkal mélyebbre sikerül, mint az előírásos, és egész hegy nő ki mellette. A gyerekek meg futnak onnét, mikor látják, hogy belevadulok. Azt hiszik, haragszom valamiért. Eltöprengett rajta. – Hiszen igazában egyfajta harag is az. Az ember eltompul, azt hiszi, fölébe kerekedett, aztán egyszerre csak… Nem segít semmi, a halál fölfoghatatlan, rettenetes.

 

Hosszú utcán haladtunk végig, már teljesen lombtalan gyümölcsfák alatt, bal felől megkezdődött az erdő, mint az éjszaka, mely minden pillanatban ránk törhet. – Elmondok magának egy történetet – kockáztattam meg. – Épp addig tart, míg beérünk a faluba. A sírásó bólintott, rágyújtott kurta, kiszítt pipájára. Belefogtam a mesébe:

 

– Volt két ember, egy férfi meg egy nő, szerették egymást. Szeretni, ez azt jelenti, sehonnan semmit el nem fogadni, megfeledkezni a világról, mert egyetlen valakitől akarunk megkapni mindent, azt is, ami már a miénk volt, meg ami még soha. Hát ez a két ember így akarta ezt kölcsönösen. De az időben, sok-sok köznapon, mikor annyi minden jön és eltűnik, gyakran még mielőtt igazán megérthetnénk, nem is valósulhat meg ilyen szerelem, az események minden oldalról ránk törnek, és a véletlen minden ajtót megnyit előttünk.

 

Ezért határozta el ez az emberpár, hogy az időből a magányosságba húzódik, messze a város óraütéseitől és lármájától. És ott egy kertben építettek házat maguknak. A háznak két kapuja volt, egy a jobb, egy a bal oldalán. A jobb felőli volt a férfi kapuja, mindaz, ami az övé, azon kellett bejöjjön a házba. A bal felőli pedig a nőé; ami az ő lelke szerint való, annak az alatt a boltív alatt kellett belépnie. Így is történt. Amelyikük előbb ébredt reggel, fölkelt s megnyitotta a maga kapuját. S aztán késő éjszakáig sok minden betért, bár a ház nem volt épp az út szélén. Azokhoz, akik szívesen látják, belép a táj, aztán a fény meg a szél, vállán könnyű illattal s még sok egyéb is. De múltak, alakok, sorsok is belátogattak mindkét kapun, s valamennyi éppolyan egyszerű vendégszeretetben részesült, hogy úgy érezhette, mindig is ebben a pusztai házban lakott. Hosszú időn át így ment ez, s igen boldogan éltek mind a ketten. A bal oldali ajtó valamivel gyakrabban nyílt meg, de a jobb felőlin színesebb vendégek toppantak be. Ez előtt várakozott egyik reggel a halál. A férfi, amint megpillantotta, sietve becsapta ajtaját, s egész napon keresztül szorosan zárva tartotta. Némi idő múltán a bal oldali bejáratnál tűnt föl a halál. A nő remegve vágta be az ajtót, s rátolta a széles reteszt. Nem beszéltek egymással a dologról, de mindkét kaput ritkábban nyitották ki, s igyekeztek beérni azzal, ami a házban volt. Persze most már sokkal szegényesebben éltek, mint azelőtt. Tartalékaik megcsappantak, s beköszöntöttek a gondok. Rosszul aludtak, s egyik ilyen hosszú, átvirrasztott éjszakán hirtelen egyszerre füleltek föl valami különös, súrlódó, kopogó zörejre. A ház fala mögül jött, mindkét kaputól egyenlő távolságra, s úgy hangzott, mintha valaki köveket feszegetne ki, hogy új kaput építsen a házfal közepébe. Ijedtükben mégis úgy tettek, mintha nem vettek volna észre semmi különöset. Beszélgetni kezdtek, természetellenes hangossággal nevettek föl, s mire beléfáradtak, elnémult a falban vájkáló zaj. Ettől fogva a két kapu végképp zárva maradt. Most már úgy éltek, akár a rabok. Mindketten betegeskedni kezdtek, furcsa képzelődéseik támadnak. A zaj időről időre megismétlődik. Ilyenkor nevetésre húzzák a szájukat, s közben szívük majd beléhal a félelembe. S tudják mind a ketten, hogy egyre hangosabb és érzékelhetőbb az ásás, és nekik folyton hangosabban kell beszélniük és nevetniük mind fakóbb hangjukon.

 

Elhallgattam. – Igen, igen – szólalt meg mellettem útitársam –, így van, ez bizony igaz történet.

 

– Egy régi könyvben olvastam – tettem hozzá –, és ott előbukkant még valami nagyon figyelemre méltó dolog. Az után a sor után, amelyik elmondja, hogyan jelent meg a halál a nő kapuja előtt, halvány, elmosódott tintával apró csillagocska volt rajzolva. Úgy kukkantott ki a szavak közül, akárcsak a felhők résén, s egy pillanatra eszembe ötlött, ha a sorok félrehúzódnának, kiderülne, hogy csupa csillag áll mögöttük, ahogy olykor meg is történik, ha a késő esti tavaszi égbolt kitisztul. Aztán meg is feledkeztem erről a jelentéktelen körülményről, mígnem a könyv hátsó bekötőtábláján ugyanaz a csillagocska, mint valami tóban tükröződve, újra előtűnt a sima, fényes papiroson, s közvetlenül alatta finoman rótt sorok kezdődtek, melyek hullámként futottak végig a halványan tükröző felületen. Az írás sok helyütt elhomályosult, mégis sikerült csaknem teljesen kibetűznöm. Ez állt benne:

 

„Ezt a történetet oly gyakran olvastam el, jóformán naponta, hogy néha már azt hiszem, én magam jegyeztem föl emlékezetemből. De nálam a továbbiakban úgy fordul, ahogy itt leírom. Az asszony sosem látta a halált, hát gyanútlanul bebocsátotta. Ám a halál nagy sietve, mint akinek nem tiszta a        lelkiismerete, így szólt: – Add ezt oda a férjednek. – S mikor a nő kérdőn rápillantott, gyorsan hozzátette: – Virágmag van benne, igen jófajta virágmag. – Azzal már ment is, vissza se nézve. Az asszony kinyitotta a kezében tartott zsákocskát, valóban különös magvak voltak benne, kemény, csúnya szemek. S ezt gondolta: a mag mindig bevégzetlen, jövőbeli. Ki tudja, mi lesz belőle. Nem is adom oda a férjemnek ezeket a rút szemeket, igazán nem ajándéknak valók. Inkább elültetem őket a kerti ágyásba s megvárom, mi kel ki belőlük. Aztán majd odavezetem s elmondom neki, hogyan jutottam ehhez a növényhez. Így is tett. S aztán éltek tovább, mint addig. A férfi pedig, mivel örökösen az járt a fejében, hogy a halál ott állt a kapuja előtt, eleinte szorongott, de látván, hogy az asszony éppoly vendégszerető és gondtalan, mint rég, hamarosan maga is újra kitárta kapuja széles szárnyait, s a házba ismét beáradt az élet fénye. A következő tavaszon az ágyás közepén, a karcsú tűzliliomok közt apró cserje állt. Keskeny, feketés levelei kissé hegyesek, a babéréhoz hasonlók, s különös fény derengett sötétjükön. A férfi naponta elhatározta, hogy megkérdi, honnét származik ez a növény. De mindig elmulasztotta. Rokon érzés fojtotta bele az asszonyba is a felvilágosítást napról napra. De egyikük részéről az elnyomott kérdés, másikukéról az elő nem merészkedő válasz mindkettőjüket gyakran odavezette a cserjéhez, mely a maga zöldes sötétségében oly furcsamód kirítt a kertből. S mikor eljött a legközelebbi tavasz, akárcsak a többi növényről, erről a bokorról is gondoskodtak, s elszomorította őket, mikor látták, hogy a körös-körül emelkedő, virágzó tövek közt ez az egy változatlanul, némán és konokul, akárcsak tavaly, minden napfényre süketen áll. Akkor elhatározták, anélkül, hogy elárulták volna egymásnak, hogy a harmadik tavaszon minden erejüket épp ennek szentelik, s mire itt volt az új tavasz, szótlanul, kéz a kézben, teljesítették, amit megfogadtak. A kert körös-körül elvadult, és a tűzliliomok sápadtabbnak látszottak, mint egyébkor. Ám egyszer, súlyos, borult éjszaka után a csöndes, ragyogó reggeli kertbe kilépve látták: az idegen bokor éles, fekete levelei közül halvány, kék virág emelkedett ki, a bimbó burka már minden oldalon megszűkült. Ott álltak előtte együtt némán, és most igazán nem tudtak mit mondani egymásnak. Mert arra gondoltak: kinyílt a halál, és egyszerre hajoltak le, hogy megismerjék a fiatal virág illatát. Ez óta a reggel óta azonban minden megváltozott a világon.” – Így áll annak a régi könyvnek a bekötőtábláján – fejeztem be.

 

– És ki írta bele? – sürgetett a sírásó. – A kézírás nőre vallott – válaszoltam. – De mit ért volna, ha kutatok utána. A betűk egészen elmosódtak, némiképp régimódiak is voltak. Aki írta, valószínűleg rég halott már.

 

Az ember egészen elmerült gondolataiban. Végül elismerte: – Hiszen csak mese, mégis úgy megfogja az embert. – Talán azért, mert ritkán hall efféle történeteket – nyugtattam meg. – Úgy gondolja? – Kezét nyújtotta felém s én megszorítottam. – De szívesen továbbmesélném. Szabad, ugye?Bólintottam. Hirtelen eszébe jutott: – De hát nincs senkim. Kinek is mondanám el? – Egyszerű: hát a gyerekeknek, akik olykor eljönnek, hogy megnézzék, amint dolgozik. Ugyan ki másnak?

 

S a gyerekek rendre meg is hallották az utolsó három történetet. Mindenesetre azt, amelyiket az esti felhők mondtak el, csak részben, ha helyesen tájékoztattak. A gyerekek kicsik, s így jóval távolabb vannak az esti felhőktől, mint mi. Ám ez ennél a történetnél nem is baj. Jancsi hosszú, válogatott szavakkal előadott szónoklata ellenére rájönnének, hogy a dolog gyerekek között játszódik, s elbeszélésemet, mint szakértők, kritikával fogadnák. De jobb is, ha nem tudják meg, mekkora erőfeszítéssel és milyen ügyetlenkedőn éljük meg mi azokat a dolgokat, amelyek velük minden fáradság nélkül és egyszerűn megtörténnek.

 

 

 

 

Föl akartam venni a kabátomat és átmenni barátomhoz, Ewaldhoz. De beléfeledkeztem egy könyvbe, régi könyv volt, és egyszerre este lett, ahogy Oroszországban kitavaszodik. Egy pillanattal előbb a szoba még a legtávolibb sarkáig világos volt, s most úgy tettek a tárgyak, mintha soha nem ismertek volna mást, csak alkonyatot. Mindenütt nagy, sötét virágok szálltak föl, s akár a szitakötők szárnyán, ragyogás suhant át bársonyos kelyhükön.

 

A béna lábú ember már bizonyosan nem volt az ablaknál. Így hát otthon maradtam. Mit is akartam mesélni neki? Már nem is tudtam. De egy idő múlva éreztem, hogy valaki várja tőlem ezt az elveszett történetet, magányos ember talán, aki messze, sötét szobájának ablakánál áll, vagy meglehet, maga ez a sötétség, amely engem, őt és a tárgyakat körülveszi. Így történt aztán, hogy a sötétségnek meséltem. S ő mind közelebb hajolt hozzám, úgyhogy egyre halkabban beszélhettem, egészen úgy, ahogyan ehhez a történethez illik. Különben a jelenben játszódik, s már kezdődik is:

 

Hosszú távollét után Georg Lassmann doktor visszatért szűkebb hazájába. Sosem volt ott számottevő vagyona, s most már csak két nővére élt szülővárosában, mindkettő férjnél, úgy látszott, sikerült házasságban; tizenkét év múltán viszontlátni őket, ez volt látogatásának célja. Legalábbis így hitte. De éjszaka, mikor a zsúfolt vonaton nem tudott aludni, rájött, hogy igazában a gyermekkora kedvéért szánta rá magát az útra, s remélte, hogy a régi utcákban megtalál belőle valamit: egy kaput, egy tornyot, egy kutat, az egykori öröm vagy bánat hangulatát, melyben ismét magára ismer. Hiszen az ember úgy elveszti magát az életben. Egyszerre annyi minden jutott eszébe: a kis lakás a Heinrichsgassén, ragyogó ajtókilincseivel és sötétre mázolt padlójával, a féltett bútorok, és szülei, ez a két elkopott ember, szinte alázattal mozogtak közöttük; a sietős, hajszás köznapok, s a vasárnapok, akár a kitakarított termek, a ritka látogatások, melyeket zavarukban nevetve fogadtak, az öreg kanárimadár, a lehangolt zongora, az öröklött karosszék, amelybe nem volt szabad beléülni, egy névnap, egy nagybácsi, aki Hamburgból érkezik, a bábszínház, a kintornás verklije, a gyerektársaság, s amint valaki elkiáltja: „Klára!” A doktor már csaknem elaludt. Állomáson vesztegeltek, fények futnak át előttük, a kalapács vizsgálódva megy végig a megcsendülő kerekeken. S ez úgy hangzik, mint: Klára, Klára, Klára, tűnődik el a doktor, egyszerre magához térve, ki is volt az? S mindjárt egy arc dereng föl, gyermekarc, sima, szőke hajú. Lerajzolni nem tudná, de homályos érzése támad, halk, megadó gyámoltalanság sejlik föl, két kislányosan keskeny váll, mintha még jobban összeszorítaná az agyonmosott ruhácska, s hozzákölt egy arcot, de már tudja, hogy nem kell költenie. Előtte van, vagy sokkal inkább előtte volt – hajdan. Így emlékszik Lassmann doktor, nem minden erőlködés nélkül, egyetlen játszótársnőjére, Klárára. Egészen addig, amíg ő maga nem került a nevelőintézetbe, tán tízéves korában, vele osztotta meg, ami csak történt vele, azt a keveset – vagy sokat? Klárának nem volt testvére, s neki mintha nem is lettek volna: hiszen két idősebb nővére nem törődött vele. De azóta sem kérdezősködött senkitől sem Kláráról. Hogyan is lehetséges? Visszatámaszkodott. Olyan jámbor kislány volt, emlékezett tovább, s aztán eltűnődött: ugyan mi lett belőle azóta? Egy darabig aggasztotta a gondolat, hogy meg is halhatott. Mérhetetlen szorongás szakadt rá a szűk, zsúfolt fülkében; minden ezt a föltevést látszott igazolni: beteges gyerek volt, odahaza sem lehetett különösen jó dolga, gyakran sírdogált. Kétségtelenül meghalt. A doktor nem bírta tovább: megzavarta az alvókat, amint kinyomakodott köztük a kocsi folyosójára. Kinyitotta az egyik ablakot, s kinézett rajta a táncoló szikráktól megtépett feketeségbe. Ez megnyugtatta. S amint később visszatért a fülkébe, minden kényelmetlenség ellenére elaludt.

 

A viszontlátás két asszonynővérével nem volt zavartalan. Mindhárman megfeledkeztek róla, hogy hiába a szoros vérrokonság, mindig is nagyon távol álltak egymástól, s most eleinte igyekeztek testvérek módjára viselkedni. Közben aztán hallgatólagos megegyezéssel azt az udvarias középhangot választották menedékül, amelyet a társasági gyakorlat minden esetre kialakított.

 

Fiatalabbik nővérénél járt, akinek férje különösen kedvező körülmények között élt, mint császári tanácsosi címmel kitüntetett gyáros; az ebéd negyedik fogása után a doktor megkérdezte: – Mondd csak, Sophie, mi van Klárával? – Miféle Klárával? – A vezetéknevére nem emlékszem már. Az a kislány, tudod, a szomszédéknál, akivel gyerekkoromban együtt játszottunk. – Ó, Klára Söllnert gondolod? – Söllner, úgy van, Söllner. Most rémlik csak: az öreg Söllner, valami rettenetes ember volt… de mi lett Klárával? Nővére habozott: – Hát férjhez ment… különben most teljes visszavonultságban él. – Igen – mormolta a tanácsos úr, s kése megcsikordult a tányéron –, teljes visszavonultságban. – Ismered te is? – fordult sógorához a doktor. – Csak ú-ú-úgy futólagosan… különben meglehetősen ismert errefelé. A házastársak egyetértő pillantást váltottak. A doktor ráeszmélt, hogy számukra, nem tudni mi okból, kellemetlen az ügyről beszélni, hát nem firtatta tovább.

 

Annál több érdeklődést árult el a tanácsos úr a téma iránt, mihelyt a ház asszonya magukra hagyta az urakat a feketekávé mellett. – Ez a Klára – kérdezte alattomos mosollyal, s szemét a szivarjáról az ezüst hamutartóra hullajtott hamura szegezte –, ez amolyan csöndes és ráadásul csúnya kisgyerek volt? A doktor hallgatott. A tanácsos úr bizalmasan közelebb húzódott: – Hát, az volt ám a szép história!… Sosem hallottál róla? – Hiszen nem beszéltem senkivel. – Mit, beszélni… – mosolygott finoman a tanácsos –, olvashatta az újságokban bárki. – Micsoda? – kérdezte idegesen a doktor.

– Hát egyszerűen megszökött – ezt a váratlan mondatot sűrű füstfelhő mögül küldte a gyáros, és végtelen élvezettel várta a hatást. De úgy látszott, elégedetlen vele. Hivatalos képet vágott, kihúzta magát s egészen más, tényközlő s egyben sértődött hangon folytatta: – Hm. Férjhez adták Lehr műszaki tanácsoshoz. Azt hiszem te már nem ismerhetted. Nem idős ember, korombeli. Gazdag, ízig-vérig tisztességes, tudod, ízig-vérig az. A lánynak nem volt egy garasa sem, azonfölül szép sem volt, a nevelése sem olyan, és a többi… De a műszaki tanácsosnak nem nagy dáma kellett, hanem szerény, házias nő. De hát Klára… mindenütt befogadták a társaságba, csak jóindulattal találkozott… igazán… szívesek voltak hozzá… egyszóval könnyedén valakivé válhatott volna, tudod… De hát Klára egy szép napon… alig két évvel az esküvő után: nincs sehol. Képzelheted: sehol. Hová ment? Itáliába. Egy kis kéjutazásra, no persze nem egyedül. Mi már az utolsó évben meg sem hívtuk – mintha csak megsejtettük volna! A tanácsos, jó barátom, feddhetetlen jellem, igazi férfi…

– És Klára? – szakította félbe a doktor, és fölemelkedett ültéből. – No igen… persze elérte az ég büntetése. Tehát az illető… mondják, művészember… tudod, afféle jómadár, aki csak úgy… Egyszóval, mikor visszakerültek Itáliából, Münchenben azután: agyő, és azóta sem látták. A nő meg ott ült a gyerekével!

Lassmann doktor izgatottan járt föl és alá: – Münchenben? – Igen, Münchenben – felelte a tanácsos és ő is fölállt. – Egyébként állítólag elég nyomorúságos sorban… – Hogyhogy nyomorúságos… ? – Hát – a tanácsos szivarjára meredt –, pénzügyileg és egyáltalán… Úristen… micsoda élet… – Hirtelen sógora vállára tette ápolt kezét, s hangja gurgulázott a gyönyörűségtől: – Tudod, különben úgy hallottam, abból él, hogy… A doktor kurtán megfordult és kiment az ajtón. A tanácsos úrnak, miután keze lehullott sógora válláról, jó tíz percre volt szüksége, hogy ámulatából magához térjen. Aztán bement feleségéhez és mérgesen megjegyezte: – Mindig mondtam, hogy a fivéred született csodabogár. Az asszony épp elbóbiskolt, s lustán ásította: – Ó, Istenem, sajnos az.

 

Tizennégy nap múlva a doktor elutazott. Megértette, hogy a gyerekkorát máshol kell keresnie. Münchenben a címjegyzékben rábukkant: Klára Söllner, Schwabing, utca, házszám. Bejelentette magát és elment hozzá. Karcsú asszony köszöntötte, a szoba tele fénnyel és kedvességgel.

– Georg, hát emlékszik még rám?

A doktor elcsodálkozott. Végül megszólalt: – Hát maga az, Klára. Csöndes arcát, tiszta homlokát egészen nyugodtan tárta a férfi elé, mintha időt akarna adni, hogy ráismerjen. Sokáig tartott. Végül úgy látszott, a doktor rálelt valamire, ami tanúsította, hogy valóban régi játszótársnője áll előtte. Még egyszer megkereste Klára kezét és megszorította; aztán lassan eleresztette és körülnézett a szobában. Nem volt benne semmi fölösleges. Az ablaknál íróasztal, különféle írásokkal és könyvekkel, az asszony ott ülhetett épp. A szék még visszatolva. – Talán írt… ? – a doktor érezte, milyen ostoba kérdés volt. De Klára elfogulatlanul válaszolta: – Igen, fordítok. – Nyomda számára? – Igen – mondta nyugodtan –, az egyik kiadónak. Georg észrevett a falon néhány itáliai fényképet. Köztük Giorgione „Koncert”-jét. – Szereti? – Közelebb ment a képhez. – És maga? – Az eredetit még sosem láttam. Firenzében van, igaz? – A Pittiben. El kell oda utaznia. – Ezért? – Ezért. – Arcán egyszerű, fölszabadult vidámság. A doktor elgondolkodón nézett föl. – Mi van magával, Georg? Miért nem ül le? – Szomorú vagyok – felelte habozva. – Azt hittem… de maga egyáltalán nincs nyomorúságban… – csúszott ki a száján. – Hallotta a történetemet? – mosolygott Klára. – Igen, azaz…– Ó – szakította félbe gyorsan Klára, mikor látta, hogy elsötétül a homloka –, nem az emberek bűne, hogy másképp beszélnek róla. A dolgok, amelyeket átélünk, gyakran nem fejezhetők ki, és aki mégis elmondja őket, muszáj, hogy hibába essék… Szünet. S a doktor: – Mi tette magát ilyen jóságossá? – Minden – felelte az asszony halkan és melegen. – De miért mondja ezt? – Mert… mert igazában keménnyé kellett volna válnia. Oly gyönge, gyámoltalan gyerek volt; az ilyenek később vagy megkeményednek vagy… – Vagy meghalnak… ezt akarta mondani. Hát én meg is haltam. Ó, hosszú évekre meghaltam. Azóta, hogy utoljára láttam magát, odahaza, egészen amíg… – Az asztalról odanyújtott valamit: – Látja, ez a képe. Egy kicsit hízelgő. Az arca nem ilyen tiszta, de… kedvesebb, egyszerűbb. Majd megmutatom a gyerekünket is, most itt alszik a szomszéd szobában. Fiú. Angelónak hívják, mint őt. Ő most elutazott, messze.

– És egészen egyedül van? – kérdezte zavartan a doktor, még mindig a kép fölé hajolva.

– Igen, én és a gyerek. Nem elég? Elmondom, hogyan is van ez. Angelo festő. Nemigen ismerik, biztosan sosem hallotta a nevét. A legutóbbi időkig birkózott a világgal, a terveivel, önmagával és velem. Igen, velem is; hiszen már egy év óta kértem: utaznod kell. Éreztem, mennyire szüksége van rá. Egyszer tréfálkozva azt kérdezte: „Engem vagy egy gyereket?” „Gyereket”, mondtam, s akkor elutazott. – És mikor tér vissza?

– Mire a gyerek meg tudja mondani a nevét; így egyeztünk meg. – A doktor közbe akart szólni, de Klára nevetett:

– És mivel ez nehéz név, egy darabig eltart majd. Angelino a nyáron lesz kétéves.

– Különös – mondta a doktor. – Micsoda, Georg? – Milyen jól megérti az életet. Milyen önálló lett, milyen fiatal. Hová tette a gyerekkorát…? hiszen mind a ketten olyan… olyan gyámoltalan gyerekek voltunk. Ezt nem lehet megváltoztatni vagy eltörölni. – Arra gondol, hogy a gyerekkorunk miatt szenvednünk kellett volna, igazság szerint? – Igen, pontosan arra. A súlyos sötétre a hátunk mögött, amelyhez oly gyönge és bizonytalan szálak kötnek bennünket. Az elmúlt időre, melybe belétápláltuk zsengéinket, minden kezdést és bizakodást, a csíráit mindannak, ami egyszer talán valóra válik. S most egyszerre tudjuk: mind a tengerbe süllyedt, és még azt sem sejtjük, pontosan mikor. Észre sem vettük. Mintha valaki összekaparta, ami pénze csak volt, vett érte egy tollat s a kalapjára tűzte, és huss, az első szél elfújja. Persze, toll nélkül ér haza, és nem marad más hátra, mint, hogy eltöprengjen, mikor is röpülhetett el.

– Ezen tűnődik, Georg?

– Már nem. Föladtam. Valahol a tizedik évem után kezdtem, ott, ahol abbahagytam az imádkozást. A többi nem tartozik hozzám.

– És hogy van az, hogy mégis emlékezett rám?

– Ezért jöttem el magához. Maga annak az időnek egyetlen tanúja. Azt hittem, magában újra megtalálom, amit magamban hiába keresek. Egy mozdulatot, szót, egy nevet, amelyhez fűződik valami… a magyarázat.. – A doktor hideg, nyugtalan kezébe hajtotta fejét. Klára asszony elgondolkozott: – Olyan kevésre emlékszem a gyermekkoromból, mintha ezer élet volna közbül. De most, ahogy figyelmeztet rá, eszembe jut valami. Egy este. Váratlanul állított be hozzánk; a szülei elmentek hazulról, tán színházba. Nálunk minden világos volt. Apám vendéget várt, valami rokont, távoli, gazdag rokont, ha jól emlékszem. Nem tudom már, honnan kellett érkeznie, valahonnan messziről. Már két órája vártuk. Az ajtók nyitva, égtek a lámpák, anya időnkint fölkelt és megigazította a terítőt a heverőn, apa az ablakban állt. Senki sem mert leülni, nehogy egy széket is elmozdítson. Maga, mert épp betoppant, velünk várakozott. Mi, gyerekek, az ajtónál vártunk. És minél később lett, annál csodálatosabb vendéget vártunk. Igen, szinte reszkettünk, hogy meg talál érkezni, mielőtt eljut a nagyszerűség végső fokára, amelyhez elmaradásának minden percével közelebb ért. Attól nem féltünk, hátha egyáltalán nem jön el; bizonyosak voltunk benne: eljön, de időt akartunk hagyni neki, hogy nagy és hatalmas legyen.

 

A doktor hirtelen felkapta a fejét és szomorúan mondta: – Tehát mindketten emlékszünk, hogy nem jött meg. Én sem felejtettem el. – Nem – erősítette meg Klára –, nem jött. – S némi szünet után: – De mégis szép volt! – Micsoda? – Hát… a várakozás, a sok lámpa… a csönd… az ünnepélyesség.

 

Moccant valami a szomszéd szobában. Klára asszony elnézést kért egy pillanatra; s amint sugárzón és vidáman visszatért azt mondta:

– Akkor bemehetünk. Ébren van és mosolyog… De mit is akart épp mondani?

– Épp azt fontolgattam, mi segíthette… ehhez a nyugodt önuralomhoz, hogy magára találjon. Nem adhatta olcsón az élet. Nyilván kellett hozzá valami, ami belőlem hiányzik. Klára leült mellé: – Mi volna az, Georg?

– Különös dolog ez. Mikor annyi idő után megint először visszaemlékeztem magára, három héttel ezelőtt, éjszaka, utazás közben, az jutott eszembe: milyen jámbor gyerek volt. És most, hogy láttam, annak ellenére, hogy annyira más, mint vártam… igen, annak ellenére csaknem azt mondhatnám, még bizonyosabban, úgy érzem, ami minden veszélyen átvezette, az… a jámborsága volt.

– Mit nevez jámborságnak?

– Hát, az Istenhez való viszonyát, iránta való szeretetét, a hitét.

Klára behunyta szemét:

– Isten iránti szeretet? Hadd gondoljam végig. A doktor feszülten figyelte. Ő pedig, mint aki egymás után jövő gondolatait mondja ki lassan: – Gyerekkoromban… szerettem én Istent? Nem hiszem. Igen, még csak… már az is valami őrületes fölfuvalkodottságnak… nem is ez a helyes szó… a legnagyobb bűnnek látszott, ha arra gondolok: Ő van. Mintha ezzel arra kényszeríthetném, hogy bennem, ebben a nevetséges hosszú karú, gyönge gyerekben legyen… a mi szegényes lakásunkban, ahol minden hamis és hazug volt, a papírmaséból készült bronz falitányéroktól a drága címkéjű üvegekbe öntött borig. És később… – Klára asszony elhárító mozdulatot tett, s két szeme szorosabbra zárult, mintha félne, hogy szemhéján keresztül valami retteneteset lát meg –, igen, később ki kellett volna űznöm magamból, ha bennem lakik akkoriban. De semmit sem tudtam róla. Egészen elfelejtettem. Mindent elfelejtettem. – Csak Firenzében… mikor életemben először láttam, hallottam, éreztem, megismertem, és egyben megtanultam köszönetet mondani mindezért, akkor gondoltam újra rá. Mindenütt jelen voltak a nyomai. Valamennyi képen megtaláltam mosolyának töredékeit, a harangok még az ő hangjából éltek, és a szobrokon fölismertem kezének nyomát.

– És ott megtalálta?

 

Klára tágra nyílt, boldog szemmel nézte a doktort: – Éreztem, hogy volt, valaha egyszer volt… mért is éreztem volna többet? Ez már bőven elég volt.

A doktor fölkelt s az ablakhoz lépett. Szabad mező volt előtte s a régi, kis schwabingi templom, fölötte az alkonyuló ég. Hirtelen megkérdezte, anélkül, hogy visszafordulna: – És most? – s mikor nem kapott választ, csöndesen visszatért.

– Most – tűnődött Klára, mikor Lassmann doktor épp előtte állt, és szemét a férfira emelte –, most azt gondolom néha: Isten lesz.

A doktor megfogta kezét s egy pillanatig nem engedte el. Szeme a bizonytalanba révedt.

– Mire gondol, Georg?

– Arra, hogy ez megint olyan, mint azon az estén: megint a csodálatosra vár, Istenre, és tudja, hogy eljön… És véletlenül én is idejöttem, várni…

 

Klára asszony könnyedén és derűsen fölemelkedett. Nagyon fiatalnak látszott. – De most meg is várjuk. Olyan örömmel és egyszerűen mondta, hogy a doktornak el kellett mosolyodnia. Így vezette át az asszony a másik szobába, a kisfiához.

 

Ebben a történetben nincs semmi, amit a gyerekek ne tudhatnának. Csak a sötétségnek meséltem el, más senkinek. És a gyerekek félnek a sötétségtől, elfutnak előle, s ha egyszer sötétben kell maradniuk, behunyják szemüket és befogják fülüket. De egyszer majd számukra is eljön az idő, mikor megszeretik a sötétséget. S akkor meghallják tőle ezt a történetet, és jobban megértik.

 

 

 

 

Baum úr, háztulajdonos, kerületi elöljáró, az önkéntes tűzoltóság tiszteletbeli  parancsnoka, és még sok minden egyéb, de rövidség okából csak: Baum úr úgy látszik kihallgatta Ewalddal folytatott egyik beszélgetésemet. Nem csoda; övé a ház, amelynek földszintjén barátom lakik. Már régóta ismerjük egymást látásból Baum úrral. Újabban azonban a kerületi elöljáró megáll, kissé megemeli a kalapját úgy, hogy egy kismadár kiröppenhetne, már persze, ha ott raboskodott volna alatta. Baum úr udvariasan mosolyog s megnyitja ismeretségünket: – Ön szokott utazni?  – Ó, igen – feleltem enyhe zavarral –, megesik. Bizalmasan folytatta: – Azt hiszem, mi ketten vagyunk itt az egyedüliek, akik Itáliában jártunk. – Úgy hát – igyekeztem figyelmesnek mutatkozni – mindenesetre igen sürgős, hogy beszélgessünk.

 

Baum úr nevetett. – Igen, Itália, az aztán mégiscsak valami. Mindig mesélek a gyerekeimnek… Vegyük például Velencét! Megálltam: – Emlékszik még Velencére? – De kérem – sóhajtotta, mivel túlságosan kövér volt hozzá, hogy fáradság nélkül fölháborodjék –, hát lehet azt elfelejteni… aki egyszer látta… azt a piazzettát… nem igaz? – Persze – válaszoltam –, különösen elevenen él bennem a hajóút a csatornán, az a csöndes, hangtalan tovasiklás a múltak mentén… – A Palazzo Franchetti – jutott eszébe. – A Ca Doro – viszonoztam. – A halpiac… – A Palazzo Vendramin… – Ahol Richard Wagner… – sietett hozzátenni, mint művelt némethez illik. Bólintottam: – A ponte, emlékszik? Tájékozottan mosolygott: – Természetesen, meg a múzeum, és ne feledjük az akadémiát, ahol egy Tiziano…

 

Így Baum úr afféle vizsgának vetette alá magát, s ez kissé megerőltette. Elhatároztam, hogy egy történettel kárpótlom. S mindjárt bele is fogtam:

– Ha a Ponte di Rialto alatt, majd a Fondaco de' Turchi és a halpiac előtt elhaladva odaszól az ember a gondolásnak: – Jobbra! –, az némi csodálkozással néz föl, s tán meg is kérdi: Dove? – De ragaszkodunk hozzá, hogy jobbra menjünk, s egy szennyes kis csatornánál kiszállunk, szitkozódva megalkuszunk vele s keresztülvágunk a szűk utcákon, fekete füstös kapualjakon át üres, szabad térre érünk. Mindezt egyszerűen csak azért, mert ott játszódik a történet.

 

Baum úr finoman megérintette a karomat: – Bocsásson meg, miféle történet? – Apró szeme aggodalmasan ide-oda járt.

Megnyugtattam: – Egyszerű, tisztelt uram, nem valami nevezetes. Még azt sem mondhatom meg, mikor történt. Talán IV. Albise Mocenigo dózse idején, de lehetett valamivel korábban vagy később is. Carpaccio képei, ha látta őket, mintha bíborbársonyra volnának festve, mindenütt áttör rajtuk valami meleg erdei zöld, s a derengő fények körül leskelő árnyak tolonganak Giorgione fakó, fáradt aranyra, Tizian fekete atlaszra festett, de abban az időben, amelyről beszélek, a világos képeket szerették, fehér alapon, és a név, melyet emlegettek, melyet szép ajkak a napba dobtak és a vonzó fülecskék elkaptak, ez a név Gian Battista Tiepolóé.

De minderről nem esik szó a történetben.

Csakis az igazi Velencéről, a paloták, kalandok, maszkák és a halvány éjszakai lagúnák városáról. Ezek az éjek úgy hordják magukban a titkos románcok hangját, mint soha, sehol más éjszakák. – Abban a kis darab Velencében, amelyről mesélek, csak szegényes, köznapi lárma hallatszik, a napok oly egyformán telnek, mintha mind ugyanaz az egyetlen nap volna, s a dalok, melyeket ott énekelnek, növekvő panaszok, ám nem szállnak föl, csak gomolygó füstként ülik meg az utcákat. Mihelyt bealkonyul, mindenféle félénk népség nyüzsög errefelé, számtalan gyerek talál otthont a tereken s a szűk, hideg kapuk alatt, cserepekkel, tarka üveghulladékkal játszanak, ugyanazzal, amiből a mesterek a San Marco nemes mozaikjait egybeillesztették. Nemesember ritkán kerül a gettóba. Legföljebb abban az órában, mikor a zsidó lányok a kúthoz járnak, olyankor látni néha egy-egy alakot, fekete köpenyben, maszkban. Vannak emberek, akik tapasztalatból tudják, hogy ez az alak tőrt hord a ruhájába rejtve. Valaki meglátta egyszer a holdfénynél az ifjú arcát, s azóta azt beszélik, a karcsú, fekete vendég Marcantonio Priull, Nicolo Priuli elöljáró és a szép Catharina Minelli fia. Tudják azt is, hogy Isaak Rosso házának kapualjában várakozik, aztán, ha elnéptelenedik a sikátor, átvág a téren s az öreg Melkizedek, a gazdag aranyműves házába tér be. Melkizedeknek sok fia és hét lánya van, s fiaitól és lányaitól sok unokája. A legfiatalabb unoka, Eszter, ősz nagyapjához bújva várja a vendéget, egy alacsony, sötét szobában, ahol minden fénylik, ragyog, selyem és bársony függ lazán a tálak, kelyhek körül, hogy telt, aranyos lángjukat tompítsa. Itt Marcantonio ezüsthímzésű párnára ül az öreg zsidó lábához s mesél Velencéről, mint valami álomról, egy így egészen sosevolt regéről. A színjátékokról mesél, a velencei hadsereg csatáiról, messziről jött vendégekről, képekről és szobrokról, a mennybemenetel napján tartott „sensá”-ról, a karneválról és anyjának, Catharina Minellinek szépségéről. Számára ez mind ugyanazt jelenti, más-más fajta megnyilvánulása a hatalomnak, szerelemnek és életnek. S két hallgatójától valamennyi idegen; hiszen a zsidók szigorúan ki vannak tiltva minden érintkezésből, s még a gazdag Melkizedek sem teszi be soha a lábát a nagytanács területére, pedig neki, a köztiszteletben álló ötvösnek nem lenne mitől tartania. Hosszú életében az öreg kieszközölt a tanácstól bizonyos kedvezményeket hitsorsosai számára, akik valamennyien atyjuknak érezték, de mindig megérte a visszahatást is. Ahányszor csak szerencsétlenség szakadt az államra, a zsidókon bosszulták meg. A velenceiek maguk túlságosan rokonlelkek voltak, hogysem, mint más népek, kereskedelemre fogták volna a zsidókat; adókkal zaklatták őket, megfosztották vagyonuktól s minduntalan szűkebbre vonták a gettó területét, úgyhogy a családok, melyek az állandó bajok ellenére termékenyen szaporodtak, arra kényszerültek, hogy házaikat fölfelé, egyiket a másik tetejére építsék. S városuk, mely nem a tenger partján feküdt, így nőtt lassacskán az égbe, mint egy másik tengerbe, s a kút tere körül mindenfelől meredek épületek emelkedtek, akár valami óriástorony falai.

 

A gazdag Melkizedek öregkorának különcségében meghökkentő javaslattal lepte meg polgártársait, fiait és unokáit. A számtalan egymásra tolt emelettel megnövesztett házikók mindenkori legmagasabbikában akart lakni. Ezt a furcsa kívánságát szívesen teljesítették, hiszen amúgy sem igen bíztak már az alsó falak teherbírásában, s fölülre olyan könnyű köveket raktak, hogy a szél jóformán tudomást sem vett a falakról. Így költözött az öreg évente kétszer háromszor, és Eszter, mivel el nem hagyta volna, mindig vele. Végül már olyan magasan voltak, hogy ha szűk szobájukból a sík tetőre léptek, homlokuk magasságában már egy másik ország kezdődött, s annak szokásairól az öreg sötét szavakkal, félig zsoltározva beszélt. Most már igazán nagyon hosszú volt az út hozzájuk fölfelé: tömérdek idegen életen keresztül, meredek és síkos lépcsőkön, pörlekedő asszonyokon, kiéhezett gyerekfalkákon át vezetett, s akadályai minduntalan elzárták a járást. Marcantonio sem jött többé látogatóba, s Eszter alig hiányolta. Azokban az órákban, mikor egyedül volt vele, oly hosszan és áthatóan tekintett Marcantonióra, hogy úgy érezte, az ifjú sötét szeme mélyére zuhant és ott halt meg, most pedig őbenne kezdi el új, örök életét, amelyben mindig is hitt, hiszen keresztény. Fiatal testében ezzel az új érzéssel állt Eszter naphosszat a tetőn s a tengert kereste. De bármilyen magasan volt is a szállás, először csak a Palazzo Foscari oromzatát ismerte föl, majd valamelyik tornyot, egyik templom kupoláját, egy távolabbi kupolát, szinte fázva a fényben, aztán árbocok, gerendák, rudak rácsát a csillogó, remegő égbolt keretében.

 

Nyár vége felé az öreg, bár a lépcsőmászás már igen terhére esett, minden ellenkezéssel dacolva mégis átköltözött, mivel új házikót építettek fenn, a többi fölött. Mikor oly hosszú távollét után Eszter támogatásával átment a téren, sokan gyűltek köré, tapogatózó keze fölé hajoltak, tanácsát kérték ügyes-bajos dolgaikban; mert olyan volt számukra, mint a halott, aki fölkelt sírjából, mert bizonyos idő betelt. S valóban így is látszott. A férfiak elmondták neki, hogy Velencében fölkelés készül, veszélyben a nemesség, hamarosan leomlanak a gettó falai, s mindnyájan együtt örvendezhetnek majd az egyenlő szabadságnak. Az öreg nem felelt semmit, bólintott csak, mintha mindezt rég tudná már, s még jóval többet is. Belépett Isaak Rosso házába, melynek legtetején volt új lakása, s fél napba telt, mire fölért.

 

Odafönn Eszternek szőke, törékeny gyermeke született. Mikor összeszedte magát, kivitte karján a tetőre, s először tárta nagyra nyitott szemébe az egész arany égboltot. Leírhatatlanul tiszta őszi reggel volt. A tárgyak csaknem minden ragyogás nélkül sötétlettek, magányos, röpködő fények ereszkedtek csak le rájuk, mint nagy virágokra, megpihentek egy kicsit, majd aranyos körvonalaikon át kisuhantak az égbe. S ott, ahol eltűntek, látni lehetett erről a magas pontról, amit még a gettóból senki sem látott: a csöndes, ezüstös fényt, a tengert. S csak most, hogy Eszter szeme hozzászokott a felséges látványhoz, ebben a pillanatban vette észre a tető szélén, egészen elöl, Melkizedeket. Kitárt karral emelkedett föl s fénytelen szemét a napba kényszerítette, mely most tűnt elő. Két karja a magasban maradt, homloka egyetlen sugárzó gondolatot hordott; mintha csak áldozatot mutatna be. Aztán újra meg újra előrehajolt s agg fejét a hitvány, szögletes kőre szorította. A nép odalenn állt egybegyűlve a téren és fölnézett. Egy-egy taglejtés vagy szó fölcsapott a tömegből, de nem érhetett el a magányosan imádkozó öreghez. És látta a nép a legidősebbet s a legfiatalabbat, szinte a felhőkben. Az öreg pedig még jó ideig folytatta, hol újra büszkén fölemelkedett, hol újra összetört alázatában. S a tömeg odalenn csak nőtt s le nem vette róla a szemét: Vajon a tengert látta Melkizedek, vagy Istent, az Örökkévalót, dicsfényében?

 

Baum úr iparkodott, hogy el ne késsen megjegyzésével. Nem sikerült neki mindjárt. – Valószínűleg a tengert – mondta végül szárazon –, az aztán olyan látvány… – s ezzel rendkívül fölvilágosodott és éles elmének mutatkozott.

 

Sietve elbúcsúztam, mégsem állhattam meg, hogy utána ne szóljak: – Ne felejtse el a történetet elmondani a gyerekeknek! Eltöprengett: – A gyerekeknek? Nézze, ott az a fiatal nemesember, az az Antonio, vagy hogy is hívják, hát az egyáltalán nem valami szép jellem, meg aztán: a gyerek, az a gyerek! Ilyesmit, mégis… a gyerekeknek! – Ó – nyugtattam meg –, elfelejti, tisztelt uram, hogy a gyerekek Istentől jönnek! Hogy is kételkedhetnének benne, hogy Eszter Istentől kapta a gyermeket, hiszen oly közel lakott az éghez!

 

Ez a történet is eljutott a gyerekekhez, s ha megkérdik őket, mit gondolnak, mi volt az, amit elragadtatásában az öreg zsidó, Melkizedek a magasból megpillanthatott, gondolkodás nélkül felelik: – Ó, hát a tengert is.