A hónap költője – Orbán János Dénes: Janus Pannonius újratöltve

 

 

Az első név szerint is ismert magyar poéta benne van a tananyagban, így mindenki szembesül vele diákkorában. Azt sem állíthatjuk, hogy az irodalomtudósok ne törődnének vele: foglalkoznak, lelkesen, nincs elhanyagolva.

 

Mégsem mondhatnók, hogy a nagyközönség körében népszerű lenne. Aligha érződik a jelenléte. Holott avatott ismerői szerint a legnagyobbak között van a helye, ráadásul övé a ius primae versus, az elsőbbség dicsősége is, nem beszélve arról, hogy ő volt az első és évszázadokig az egyetlen európai hírű, világszintű poétánk.

 

Miért siklik át Janus Pannonius fölött a magyar olvasó? Kétségkívül az egyik ok, hogy nem tudja eredetiben olvasni, míg másokat igen. Manapság a latint csak néhány elszánt csudabogár érti és ez a csodálatos, grandiózus, elképesztően gazdag nyelv, mely oly hosszú időn keresztül oly remekül töltötte be a világnyelv szerepét, úgy tűnik, valóban meghalt. Sokak számára egyenesen kacagságos és az ezen a nyelven írottakkal nem tudnak azonosulni, még ha pompás fordítások is állnak rendelkezésre.

 

De ennél a hozzáállásnál sokkal súlyosabb Janus Pannonius tálalása. A magyar olvasó általában diákkorában, 14-15 évesen találkozik először a poétával, a tankönyvekben, melyek katasztrofálisan degradálják ezt az izgalmas figurát. Unalmas papköltőnek állítják be, aki ily fohászokat farag: „Áldd meg e földet, Atyám, nyugalom kell végre a népnek, / fájnak a harci sebek, s oly szomorú a halál!” Az ilyen szövegek körülbelül annyira érdekelnek egy 15 esztendős kamaszt mint egy jenkit a vepszék nyelve, de töredelmesen bevallom, engem, szakembert és alkotót sem érdekelnek.

 

A harmadik évezredben legfeljebb Jehova tanúit hozza izgalomba az ilyesmi.

 

Bezzeg ha a tankönyv meg a tanár a költő pajzán meg pornográf lírájával rukkolna elő, Janus Pannonius lenne a nebulók abszolút kedvence és egészen más lenne a viszonyulásuk a magyar költészethez.

 

Ez persze nem lehetséges, elvégre a 21. században vagyunk, mikor is gyermekeink fülét, szemét és elmécskéjét minden pikantériától kímélnünk kell, nehogy megromoljanak és eltorzuljon a lelkecskéjük. Kamasz kölkeink közben csámcsognak az internetes pornón, miután röhögve kattintanak az elmúltam 18 éves gombra, és olyan dolgokat mívelnek a suli vécéjében, melyekről a tankönyvírók és az illedelmes pedagógusok képzelődni sem mernek. De Janus Pannonius malacságairól nem hallhatnak, nehogy véletlenül az irodalomtól romoljanak meg.

 

Megjegyzem epésen, hogy ezelőtt öt és fél évszázaddal abban az oskolában, melyben Janus Pannonius tanult, a pajzán epigramma-írás szakmai gyakorlat volt, elvégre Guarino mester maga is mívelt efféléket, követvén az ízes világirodalmi hagyományokat.

 

Fő, hogy a pedagógia fejlődik...

 

Persze nem akarom én pornográf poétának beállítani Janus Pannoniust, ez csak az egyik arca. Poétánk ennél sokkalta komplexebb.

 

Mintha föl sem tűnne senkinek, hogy Janus Pannonius Villon kortársa volt. Mindössze három évvel volt fiatalabb a bűnös-lázas francia kalandorzseninél és kilenc évvel élte túl azt. A különbség az, hogy Villon egy csóró csavargó volt, míg Janus Pannonius Magyarország harmadik embere, Mátyás király és Vitéz János után, kinek unkaöccse volt. Pécsi püspökként dollármilliókban mérhető jövedelem ütötte a markát. De minden jel arra mutat, hogy a pénz egyáltalán nem érdekelte. Pannonius csupán tíz évig volt boldog, amíg Itáliában tanult az elképesztően laza és szabadelvű oskolákban, fürdött a napfényben és kedve szerint duhajkodhatott a korcsomákban, bordélyokban vagy a konviktusban, nem vetvén meg sem italt, sem nőt, sem a fiúkat. A szabadság érzete volt ez, ugyanazé a szabadságé, melyről az ugyancsak tanulékony és nagytudású, ugyancsak duhaj Villon is zengedezett.

 

Tíz év után hazarendelték országot építeni és attól fogva Janus Pannonius boldogtalanná vált. Fázott és unatkozott és szenvedett. Magyarországon hideg volt, setétség, sár és unalom és senki nem akadt, akivel lehetet volna egy jót kettyinteni. Mátyás király sem volt az a dicső uralkodó, amilyennek a népmesék meg a romantikus történészek beállították. Amint megerősödött, meghatszorozta az adókat, így nem csak a nemesek, de a nép gyűlöletét is kivívta. Egy nagyravágyó zsarnok volt, aki Európa ura akart lenni és nem látta meg a jövőben az ottomán végzetet, melyet fő tanácsadói, Vitéz meg Pannonius megláttak. Janus Pannonius méltatlannak érezte viszonyukat, hiszen idősebb, tapasztaltabb és lényegesen tanultabb volt mint az uralkodó. Hosszú, keserves, hideg, sáros és beteges évek után a költő föllázadt, majd betegség vagy gyilok végzett vele menekülés közben – ezt ugyanúgy nem tudjuk biztosan, mint Villonnál.

 

Viszont ezeknek a keserves éveknek, ennek a szörnyű léthelyzetnek  köszönhetjük a mély, érzelmes, filozofikus, misztikus költészeti gyöngyszemeket, Janus Pannonius másik, lírai arcát.

 

Villont sokan fordították magyarra, mégis egy átköltés szabta meg a francia poéta magyar arcát. Faludy György villongásainak kevés közük van az eredetihez, ám a villoni hangulatot mégis ő találta el a legjobban, sőt, lázadóbb és érzelmesebb mint az eredeti. A Faludy-Villon balladák elolvasása után a műfordítások sterilnek tűnnek. Faludyt mennybe emelték és a pokolig lehúzták eme csodás merényletéért és hosszasan lehetne vitatkozni költői tettének jogossága fölött, ha nem intézhetnők el annyival, hogy a költőnek mindent szabad. No meg Faludynak igaza van abban, hogy a villoni formák (pl. a francia stanza) idegenek a magyar fülnek, ezért jobb behelyettesíteni, a kontextus ismerete nélkül az utalásokat meg nem értené, a korabeli argót ugyancsak nem.

 

Ugyanezt gondolom én is: bár igen derék fordítások révén ismerhetjük meg Janus Pannonius költészetét, be kell látnunk, hogy a klasszikus verselés kissé visszafogja, lehűti forró, érzelmes nyelvünket, bármennyire simulékony és flexibilis is az. No meg eltelt néhány évszázad és sok minden változott. Miért ne szólalhatna meg Janus Pannonius – aki legalább olyan modern, mint mi – olyan átköltésekben, akár fiktív versekben, melyek közelebb állnak a mai versnyelvhez és esetleg az ifjúságot is jobban érdeklik. Hiszen az ifjú Janusnak ugyanazok a témái, mint egy mai középiskolásnak vagy egyetemistának: bakalódás a haverokkal, sulistársakkal (lásd Gryllust, akit több versben is szívat), szex, pia. No meg a humanista tudás, de a mai diák is tanul és ma is vannak tudást szomjazó ifjak. Mindenesetre ha Janus Pannonius ma élne és a Facebookon posztolgatná korai költészetét, nyilván megfelelő szelfik kíséretében, igencsak menő csávó lenne.

 

Ezt kellene megértetni a fránya kamaszokkal, hogy ez a hajdani poéta nem egy poros, antik, uncsi püspököcske, hanem olyan, mint ők és ugyanaz érdekli, mint őket. Aztán amikor már nem olyan mint ők, akkor meg más, azt tanulmányozni ráérnek majd akkor, mikor ők is olyanok lesznek, megkeseredett, elkínzott felnőttek, akik ugyanúgy gürcölnek egy multi irodájában mint Janus Pannonius a kancellárián vagy egy tábori sátorban, ugyanúgy nyalogatják a főnök és a VIP-k popsiját és titokban ugyanúgy gyűlölik azokat, mint Janus Pannonius az uralkodót.

 

Ilyen szándékokkal veselkedtem neki ennek a kihívásnak. Hogy megpróbálom megmutatni Janus harmadik arcát. Mindazt, amit élete és a kor tanulmányozása valamint költészetének elemzése során kikövetkeztettem, megéreztem. Amit nem írhatott le, ami elveszett, ami a sorok mögött van. Amit érzett. Vagy talán azt, amit én éreztem volna, ha a helyében vagyok.

 

Én átköltéseknek nevezem, Faludy szellemében, de lehet másképp is nevezni. Travesztiának. Vagy pedig egy OJD verseskönyvnek, melynek Janus Pannonius a főszereplője. Ahogy tetszik.

 

Ízelítőül jöjjön egyelőre két vers, azon epigrammák alapján, melyek a suhancok közötti torzsalkodásokról szólnak. 

 

 

 

 

 

 

Látom nincs jobb témátok: baszogatni,

hogy barbár vagyok én hisz

Barbara volt az anyám,

medve csecsét szoptam és rút setétben

éltem, míg ti Toszkána lágy ölén

a nap fényében feredeztetek,

a származástól okosodtatok.

 

Lám, korlátolt abdériták között terem

Démokritosz, Prótagorasz és Hekataiosz,

Phrügiából jő az istenek anyja és

Vergiliust egy paraszt nemzi meg…

 

De miről is beszélek és kinek?

 

Igen, egy medvenőstény volt a dajkám,

eltévedt kölykök vére folyt a talpán,

játszótársaim nyestek, farkasok,

macskát kértem, atyám hiúzt hozott.

 

Kígyó volt ugrókötelem,

toportyánokat fojtottam puszta kézzel, 

bölényekkel birkóztam, termetem

ezért akár a szálfa.

Görögre bölcs bagoly,

latinra egy sas oktatott,

és az utolsó sárkány a halálra.

 

No de ti milyen tejet szoptatok?

Prosper, belőled tehén virtusát

olvasom ki, és Hugó, termeted

szerint egy girhes kecske volt apád,

s bölcsőd fölött egy birka bégetett.

A Gryllus anyja meg szendén röfögött,

míg szamár hágta a trágyadomb mögött.

 

Elnézést, fiúk, hogyha tévedek,

de békés, balga háziállatoknál

nem igazán látni itt egyebet.

 

Latint tán egy gúnár oktathatott,

vagy gácsértól a pompás dikció?

 

Vállalom hát: egy medve szoptatott,

és ha hinnétek, mindez fikció,

megmutatnám a bundát seggemen,

s e barbár lőcsöt, nem mellékesen.

 

 

 

 

Guarino sasfészkében miért agitálsz,

te siketfajd? Mit keresel a poéták között, Gryllus?

 

Miért erőlködsz? Pennád elől

lám, menekülnek a daktilusok.

Költöznek ablakod alól a tücskök

− halálra gyötört publikumod.

 

Forrna be szád és nyikorogna künn a kabóca,

vonyítna eb, majom szelelne, bőgne tulok,

Faunánk képtelen ocsmányabb műfajt produkálni,

te fűzfapoéta, te szar, Gryllus ezt csak te tudod.

 

És hájas is vagy, amice, de legalább görbe az orrod…

És kandisznóként bűzlesz, bár kan mivoltodat vitatom,

de a kanálisban kiegyezhetünk.

 

Evidens, hogy síkvidéken születtél,

ha szikla akadt volna a közelben,

fölélesztik a Taigetosz hagyományát.

Milyen atyának kell ily ivadék?

Mely csecs gondoskodik ily szopósról?

 

Mit keresel a sasfészekben, Gryllus,

a szárnyaló Guarino-fiókák közt?

Mit matatsz itt te kappan, te tyúkapostol?

 

Még te ágálsz, hogy verseimmel kitörlöd…

Vigyázz, véred ne fakadjon, bár igen edzett

− hisz a fél konviktus jár reá – a segged.