Balatoni hekkerek
Ülnek a balatoni hekkerek a kecskelábú faasztalnál, és majszolják a magyar tenger partjának legomlósabb húsú halát. Az igazi hekkert onnan lehet felismerni, hogy nem eszik mellé mustárt, pláne nem kecsapot (olyat végképp nem, amit a balatoni büfékben adnának), hanem önmagában élvezi a pikkelyformában leváló, hófehér karikák fenséges aromáját. A Balaton mellett szinte mindenhol a klasszikus, paprikás lisztbe forgatott, olajban vagy grillsütőben kisütött változat kapható (egy vérbeli hekker a grillezettet választja), de néhány helyen ki lehet fogni a sörtésztás, bundázott változatot. Ahhoz már a talponálló büfénél magasabb kategóriás hely szükségeltetik, ha az olívaolajon párolt, citrommal ízesített hekktörzset kóstolná valaki.
A hekk a leginkább megbocsátható kis csalás a hazai gazdaság balfogásai – és halfogásai – közül. A „balatoni hekk” feliratnak ugyanis (melyet saját szemünkkel véltünk látni egy lellei büfében) körülbelül annyi értelme van, mint a „tiszai garnélaráknak” vagy a „velencei-tavi cápauszonynak”. A hekket a megcsappanó édesvízi halállomány és annak túlzott exportja miatt kezdték behozni az országba több évtizeddel ezelőtt, Argentínából és Chiléből. A dráguló ponty és keszeg helyett – nem beszélve a még ritkábban halászott balatoni halfajokról – kiváló alternatívának bizonyult, főképp, mert alig van benne szálka, könnyen és gyorsan elkészíthető, és nem kell bajlódni a halpucolással, lefejezéssel a sütés előtt. Lefagyasztva érkezik ugyanis, a fej és egyéb (számunkra) felesleges csatolmány nélkül.
A jó hekk húsa felér a legízletesebb rákkal – ha megfelelően fűszerezik és grillezik, vagyis nincs agyonsózva-paprikázva, egy szakértő is könnyen összetévesztheti a kínai éttermekben felszolgált pálcikás rákkal. A hekket persze a Balaton-parton érdemes enni. Még akkor is, ha semmi köze nincs a mi kis tengerünkhöz. Olyan, mint egy jól adoptált jövevényszó: már észre sem vesszük, honnan vándorolt ide és mikor, olyan szépen simul bele a hazai közegbe. Kell hozzá a vízpart felől fújó, halszagú szellő, a közelében sütött lángosok fokhagymás-tejfölös szagorgiája, a gyorsan átforrósodó kis papírtálca, amit hirtelenjében ledob az ember a fémborítású állópultra, ahol némi tűnődés után eldönti, a jól átsült uszonyvégek ropogtatásával kezdje, vagy egyenesen bele a közepébe, a hófehér csodába. Evés közben átpillant majd néha-néha a mellette majszoló üdülőszomszédra, hogy a csodába fogott ki magának egy ilyen szép, testes példányt. Mármint nem a vízből, csak a pultról, ahol kérte.
Akárhogy is, a hekkevés még egy kis horgászbüszkeséggel is átitatja az embert, ha életében nem is fogott botot a kezébe. Halszakértőnek hiszi magát, s menten összehasonlítgatja a Fény utcai piac sülthalasánál kapható darabokkal, és újra csak arra a következtetésre jut: a balatoni hekk az igazi. Míg a városi lángosevés igazi hipszter dolog lett, és a piaci lángossütőknél fürtökben lógnak a külföldi vendégek, meg a kozmopolita ifjúság, addig a hekkevésnek nem alakult ki az urbanizálódott válfaja. Csak elvétve lehet hozzájutni a fővárosban, s ezeken a helyeken is többnyire magányos falatozásra leszünk kárhoztatva egy poros állópultnál. Hanem a Balatonnál hekkrajongó testvéreink tömegei várnak ránk.
Isten ments, hogy a ponty, a keszeg, a csuka ellen szóljunk, nem beszélve a harcsáról. Azok mind külön szózatot érdemelnének. Csakhogy a halevő ezekkel már alig találkozik az üzletekben, szemben a hipermarketek afrikaiharcsa-dömpingjével, amelynek tátogó áldozatai az állatvédőkön kívül még sokakban ébresztenek kétségeket, miféle tárolási-szállítási folyamatok után kerülnek az asztalra. Így hát, ha jön a nyár, a megszállott hekker boldogan veti rá magát a negyven fokban is élvezettel fogyasztható, könnyű eledelre. A mi autentikus magyar tengeri halunkra.
