VB 8 on spot – Lélegzetek – Costa Rica-i költők versei

 

 

 

 

 

 

(Los relojes)

 

Apa időrendbe

állította az időt.

Egybehívta a rugókat,

mutatókat, olajokat,

hogy új életet adjon

a széthullott időnek.

Az apám órákra megrészegedett

a mágikus idővel

vívott csodálatos harcban.

Oh, szerelmetes apám!

Miért nem magyaráztad meg soha,

hogyan szabályozzam az életem?

 

 

 

(Hálitos)

 

I.

Borges írt a nevekről és azok kettős, mágikus jelentéséről:

Sohasem mondta ki a Nevet: ezernyi darabra törsz össze:

te és a megnevezett. Mert tilos abban kotorászni, amit

nem értünk. A Kabala ezt megerősíti. Túl vakmerő volt

és ezektől a költőktől szentül fél, amikor nincs nagyobb hang

a beszédért, inkább az összeszámolásért. Ezért sohasem

kapta meg a Nobelt.

 

II.

Szeretem unalmas délutánokon nézni, hogy esik; hallgatni

a levegő hangjait a vízi szegfűk fölött. Ha csenget, vagy nem,

a telefon, szól, vagy nem, a televízió, ha szól a csengő,

nincs senki. Tetszik nekem e finom eső nyugalma, amint a

fülemre szemerkél, az egyetlen dallam, mi begyűjti, jelenleg, a

békét, amit mindenki számára kívánok.

 

III.

A családra rákényszerítenek. Olykor oly nagy a teher, hogy

néha kilométerekre küldöd a távolság fényét. Majd mardos

a lelkiismeret. Lassan megtanulod, hogy mások a te törvényes

testvéreid, mások a bácsikáid, az unokatestvéreid és a többi

családtag. Míg csak az egész emberi nem nem tűnik neked

egynek, és egy friss lehelet keríti be az egész családodat: az

örökbefogadottat.

 

IV.

A boldogság abban áll, hogy fogadjuk el saját korlátjainkat

és másokét. Nem palackokban jön: a levegőben lappang, ha

a megfelelő lélegzetet tudod venni. Kerüld a mérgezett levegőt,

ha boldog kívánsz lenni.

 

V.

A fán van egy ablak, hogy az eget nézze, habár a földhöz

ragadt. Ebben van a mi előnyünk: mi általában középen

élünk.

 

VI.

A felosztott szó nélkül az ige sterillé válik. Eltűnik ezer

világ a csírájában, és vele együtt egy nemesebb, vagy

talán emberibb szeretet lehetősége.

 

VII.

Az életet élni - nem átmenni egy mezőn, mondta Paszternák.

Attól függ. Ha az egy aláaknázott, dögszagot árasztó

hullákkal teli mező, a költő látomása célba talált. Kár,

hogy az én látomásom ez a mező, a mi XX. századunk

epilógusa oly megmagyarázhatatlanul féktelen.

 

VIII.

Újjászületek az új Napon, ami kísér engem. Mától

kezdve szigorúan megígérem, hogy megvilágítom az én

bizonytalan és bárgyú napjaimat egy idősebb, bölcsebb

Nap változattal, ami soha, de soha sem rejtőzik el a nadíron.

 

IX.

Borges azt írta, hogy a tükör-labirintus

végtelen volt. Ez lenne az elátkozottak

reménytelensége Dante Poklában?

 

X.

Többször figyelem a pókokat, amint egyre szövik

azt a kecses és pihekönnyű hálót, családi tűzhelyet és

biztonságot. Csodálatosnak, hogy ne mondjam, szokatlannak

tűnik, hogy ők tanítják nekem a törekvés, a munka

értékét, annak ellenére, hogy igyekszem széttépni azokat.

 

XI.

Minek írjunk verseket? Kinek fontosak?

Valakinek, aki engem olvas és megért.

A költészet megment. A többi csupán

ráadás.

 

XII.

Nehéz elhinni, hogy aki nem élte át a népirtást,

az élt. Én nem éltem át: az anyám megtanított,

hogy sajátomként érezzem. Még mindig fáj.

 

XIII.

Mert az Isten trónja felé ereszkedtek finom

ködként, csillagokká változva. Mert villanásokkal

kárpitozzák a mennyei kéket. A derült éjszakákon

át énhozzám beszélnek, és én elgondolom:

ott fenn boldogok.

 

XIV.

Anélkül, hogy guru, rabbi vagy pap, novícia vagy

beavatott lennék, szabadon mondhatom, mennyire

tetszik nekem, e sorok és előírások folyamatában.

A szokatlan távlatom azt magyarázza nekem,  hogy

ez, oly ősi, az én újjászületésem, bár legyek oly öreg

mint az életnek e szabad folyása.

 

XV.

Megelégeltem Borges labirintusait. Meguntam

annyi tükörben nézni magam. Szívesebben mennék

a vörös hangyákkal benépesült mezőre, hogy meg-

vizsgáljam, miért olyan világosak az ő labirintusaik.

 

XVI.

Semmi ellenáramlat. Holnap, mondja majd a nap.

A jelszó gyalog következik. És továbbra is

érvényes.

 

XVII.

Nappal - éjjel, éjjel és nappal az ablakomból

látom Leviatánt. Abszurdum tudni, hogy egy éven

át tízemeletes monstrumot fogok látni az ablakommal

szemben.

 

XVIII.

Az aggódás kifinomít olyasmiket, mint a félelmek,

szorongások, a szavak, amik lényegében semmit sem

jelentenek. De érzékeltetik, hogy mindezt átéljük.

Képzelt páncélom nem véd meg a fájdalomtól,

bátorságot sem ad, hogy kikerüljem. Valami nagyon

is intim dolog háborog belül, mint egy kitörni készülő

kis állat a fogaival marcangolja a lelkem. Bágyadtan

sóhajtok, vágyva, hogy ne legyek, ne érezzek, mert

manapság kimondani azt, amit érzünk, az éretlenség,

hogy ne mondjuk, a gyávaság jele. Megbízhatóbb a páncél.

 

XIX.

Bevallom önöknek, hogy ha Németországban születtem

volna, más mesét meséltem volna. Örülök, hogy itt

lehetek: a zöld gyepen, a vörös pipacsaim, a háromszínű

égbolt, ami az alajuelitai Keresztre és a Bazilikára

borul. A mítoszaimra és legendáimra büszkén világpolgárnak

vallom magam. Ez érvényes, mint a nap, amikor születtem,

a versemhez hasonlóan egy ködös és esős november

harmadikán. Ezt gyöngéden mondom. Ezt fájdalommal

mondom, amit érzek, a politika műveletlen apostolai miatt

érzem, akik elpusztítják a mi életteli és tiszta lényegünket.

Bevallom önöknek, hogy a hamvaktól kissé távolabb,

van egy völgy.

 

XX.

Anyát az egyik virág-teli hónapban földelték el. Májusban,

júniusban vagy júliusban. A sírjára semleges felirat került,

amit még ő maga írt le. Senki sem értett meg azt, talán a

vaksága miatt: “Köszönöm, élet, a hullatott könnyeket és

ezerszer az örömöket, amikben részesítettél.” Már tudom,

hogy egyes könnycseppek örömmé válnak, és vannak örömök,

amik később szenvedéssel végződnek. Köszönöm, anyám.

 

XXI.

Hamarosan meglesz az új házam. Tágas hálószoba, kertbe

nyíló ajtóval. Arra vágyom, hogy az ajtón át nézhessem a

gyepet, a magányos pálmát a sarkon, előtte a kő-oltárt,

az eget, ha felhőtelen, és talán a napot, amikor azzal a

szándékkal ébredek, hogy a kertet nézzem az ajtón át.

 

 

 

 

 

 

(De palabras y suenos)

 

A szó nemzedéke vagyunk.

Az ige

nemzett minket,

megbántott, megsebesített,

szeretett, megcsonkított,

megerőszakolt,

megváltott,

felfedezett és kigondolt.

A megtestesült ige vagyunk.

a tettnek a szóban megvilágosult

sápadt másolata.

madár szó

eső szó

történés és kínszenvedés.

Értelmek és formák

korlátlan ünnepe.

A meghunyászkodó szó

az elveszett szó

a felrobbant szó vagyunk.

A hangon túli ige vagyunk.

És innen

a maréknyi álomittas szótól,

a hálónyi száraz szótól

mondok köszönetet az engem újra fellelő

és a szavak álmával megtöltő hangnak.

 

 

 

Szerelmek... 

(De amores...)

 

Léteznek mindenkori

és mindenkorra szóló szerelmek.

Földeket,

országokat,

kontinenseket bejáró szerelmek.

Szerelmek, amiket az időben

ültetnek el,

csíráznak ki,

érnek meg,

illatoznak,

és tartanak,

és örökké kitartanak.

Tegnapi,

mai

és holnapra szóló szerelmek.

Gyengéd szerelmek.

Pókhálók,

amiknek nem okoz kárt a szél.

Bőr nélküli érinthetetlen szerelmek.

Minket az élethez kötő fonalak.

Ifjúságtól illatozó szerelmek.

Szerelmek, amik tartanak

és örökké kitartanak.

Eltűnnek és visszatérnek,

növekszenek,

remegnek,

bőr nélkül, érinthetetlenül,

szó nélkül.

Tegnapi,

mai

és holnapra szóló szerelmek.

Mindenkori

és mindenkorra szóló szerelmek.

 

 

 

 

 

 

(La lluvia es una piel)

 

1

A lány...               

szelíden néz ki, mint

az eső,

és gyengéd, mint a tél.

Kétségtelenül

olyan, amilyen

és éppen így,

elfér...

két marék

homokban.

 

2

A nevem

üres félholdak

varázslata.

Hirtelen

lépett elő

tengeri szellemidézéskor

egy napon, amikor szomorúság

uralkodott.

 

3

Feketének születtem,

mert a Nap vagyok.                

Fekete vízből születtem,

nyugodt tengerből,

járás közben

csontok bűbájából.

És mint a berimbao,

legenda vagyok,

és mint a csend,

az énekek éneke.

 

4

Mit tudok

a költészetről s az irodalomról?

Nőttem,

és tetszett ahogyan

változik

- kék és zöld az ég -

a zajos utca,

a hatalmas kiterjedés

és a véges eső.

 

5

Olyan arcom van,

ami öröktől fogva ismer.

És öröktől fogva

olyasmikről kérdez,

amikhez nem értek.

Olyan arcom,

ami elrabolja az orr

spirálját,

a szelíd hangot

és az ősi tekintetet.

Nagyon is az akaratom ellenére

olyan arcom van

        - ami öröktől fogva üldöz -,

                 és ami nem volt

                       a nagyanyám előtt;

                               és kétségtelenül

                                     őtőle van...

                                        mindez:

                                              a bőr

                                                      és

                                                          az emlékezet.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Odajön a fiam, elgondolkozva néz rám. Mint egy mélytengeri búvár a víz alól, kiemelkedem a munkából, mert látom, hogy valami fontosat akar kérdezni.

– Apu, Isten szokott focizni?

Furcsa képet vághatok, mert egy ijedt kis fintor fut át az arcán, bólint, mint aki a tekintetemből megértette, hogy sületlenséget mondott. Nem is alkalmatlankodik tovább, elmegy. Hosszan bámulok utána, a hátán is látom, hogy elszomorodott. Na, mormogom magamban, most megbántottam. Próbálok visszazökkenni a munkába, de a távolodó, szomorú hát emlékképe nem hagy. Persze, mindig ez a hülye foci! Tele van a feje focista-nevekkel, gólpasszokkal, cselekkel, bombákkal, hosszú indításokkal. A gólokról nem is beszélve. Betéve tudja a világbajnokság összes gólját… Na ebből elég! Hol is tartottam? De kicseleznek a betűk, a téren vagyok… Fociznak a srácok a téren, egy rosszul eltalált labda nagy ívben repülne az autók közé, de ott jön egy elegánsan öltözött úr, diplomatatáskával, hopp, egy fantasztikus légstoppal leveszi a lasztit, a jobb lábáról átteszi a balra, dekázik egy kicsit, bámulatos a technikája, az égbe rúgott labda pontosan a vállára esik, vállal veszi le, egy kicsit egyensúlyozza, „fölvállazza” a fejére, pörgeti a homlokán, aztán le a térdére, pattogtatja, dekázik. Nincs mese, ez egy labdaművész. Megindul a labdával a srácok felé, a háta mögé emeli, egy oxforddal maga elé teszi.

– Na vegyétek el – az arcán játékra kész mosoly.

A fiúk rárohannak, de a diplomatatáskás habkönnyű cseleivel szemben tehetetlenek. Már ott áll a kapu torkában, elfekteti a kapust, lő, gól. A srácok szájtátva állnak, ilyet még nem láttak. Az idegen meg már nincsen sehol. „Mi volt rajta olyan furcsa?” – kérdezi az egyik fiú. „Nem láttad, fénylett az arca!”… Na tessék, nem vagyok normális! Most aztán ennek vége, koncentrálok és… Tulajdonképpen miért lenne idegen Istentől a játék? Hogy is írta József Attila? Ha a téren játszanak a gyerekek, Isten közöttük ott őgyeleg. Miért ne?

Nagy elhatározással fölállok. Rányitok a fiamra.

– Gondolkoztam a dolgon – mondom eltökélten –, Isten igenis szokott focizni.

Kivirul.

– Akkor meg lehet rá kérni?

– Mire?

– Hogy álljon be egy kicsit a magyar válogatottba.

Aha, hát erre ment ki a játék.

– Akkor még bejuthatunk az Európa-bajnokság döntőjébe – mondja kérlelően, mintha bizony az én elhatározásomon állna vagy bukna a dolog.

– Azt gondolom – ráncolja a homlokát –, hogy neki öt perc is elég volna. Csak öt percre álljon be.

Nem rossz! Tessék elképzelni azt a meccset. Öt perc van hátra, az ellenfél három-nullra vezet. A hangosbemondó bemondja, hogy a magyar csapat cserél. Limperger helyére beáll… hogy kicsoda, nem lehet megtudni, mert a nagy zsibongásban nem érteni a nevét… meg hát három-nullnál?! Ugyan, kérem!

Azért az új játékosban van valami figyelemreméltó. Látják? Hallják, ahogy elhalkul a lárma? Micsoda halotti csend. És aztán micsoda ováció! Negyven méterről, mintha zsinóron húzták volna. Ekkora gólt! De hiszen ez csak a kezdet. Sziszeg a közönség, kéjesen sóhajt, ordít, tombol. Te Úristen, ekkora játékos! Naná! Négy-háromra győzünk.

– Mit gondolsz, beáll?

– Reménykedjünk – mondom és visszaballagok a munkámhoz. De sehogyan sem akaródzik visszajutni hozzá. A betűk helyett egyre csak azt a fénylő alakot látom a pályán.

– Istenem – motyogom magamban –, mi az neked, tedd meg már, ha ez a gyerek annyira kéri. Állj be öt percre. Vagy kettőre. Akárha láthatatlanul is. Segítsd ezt a szegény csetlő-botló csapatot. S ha már itt jársz köztünk és volt öt perced a focira, miután leveszed a szerelésed, lezuhanyozol és újra utcai ruhába öltözöl, ne hagyj itt rögtön bennünket. Mert nemcsak a csapat csetlik-botlik. Állj egy kicsit a hátunk mögé, tedd a vállunkra a kezed.

Valaki megérinti a vállam. Hátrakapom a fejem. A fiam.

– Megígérte? – kérdezi.

– Meg – mondom elszorult torokkal.

Látod, Uram, most már nincs visszaút.